Az eredeti vasútállomást, mely egyike London legrégebbi, ma is működő állomásainak, 1836-nan adták át. A város negyedik legforgalmasabbja, évente 50 millió utas fordul meg rajta, de a modernizáció eredményeképpen a kapacitás akár 90 millióra is emelkedhet.
Az építészek alapvető célja az volt, hogy egy nagy, összeköttetést biztosító közösségi teret hozzanak létre, tiszteletben tartva a viktoriánus örökségét, miközben modern, jól működő, és élvezetes utazási élményt biztosít az utasoknak.
A pályaudvar mindvégig üzemelt az éveken át tartó felújítás közben, köszönhetően annak, hogy a tervezők a helyszíni helyett a moduláris üzemi előregyártást részesítették előnyben. A tető szalagjai, amelyek levegőből nézve egyetlen szerkezetet alkotnak, 1200 előregyártott kazettából készültek.
A vágányok alatt 80 méter széles és 165 méter hosszú csarnokot alakítottak ki, ebben a tágas térben tudnak az utasok az állomás mellől induló buszokra és a földalatti vasútra átszállni. A tér, mely a magasba emelt egykori tégla viadukt teljes átvágásával jött látre, valóban nagyvonalú és könnyen áttekinthető, ráadásul a peronok közepéhez biztosít megközelítést, így jobban elosztja az utasforgalmat, mint a Shard lábai alá kifutó – egyébként szintén teljesen átalakított – eredeti várócsarnok.
A csarnok fölé emelt monumentális platformot a Temze déli partjának brutalista emlékeire hivatkozó beton oszlopokon nyugvó gerendák ás szürke acélból készült Y-tartók hordozzák, a vasúti pályák robosztus hídjait vörösfenyő lécezéssel burkolták.
Fotók: Sebes Péter
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
