Az építészet a szociális kohézió szolgálatában – A brüsszeli EFAP-konferencia tanulságai

 A kétnapos konferenciát az EFAP (European Forum of Architectural Policies) szervezte. Az európai fórumot félévente mindig a soros uniós elnökség országában rendezik, így kerül Brüsszel után jövőre Budapestre.

Az első nap középponti témái az iskola, mint az integráció eszköze, illetve a vallások, közösségek terei voltak.

Bevezetésként Gerard Monnier építész-építészettörténész számos szociális jellegű beruházás ismertetésével kezdte, egészen a harmincas évekig visszanyúlva.

Villeurbane városközpontja Morice Leroux-tól éppen most újult meg, és éppúgy jellemző példája a szociális lakásépítésnek, mint Le Corbuisier közismert Marseille-i lakóháza. Számos szociális lakásépítés indult a harmincas évek végén – a jövedelemadó bevezetésével párhuzamosan, az újraelosztás jegyében.

Ebből az időből származik a Maison du peuple – 'emberek palotája' Beaudouin et Lods építészirodától, vegyes funkcióval: piac, nagyterem van benne, utóbbi végében mobil födém változtatták volna a funkciókat, nem valósult meg ez a részlet.

Az újabb időkben 1969-71 között épült a Lyoni Egyetem kollégiumi épülete Lyron-Bronban (R. Dottenlongue), a 68-as diáklázadásokra válaszul, ezt is frissen újították fel. Alapgondolata egy belső főút, köztérként funkcionál, és, ami a társadalmi kapcsolatok kiépülését elősegítheti. Ebből a korból van J. Bossu-tól a „Artére résidentielle”, vagyis lakossági artéria tere is, ami szintén társadalmi, találkozási tér köré szervezi az épületeket. Monnier szerint ma bizonyos értelemben az a potenciál, amit a szociális lakásépítés jelenthetne, hiányzik. Politikai, társadalmi, építészeti beavatkozásra lenne szükség. Mások később azért megkérdőjelezték a nagy, homogén beavatkozások helyességét.

Tom Thys a brüsszeli Szent-Ursula általános iskola épületét mutatta be, egyébként ez az első katolikus általános iskola Brüsszelben, ahol pályázaton választottak tervezőt. Az iskola egy része tanítási időn kívül közösségi házként is működik, és persze a fenntarthatóságnak is megfelel – nemcsak a társadalmi felelősségvállalás követelményeinek.

A szűk telken a fákat is megtartották, így furcsa alaprajzú, magas épület jött létre. A belsőben az üvegezett válaszfalaknak köszönhetően sok átlátás van, a termekből kilátni – a gyermekek szemmagasságában is. Az iskola segített abban, hogy a jelentős részben bevándorlókból álló közönsége közösséggé kovácsolódjon, segíti a beilleszkedést, és a flamand nyelv tanulását.

Egy hasonló küldetésű iskola, a Westminster Academy új épületét, az Allford Hallt Paul Monaghan tervező mutatta be. Az épület PPP keretében épült (az építész megjegyzése: „az utóbbi öt évben már jobban működik ez a rendszer”), a beruházáshoz David és Judy Dangoor járult hozzá, mecénásként, nem befektetésként. A tanulók helyzetét jól jelzi, 86 százalékuknak nem angol az anyanyelve (65 országból származnak), és bő felük a szegénységi küszöb alatt él. Az iskola igen rugalmas, például a diákok rengeteg tárgy közül választhatnak – egyebek közt egzotikus nyelveket anyanyelvként, gyakorlatias tárgyakat – így az osztálylétszám egyes tárgyaknál olykor csak 2 fő. A gyerekek otthonérzetét hivatott elősegíteni, hogy az egyes termeket világvárosokról – köztük távolkeleti, afrikai városokről – nevezték el.

Az épületkülsőt réteges, csíkos homlokzat és zöld szín fogja össze. Az új iskolaépület megnyitása óta duplájára nőtt a sikeresen vizsgázók aránya (GSCE), és 14 százalékkal csökkent a bűnözés a környéken.

Az iskolák után „terek az embereknek” címmel elsőként Bob van Reeth mutatta be az általa a belgiumi Mechelenbe tervezett Holokauszt és Emberi Jogi Központot. Az új múzeum egy olyan korábbi kaszárnyaépületből épül majd, ahol a deportálások zajlottak. Az utóbbi évtizedekben lakóépületként működött a ház, most a lakóktól megvették a lakásaikat, és így alakul majd ki a múzeum.

Első lépésben több emelet magas fallal kerítik körbe az épületet, így választva el a városszövettől. Néhány résztvevőben felmerült, hogy a városi integrációnak aligha a legjobb eszköze a falépítés, de a terv hátterét ismertetve Bart Verschaffel úgy fogalmazott: „vannak helyek, ahol olyan szörnyű dolgok történtek, hogy egyszerűen nem lehet másra használni őket, mint az emlékezésre”. Az építők reménye szerint a város közösége ilyen jelek által tanulja meg magáénak érezni azt a fájdalmat, sebet is, ami csak az emberek egy csoportját sújtotta.

A vallási témát folytatta Pierre Hebbelinck, a liége-i mecset tervezője egy még akutabb problémával. A 2010-es terv (mely nem nyert a meghívásos pályázaton) a török muszlim közösség számára készült, alapos történeti kutatással igyekeztek megtalálni a mai mecset formáját, melyben egyébként a kávézótól az osztálytermekig sok minden helyet kapott volna. Sajnos a bemutatott kezdetleges maketton nem látszott, tulajdonképpen milyennek kéne lennie ennek a bizonyos mai mecsetnek.

A konferencián helyszíni előadásokra, épületbejárásokra is sor került. Amszterdamban a polgármester és a városi főépítész (bouwmeister, főmérnök) többféle példát mutatott az építészet szociális kohézióban játszott szerepére.

Ilyen néhány sportberuházás, tornacsarnok – itt például figyelni kellett arra, hogy ne legyen belátás a terembe – különben a moszlim lányok biztosan nem használhatták volna. A bevándorlók által lakott negyedbe telepítették a központi könyvtárat is – nem kevés ellenállással szemben, így emelve a környék presztízsét.

„Akupunktúrás” beavatkozásokkal itt-ott építenek szociális lakásokat, inkubátorházat, dizájnközpontot, hol újat, hol felújítást, így próbálva felértékelni a korábban virágzó, mára szlömös területet, igyekezve elkerülni a gettósodás veszélyét.

A konferencia második napján néhány radikálisabb, alternatív megoldás is terítékre került.

John Gillespie (Community Self Build Agency, Egyesült Királyság) 130 szociális épület, lakás, közösségi ház építésében vett részt egy jótékonysági szervezetben.

A szervezet a közösségi építésben résztvevőknek maguknak is segít, az embereket betanítják a favázas épületek építésére, akik – drogosként, alkoholistaként, hajléktalanként – korábban nem is hittek abban, hogy hasznos munkát tudnak végezni.

Maurizio Crocco szintén a közösségi építés szakértője. 1989-ben illegális lakásfoglalással és -felújtással kezdte tevékenységét. A hajléktalanok szövetkezetei eleinte illegálisan, később kontrollált eljárásban foglaltak el, újítottak fel ingatlanokat. Crocco véleménye szerint a szociális lakásépítés alternatívája lehet a közösségi aktivitás. Közösségi városi tér projektjeiben építészhallgatók is részt vesznek. (Róma, Pietralata, 2006, Salerno, Giovanni Live City).

Talán még meglepőbb Stefan Rettich vállalkozása, aki „Szabadtéri Könyvtárat” tervezett a csökkenő népességű Magdeburgban, egy olyan helyen, ahol sok üzlet bezárt, a könyvtárat a nyolcvanas években elbontották. Először önkéntesektől gyűjtöttek könyveket egy elhagyott üzlethelyiségben, és gyerekek részvételével modellen mutatták be az építendő szabadtéri könyvtárat. Majd beszállt a vállalkozásba egy helyi sörkereskedő, így sörösrekeszekből megépülhetett egy 1:1 arányú modell. Ezt követte a helyi önkormányzat lépése, engedélyezték az építést és támogatták is.

A közösség megkapta egy áruháznak az elbontásra kerülő homlokzati elemeit, így épülhetett meg tartós anyagokból is a könyvtárfal és olvasófülkék.

Oliver Bastin brüsszeli példát mutatott a participációra, itt jóval szervezettebben zajlott le egy hasonló, közösségi cél beruházás. A Brusk gördeszka egyesület kezdeményezésére, helyi kulturális egyesületek és a lakosság bevonásával épült gördeszkapálya és park. A tervezőt fiatal építészeknek kiírt pályázat segítségével választották ki, így készülhetett el Brüsszel belvárosában az első gördeszkapálya.

A gördeszkások még a kivitelezésnél is jelen voltak, hogy a konkrét felületek, görbületek kialakítását segítsék.

A konkrét példák bemutatása után Rob Docter, az EFAP elnöke a szegények, munkások, rászorulók lakókörülményeinek javításáért folytatott másfél évszázados erőfeszítéseket tekintette át.

Ezek eleinte legalább annyira egészségügyi beruházások voltak, mint szociálisak. Folyamatos megújulásokkal tartott a mai napig ez a folyamat, ami azonban ma kifulladni látszik: a korábban vonzó lakónegyedek szlömösödnek, az emeletes lakóházak, szociális lakóépületek ma már stigmatizálnak. Az EFAP ezen szeretne segíteni a tudás, innováció, inspiráció megosztásával.

Corinne Hermant-de Callataÿ az urbanisztika és a szociális kohézió európai összefüggésiről beszélt. A lisszaboni szerződés gazdasági, szociális és területi kohéziót sürget. A Lipcsei Charta is hangsúlyozza: a városok nem töltik be céljukat, ha nem foglalkoznak a szociális kohézióval.

A helyszíni projektismertetések Liege-ben folytatódtak, ahová – Amszterdamhoz hasonlóan vasúton érkezett a konferencia közösége, ami itt különösen jó döntésnek bizonyult, hiszen a Santiago Calatrava tervezte (forintban kb, százmilliárdos költségvetésű) pályaudvar-épület lélegzetelállítóan elegáns, nagyvonalú.

A meglátogatott Zig-Qy terület a hegy tövében futó vasút és a folyóparti gyorsforgalmi út közé ékelődve mindig is alacsonyabb értékűnek számított, ezen próbálnak segíteni többféle beruházással. A városrész „kapujába”, a korábbi városfal helyén többféle funkciójú (pihenőkert, sportterület, rendezvényterület, park) tér, eszplanád épült.

A beszorítottságot hivatott csökkenteni a vasút felett átvezetendő gyalogos-kerékpáros híd, míg a fejlesztés központjaként is működő épület egyben adminisztratív és műhely jellegű inkubátorház is egyben.

Különleges – részben szociális – sorházegyüttest tervezett Pierre Blondel, aminek szépsége mellett különlegessége, hogy a lakásokhoz tartozik egy külön műhely vagy raktár- esetleg hobbiszoba is, mely nem kapcsolódik a lakáshoz. Garázsként nem használható (erre az építész ügyelt), de bármi másra igen – régen ezen a területen fegyverkovácsok dolgoztak kis, a lakásoktól hasonlóan független kis műhelyekben.

A terület felemelkedését szolgálja a SUN (Sustainable Urban Neighbourhoods), mely a lakóknak segít a zöldítésben, az energetikai felújításokban, helyi gazdaságfejlesztésben, közösségépítésben – főleg tanácsadással, pályázati közreműködéssel, technikai, adminisztratív segítséggel.

A konferencia fontos tanulsága, hogy az építészek felelőssége, társadalmi szerepvállalása újra „divatba jön”, a hatvanas évek óta először most újra fontossá vált a társadalmi kérdésekre nyitott építés, városépítés; az építészet szociális dimenziója egyre inkább újra előtérbe kerül, és Magyarországnak, Budapestnek ebben komoly lemaradása van. Fontos felismerésnek látszik, hogy a korábbi, területi elvű, kis helyen nagyot akaró, homogén próbálkozások helyett érdemesebb az „akupunktúrás”, egy-egy terület számos helyén beavatkozó fejlesztés irányába mozdulni. Jó ötletek vannak, elég lenne lemásolni őket, a hajléktalanok által építendő hajléktalanszállótól nyolcadik kerületi közösségi projekteken át az iskolák közösségi szerepének erősítéséig számtalan programra szükség lenne idehaza is.