Van még építészet a Velencei Biennálén?

Sőt, idén a Zaha Hadid Architects vezetője, az építészként és építészeti teoretikusként egyaránt meghatározó Patrik Schumacher odáig ment, hogy az egész Biennáléból teljességgel hiányzik az építészet. 

Való igaz, hogy sem a többszáz oldalas tanulmányokat egyetlen kiállításban közölni próbáló pavilonok, sem az építészethez csak távolról kapcsolódó képzőművészeti installációk nem olvashatók könnyen, és tény, hogy a központi kiállítás és a nemzeti pavilonok témája látszólag egyre távolabb kerül a klasszikus értelemben vett építészettől, ám ennek oka van, így ezekkel a felvetésekkel nem értünk egyet.

Jelenleg is óriási globális változásoknak vagyunk tanúi, rohamléptekkel változik az épített környezetről alkotott képünk, és vele az építészet is. A „túl tág témafelvetés” valójában az építészet – és benne az építészek – táguló feladatköreire reagál, ami nemcsak műszaki, de társadalmi téren is jelentkezik. Elsőre nem feltétlenül érthető, hogy miért pont az építészeknek jut újabb és újabb feladat a jelen környezeti és társadalmi problémáinak megoldásában, ám ha belegondolunk mindez természetes. Ezen összetett problémák megoldásához az építészek kreativitására és problémamegoldó képességére szükség van. Ráadásul a szakmánk megköveteli a rendszerezni és rendszerben gondolkodni tudást ugyanúgy, mint a szintetizáló képességet. Az építészek – és velük együtt a tájépítészek és belsőépítészek – nem tudnak nem érzékenyen reagálni a környezetükre, olyat is észrevesznek, amit más nem. Ezek a paraméterek fel tudják emelni az építészeti gondolkodást arra a szintre, hogy valóban alkalmas legyen a jelen problémáinak megoldására. Jól érzékelhető paradigmaváltás zajlik tehát, de ezt a paradigmaváltást érthetően nehezen tudják kommunikálni a Biennálé résztvevői. Nem az építészet hiányzik a kiállításokból, hanem régi típusú eszközökkel próbálnak új üzeneteket megjeleníteni. Számos pavilonról elmondható, hogy túl sok információt próbál átadni, vagy túl bonyolult koncepció alapján állították össze, így befogadhatatlanná válik, akkor is, ha az alapgondolat érdekes, sőt, kifejezetten értékes. Úgy gondoljuk, ebbe a hibába estek bele például az Open for Maintenance címet viselő német pavilon kurátorai is. A készítők felismerték a Biennálé eszmeisége és megvalósítása között feszülő ellentétet: míg évről-évre egyre nagyobb hangsúly kerül a fenntarthatóságra és a környezetvédelemre, a pavilonokban kiállított installációk a rendezvény lezárultával hulladékként végzik, hatalmas terhet róva ezzel Velence városára és a környezetre. Éppen ezért a német kiállítás alkotói egyfajta raktárt hoztak létre az előző évi Képzőművészeti Biennálé pavilonjaiból megmaradt anyagokból, melyeket helyi szinten ajánlanak fel újrahasznosításra. Az ötlet dicséretes, ám kiállításként értelmezhetetlen a befogadó számára. Ezzel ellentétben az In Vivo című belga pavilon nemes egyszerűségével, esztétikus, letisztult installációjával bevonzza a látogatót és könnyedén adja át a megújuló, környezetbarát és fenntartható – gombából növesztett – építőanyagokról szóló üzenetét. Dánia Coastal Imagineries névre keresztelt pavilonja szintén könnyen értelmezhető, mégis fontos kérdéseket felvető kiállítás, mely a koppenhágai partszakasz és zöldterületek védelméről szól egy élhető városi jövő vízióját bemutatva. Ez utóbbi kiállítás üzenete különösen rokonítható a Magyar építészetről szóló törvény alapelveivel, de általánosságban is elmondható, hogy mind a központi kiállítás, mind a nemzeti pavilonok jelentős részének üzenete harmóniában van a törvénytervezetünkben szereplő 12 alapelvvel és megerősít abban, hogy korunk égető problémáira lokális szinten egy szigorú, ám ésszerű szabályozással tudunk reagálni és, hogy az államnak aktív szerepet kell vállalnia ezekben a kérdésekben. A Biennálé tehát úgy véljük, igazolta, hogy nemzetközi szinten is relevánsak az építészeti törvény fundamentumai.

A bevezetőben leírtuk, hogy a Biennálét ért kritika egészével nem tudunk azonosulni, de természetesen mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne benne olyan elem, amely megfontolandó lehet a szervezőknek is, mivel több helyen érezhetők ellentmondások.

A nemzeti pavilonok kiállításainak kiválasztása például számos ország esetében előbb történik, mint a központi kiállítás témájának, illetve a kurátor személyének kijelölése, ami furcsa összhatást eredményez. Idén Lesley Lokko skót-ghánai építész koncepciója alapján valósult meg a The Laboratory of the Future című központi kiállítás, amielyre egyes nemzeti pavilonok reagálnak, míg más országok színtisztán önreprezentációs célra használják fel az Építészeti Biennálét. Egyik hozzáállás sem rossz vagy jó, de a befogadó helyzetét mindenképpen megnehezíti. Az előbbi csoportba sorolható Brazília Terra című pavilonja, mely Brazíliaváros építése kapcsán fogalmaz meg kritikát, miszerint a település a független Brazília fővárosaként született, mégis európai szemszögből, tehát a korábbi gyarmatosítók gondolatmenete alapján épült. Lesley Lokko koncepciójához igazodik a Not for sale!! kanadai pavilon is, mely az ország súlyos, leginkább az őslakosok körében gyakori lakhatási problémáit dolgozza fel. Ezzel szemben a magyar pavilon az utóbbi csoportba tartozik. A REZIDUUM az új Néprajzi Múzeum épületét mutatja be, tehát egy olyan projektet, amely nemzeti identitásunk szempontjából fontos, amelyre büszkék lehetünk. Igaz, nem reagál a központi problémafelvetésre, nem akar meghökkenteni, de mégis egy építészeti példát mutat nemzeti értékeink újraértelmezésének folyamatáról. Klasszikus építészeti beszédmódjának köszönhetően megnyugtatóan hat a számos öncélú vagy nehezen értelmezhető pavilon között. Talán nem is baj, ha kétévente nem feltétlenül olyan kiállítással jelentkezünk, amely örvényt kelt a hullámokban, hanem olyan értékeket is viszünk a nagyközönség elé, amelyekre büszkék lehetünk.

A Velencei Építészeti Biennáléval kapcsolatban időről időre megfogalmazódik még egy fontos kritika, mellyel magunk is egyet tudok érteni. A város és a rendezvény között komoly ellentét feszül: míg a kiállítások gyakran szólnak lakhatási problémákról, nem fenntartható gyakorlatokról, illetve az emberek elől elzárt közterületekről, addig a Biennálé sok szempontból mindezt jelenti Velencének. Az őslakosok lassan kiszorulnak a városból a turisták áradata miatt, a lebontott kiállításokból hatalmas mennyiségű hulladék keletkezik, a rendezvény helyszínei – a Giardini és az Arsenale – pedig folyamatosan le vannak zárva a lakosság előtt, csak hogy néhány ellentmondást említsünk. Bár már vannak kezdeményezések ezen problémák orvosolására, mint például a Re:Biennale program, ezekre a szempontokra érdemes lenne több figyelmet fektetni, hogy a Velencei Biennálé ne tűnjön egy álszent buboréknak a város közepén.
Mindezen kritikákkal együtt azonban azt gondolom, hogy a Velencei Építészeti Biennálé továbbra is a világ legfontosabb építészeti eseménye, amely elgondolkodtat, és fontos találkozási pontként is funkcionál, ahol mind a szakma képviselői, mind a laikus közönség képet kaphat arról, hogy a globális szinten érzékelhető problémákra milyen lokális szintű válaszok érkeznek, és a megoldásra törekvő közös gondolkodásnak is helyet adhat. A jelen paradigmaváltás közepette hatalmas kihívás a Biennálé megrendezése, ugyanakkor talán sosem volt ennyire szükség az építészeti párbeszédre, ezért csak azt kívánhatjuk, hogy a Biennálé rendezőinek a maguk területén is sikerüljön a paradigmaváltás.

A cikket írta: Lánszki Regő, Perényi Lóránt, Paár Eszter Szilvia