Miért utálják a magyar modern építészetet?

Justin Schubow amerikai építészkritikus (szerintem hivatásos provokatőr) sommás, eléggé bugyuta kijelentésével már foglalkozott a Tervlap, de tegnap este az MMA-MMKI vitaestjén Wesselényi-Garay Andor, Erhardt Gábor és Smiló Dávid beszélgetésében is előkerült.

A vita kapcsán – melynek megnézését mindenkinek ajánlom – megfogalmazódott bennem néhány gondolat, ami talán az Othernity egyes témáit és általában a politika és a modernizmus szembenállását is új szemszögből világítja meg.

A kortárs építészet alapkérdése, hogy a társadalom, konkrétan a magyar társadalom miért utálja a modern építészetet. Szerintem a politika szembenállása is innen érthető meg: ha a modern épülete nem népszerűek, a politika nem áll mögéjük, ez a népszerűség hatalomtechnikusai szempontjából érthető. De hol fordult szembe az építészet és a közízlés? Szükségszerű-e, hogy szembenálljon, és valóban a tömegek edukációjának hiánya okozza – ahogy az építésztársadalom szereti hinni?

Nos, a megértéshez érdemes visszamenni az utolsó korszakhoz, amikor ez a kettősség még nem volt meg, és ez alighanem a századforduló építészete. Utána a modern berobbanásának, aminek nyilván számos társadalompolitikai, művészetszociológiai oka is volt, de ezek mellett, mögött egyik fontos oka a vasbeton elterjedése. A 19. századig az épületek léptékét, a falazat osztásának ritmusát, a fesztávok értelmes felső határát mind-mind megszabta a technológia: nagyon leegyszerűsítve a tégla- vagy kőfalazatban nem lehetett igazán nagy áthidalásokat eszközölni, ezért a lyukarchitektúra adottság volt, a födémek nem lehettek túl nagy fesztávúak, és így tovább. A fémszerkezetek, öntöttvas rácsszerkezetek a század második felében persze már elindítottak egy átalakulást, de igazán a vasbeton szabadította meg ezektől a megkötésektől az építészetet, vagy, ha a másik oldalról fogalmazunk: ez szabadította el a léptéktelenséget, engedte szabadjára a ronda épületeket. A modern azt mondta: ha lehet másként építeni, építsünk is másként, ez a jövő!

A forradalmi átalakulásnak számtalan pozitívuma volt, tágasabb, olcsóbb épületek, világosabb, szellősebb belső terek és így tovább. Az épületek ugyan elvesztették díszeiket, de kaptak cserébe mást: napfényt, divatos kinézetet, komfortot, modern technikát (fürdőszoba, villany, fűtés, stb.). Ez a világ minden táján így zajlott, nálunk mégis sokkal elutasítottabb a modernizmus, mint a világ más tájain. Ennek három okára szeretnék rávilágítani.

1. Történelmi okok: a harmincas-negyvenes évek természetes fejlődése alatt széles körben még nem terjedt el a modern építészet. „A közönség legnagyobb részének az építészet terén nincsen ízlése és gyakran egész vidékeket mételyez meg esztétikailag, egy helytelenül és aránytalanul megépített, tornyos szecessziós épület.” (Tér és Forma, 1935/3, Nemes Árpád) A kommunista hatalomátvétel után a szocreált kényszerítették rá az országra (1951-től), és amikor a modern visszatért ’56 után, az már nem volt ugyanaz. Ekkortól a tervgazdálkodásos, alapjaiban elrontott szocialista gazdaság nem épített megfelelő minőségben, és a modern épület egyet jelentett az ócska kivitelezéssel – tisztelet a ritka kivételnek. A „modern” jelzőre az átlagembernek a panel jogosan ugrik be – s talán magyarázni sem kell ennek minőségi hiányait, a lapostető egyet jelentett a beázással, a modern homlokzat a befújó széllel. Nyugat-Európában ez a teher nem volt a modern építészeten, bár a modern épületek lényegesen olcsóbban épültek, mint akár a századfordulósak, silányak nem voltak.

2. Ideológiai és szellemi okok: a magyarság jogosan büszke a szecessziós fővárosára, de országszerte is egyfajta fénykor volt köthető a dualizmus és a századforduló korához. Ehhez képest a két háború közötti időszak társadalmi szinten depressziós korszak volt, a Bauhaus törekvések pedig – főként nálunk, az 1919-es vörös puccs után – erősen politikai, baloldali színezetben jelentkeztek. Más országokban, például Csehországban, ahol a modernizmus egy társadalmilag virágzó, az önálló államiságnak örvendő korszakban jelentkezett, és így egyfajta nemzeti stílus lett.
Nálunk a szocializmus alatt kötelező modern a közakarattal szemben létezett, egy diktatúra stílusaként.

3. Hiányzó nemzetközi kapcsolatok: a modern, a posztmodern és számos más áramlat idehaza az elméleti háttér ismerete nélkül gyűrűzött be. Míg a vezető építészeti lapok jártak a nagy építészirodába, a formák, azok újdonsága hamar érthető volt, az e mögött zajló elméleti viták, állásfoglalások nem jutottak el a magyar építészekhez. Míg nálunk a tulipán-vita zajlott arról, hogy a rémes panelok egy kis festéssel egy hajszállal humánusabbá tehetők-e, odakint már Venturi Learning from Las Vegas könyve után a szürkék és fehérek vitája zajlott a posztmodernről, Puitt Igoe már le volt bontva. Így aztán, mikor a magánépítések megjelenhettek, az építészek nekik tetsző elemeket átemeltek innen-onnan, de eszükbe sem jutott komolyabb elméleti megfontolásokat figyelembe venni.

A többi probléma a modern építészettel ugyanaz New Yorktól Tokióig, az épületszerkezet-tantól a környezetpszichológiáig egész tudományágakat hívott életre a funkcionalizmus. Voltak jobban sikerült, népszerű épületei, és rosszabbak, széles körben elutasítottak: nálunk például népszerű volt a Népstadion, de senki nem szerette a spenót-házat.

Ugyanakkor ma azt látjuk: mivel a kortárs modern megszabadult minőségi problémáitól, a magyar építésztársadalom a szemünk láttára fejleszti nemzetközi kapcsolatait, a fiatalabb generáció kevésbé küzd ideológiai előítéletekkel: a villaépítészettől az irodaház-építésig virágzik a neomodern. Van arra is esély, hogy olyan helyi ízeket kaphat, ami magyarrá is teheti, megtalálhatja a genius locit, és lehet felelős is környezeti és társadalmi értelemben. Végső soron lassan talán ez a társadalmi szakadás is begyógyulhat. De egy-két generáció még alighanem kell hozzá. Vagy csak kellene?