A '60-as, '70-es évek magyar építészete

Ha a ’60-as évek művészi értékeire gondolunk, akkor nem az építészet jut először eszünkbe. Inkább a Táncdalfesztivál örökzöld dalai, a nosztalgikus könnyűzene. Az úgynevezett „nagy generáció” együtteseit és slágereit legtöbben ismerjük, még akkor is, ha nem éltünk akkor. Igaz persze, vannak, akik kicsit máshogy látják a kor zenei világát is. A Kispál és a borz így énekel például: „Jó, hogy vége a ’60-as éveknek, és nem jön újra el!”

Sokan így látják a kor építészetét is. Zsákutcának tartják a falanszterszerű iskoláival, a sematikus és a hagyományokhoz nem kötődő panelrengetegivel, fásult városközpontjaival és persze a Kádár-kockákkal együtt. Innen nézve úgy tűnik, az acél és vasbeton elterjedésével párhuzamosan környezetünkön úrrá lett az építészeti egyhangúság. De valóban csak ennyit ér a korszak építészete? Úgy gondolom, akkor járunk el helyesen, ha képesek vagyunk objektíven elemezni ezt az építészeti korszakot, megérteni és meglátni benne a pozitív vonásokat, megőrizni értékeit, és természetesen tanulni hibáiból.

Alapvetésnek tartom, hogy a ’60-as és ’70-es évek építészete önmagában nem értelmezhető, valójában egy sokkal hosszabb, az 1920-as évek végétől a rendszerváltásig tartó folyamat szerves része ez a korszak, így ahhoz, hogy megértsük, néhány szót kell ejtenünk a modernizmus kezdeteiről is. A modernizmus a 20. század legmeghatározóbb stílusirányzata, mely gyökerestül forgatta fel az építészetet, és máig meghatározó gondolatokat vetett fel. Az építészet állandó dilemmája, az esztétikum és funkcionalitás feszültsége új irányt vett. A modernizmus előtti időkben nagy hangsúly került az esztétikára. Ez nem azt jelenti, hogy a korábbi történelmi stílusokban nem volt meghatározó a funkció, illetve az alkalmazott anyagok és szerkezetek lehetőségei és korlátai, de ezekkel a szempontokkal a dekoráció hosszú évszázadokon keresztül szerves egységet alkotott, azaz nem csak díszként élt együtt. A modernizmus azonban az esztétikummal, az épület külső megjelenésével szemben a funkciót helyezte előtérbe, a szerkezetek őszinteségét és önmagukban való szépségét preferálta, így elfordult a színpadiasnak és feleslegesen drágának tartott történelmi stílusoktól. Hasonló törekvésekkel egyébként már a szecesszióban is találkozhatunk. A történelmi, akadémikus stílusoktól való elszakadás iránti vágy, az őszinte és funkcionalista népi építészet felé fordulás már a századfordulón megjelent, de a teljes elszakadás még nem jött létre, csak táptalajként szolgált a modern építészet felé vezető úton, melyet megszakított az első világháború. Az 1920-as évek végére mégis kiteljesedett az új irányzat, és az 1930-as évekre átformálta Európa és hazánk építészetének arculatát.

A modernizmus szellemében született épületeken a funkció kapott meghatározó hangsúlyt, a díszítés pedig szinte eltűnt, hiszen a modern felfogás nem látta gyakorlati hasznát, sőt feleslegesnek vélte. Az épületeket hasáb alakúra tervezték, lapostetőket alakítottak ki, a homlokzatokra pedig nem ritkán hosszú szalagablakokat terveztek, vagy a teljes falfelületet beborító üvegfelületet, függönyfalat. Mindezt a korábban nem látott tervezési szabadságot, mely az enteriőr szabad alakítását is jelentette, a belső vasbeton vázszerkezet tette lehetővé. Szeretném kiemelni, hogy ezek a változtatások elsősorban életjobbító szándékkal történtek, az egészségesebb és olcsóbb, ezáltal szélesebb rétegek számára elérhető, jó minőségű otthonok kialakításának vágyával, melyek szöges ellentétben álltak a lakásállomány jelentős részét alkotó, fürdőszoba nélküli, egyszobás lakásokkal. Ugyanakkor mivel a radikálisan újító épületek radikálisan új esztétikával is rendelkeztek, Magyarországon eleinte a „modern eszmékre nyitott” értelmiségi réteg rendelte őket. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy az 1930-as években elsősorban elegáns villák és újító szellemiségű templomok, majd az 1940-es években funkcionalista középületek születtek ebben a stílusban, a szélesebb néprétegek számára csak később váltak elérhetővé ezek a vívmányok, önellentmondásba keverve ezzel a modernista építészeket.

Ezt a fejlődési folyamatot a második világháború ismét megakasztotta, de a háborút követő években ismét életre kelt. A harcok vége és a kommunista diktatúra kialakulása közötti néhány év az újjáépítésről szólt, ebben az időszakban az új épületek tervezése mellett a megrongálódott épületállomány helyreállítása volt az elsőszámú feladat. Részben anyagi okokra visszavezethetően, részben azonban a modernizmus sajátosságai, funkcióalapú, puritán esztétikája miatt ezek a helyreállítások gyakran leegyszerűsítő, a kor jellemző kifejezésével élve, „lecsendesített” stílusban történtek, elpusztítva vagy éppen pusztulni hagyva számos építészeti műremeket. Természetesen mindez nem írható csupán a modernizmus számlájára, hiszen a döntő szerep az országot felforgató diktatórikus ideológiának jutott, amelynek kimondott célja volt a múltat végképp eltörölni, illetve elfogadhatatlannak tartotta, hogy „állnak még a paloták”. Ez a teoretikus megközelítés leginkább az ország épületállományának jelentős részét alkotó historizmust fenyegette, amelyik relatív fiatal kora miatt még nem volt védelemre jogosult.

Azonban a modernizmus diadalútja sem volt töretlen, a nyugati világgal szemben a keleti blokkban, és így Magyarországon is ez a folyamat néhány évre megakadt. Kötelezően megjelent ugyanis a szocreál építészet, mely klasszicizáló, historizáló elemeket használt fel és monumentális eredményre törekedett „a proletár nem érti a modernizmust” jelszóval, de valójában Sztálin birodalomépítő szándékához kapcsolódóan. Ez a stílus egyszerre akarta megfélemlíteni és elkápráztatni a tömegeket. A szocialista realista építészet azonban nem volt hosszú életű, Sztálin halála véget vetett a stílusnak. Hruscsov 1954 végén Moszkvában kijelentette, hogy „Gyorsabban és olcsóbban kell építeni – hiszen égető a lakáshiány”. A pártvezér azzal vádolta azokat az építészeket, akik egy számára felesleges toronnyal akarták díszíteni a lakóépületeket, hogy túlzottan kötődnek a templomok kontúrjaihoz. Ezzel az 1950-es évek második felében ismét a modernista tendenciák kerültek előtérbe, és az úgynevezett későmodern vagy szocmodern építészet formájában másodvirágzásnak indult Magyarországon is. Ekkor alakult ki az 1960-as évek, sőt, az azt követő időszak építészetének számos ismérve: az előregyártás, a házgyári program – annak minden hátrányával –, és a sajátos marxista építészeti gondolkodás.

Ennek tudható be, hogy a ’60-as évek későmodern építészetét Magyarországon erős kettősség jellemzi. Egyszerre jelent meg benne a kísérletezés és az egyediség, valamint a lelketlen tömegépítkezés. A lakásínség orvosolását célzó tömeges lakásépítés már az 1950-es évek végén megindult, első fontos állomása a budafoki és az óbudai kísérleti lakótelep volt. Utóbbiról fontos elmondani, hogy valóban jól használható kislakásokkal rendelkezett, és a magyar építészettörténet fontos állomásának tekinthető. Az elsősorban mennyiségi, és nem minőségi mutatókkal jellemezhető tömeges lakásépítés azonban az 1960-as években indult be igazán, és korábban nem látott léptékű építkezéseivel megváltoztatta – tegyük hozzá, sajnos nem előnyére – az egész ország képét. A szalagházak kezdetben csúsztatott zsalus technológiával, habosított kohósalakból és erőművi pernyebetonból épültek (pl. Angyalföld, Fiastyúk utcai lakótelep). Az 1960-as évek második felében aztán elterjedtek a házgyári technológiával, cementbeton alapanyagú, vasalt elemekből épített panelházak, melyek ugyan jellemzően jó beosztású, jól használható lakásokat tartalmaznak, építőanyagukat, szigetelésüket tekintve azonban rossz minőségűek. Míg a városokban a tömeges lakásépítés, falun, ahol a modernizmussal szemben nagyobb volt az ellenállás, az illeszkedés elvét semmibe vevő úgynevezett Kádár-kockák elterjedése változtatta meg a településképet.

Mint említettem, ezzel párhuzamosan hallatlanul izgalmas szerkezeti kísérletezések is történtek, ami leginkább a héjszerkezetek terén nyilvánult meg. (pl. hajdúszoboszlói gyógyfürdőkomplexum bejárati építménye, tihanyi kikötő postapavilonja). Szintén a kor építészetének javára lehet írni, hogy törekedett a városközpontok és alközpontok kialakítására, a tömeges lakásépítés mellett is teret hagyott a megfelelő szolgáltatásoknak. A mai nagyvárosi problémák tükrében és az alközpontok kiüresedése, eltűnése révén látjuk, hogy milyen pozitív lépések voltak ezek.

Szintén újításként említeném meg, hogy ebben az időszakban terjedt el Magyarországon a teherhordó szerkezettől független függönyfal alkalmazása (pl. Chemolimpex székház), valamint az egy toronyépületből és egy úgynevezett lepényépületből álló irodaház típusa, mely a szállodaépítészetet is hosszú éveken keresztül meghatározta. (pl. Tihany Hotel, Körszálló.)

Ha a középületekről beszélünk, az oktatási és kulturális épületek terén fontos megemlíteni a korszak jellemző általános iskola típusát, valamint a színháztermet és könyvtárt is magában foglaló jellegzetes művelődési házakat. A hatvanas évek meghatározó épülettípusát képezik a nyaralók és hétvégi házak is, melyek leginkább Kotsis Iván kisméretű, mégis funkcionális balatoni típusterveire vezethetők vissza. A kis alapterületen számos funkciót elhelyező, a belső és külső terek összekötését előtérbe helyező épületek stílusukat tekintve nem, ám anyaghasználatukban – a kritikai regionalizmussal rokonítható módon – gyakran igazodnak a helyi hagyományokhoz és lehetőségekhez (pl. Tihany-Sajkod házai), ezáltal megőrzendő értéket képviselnek.

Fontos megemlítenünk még az 1960-as évek templomépítészetét, mely korlátozott volt ugyan, a közösségi szerveződés hatására azonban jelentős művek születtek. Az épületek mind stílusukban, mind liturgikus terükben újítóak voltak, mivel a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja rendelkezéseinek megfelelően épültek. A modernizmus kritikája a templomépítészet kapcsán érhető tetten legjobban. Annak ellenére, hogy ezek az épületek jellemzően kiváló építészek munkái, nem állami megrendelésre épültek (tehát nincs ideológiai ellenállás velük szemben), jól alkalmazzák a kritikai regionalizmus elveit, és építészettörténeti jelentőséggel bírnak, a közösség mégsem értékeli őket (vagy csak hosszú évek múltán), mert stílusuk a hagyományos templomépítészettől merőben eltér, és nehezen értelmezhető.

A ’60-as évek magyar építészetéről összességében elmondhatjuk, hogy a sematikus hibák ellenére jellemző rá a kísérletezés, a kreativitás és egyfajta lelkesedés, amely a modernizmus (újra) terjedéséből fakad. Az 1970-es években ugyanakkor már megfigyelhető a formák és gesztusok kiüresedése, aminek oka, hogy ebben az évtizedben a modernizmus már nem stílus, hanem megszokott munkamódszerré válik. Az építészet és társadalom egymásra hatásának példáját láthatjuk itt is, a brezsnyevi érát jellemző pangás leképződik a lelketlen épületekben is. A korábban felsorolt épülettípusok az 1970-es években is meghatározók, és a későmodern példák között is akadnak jók, például Salgótarján városközpontja, a farkasréti Mindenszentek-templom, de az évtized folyamán egyre jobban éleződik az ellentét a természeti formákból ihletet merítő, és az ipari technológia bűvöletében élő építészek között. Előbbi csoportot Makovecz Imre, utóbbit Finta József képviseli leginkább, tulajdonképpen a két építész a szcéna két végletes eseteként is felfogható.

A kiüresedett modernizmus kritikájaként született meg az évtized végén a posztmodern, melynek sajátos magyar változata és egyfajta kiútkeresése az organikus építészet.

A rövid történelmi áttekintés után a tanulságok levonása érdekében érdemes vizsgálat alá venni a modernizmus hibáit.

Az illeszkedés hiánya: Bár számos kiváló épület született, legtöbbször még a jó épületek esetében is elmondható, hogy nem illeszkednek a településképbe. Építésüket, elhelyezésüket sokszor egyfajta gőg vagy propagandisztikus szándék jellemezte, ami hozzájárult a jelenkorban is tapasztalható népszerűtlenségükhöz. Nem lett volna szabad őket bárhová és mindenhová építeni, ez nagy tanulság az utókornak.

Technológiai korlátok: Számos későmodern épület esetében megfigyelhető, hogy az alapötlet és a terv kiváló, ám a technológia nem állt elég magas szinten a koncepció megvalósításához, ami korai átalakításokat tett szükségessé, ezek azonban általában nem jó minőségűek, még akkor sem, ha az eredeti építész tervei alapján történtek. (pl. Chemolimpex székház)

Silány anyagok: A rossz minőségű építőanyagok miatt ezek az épületek nem „patinásodnak”, hanem „öregszenek”, ami az amúgy is nehezen emészthető modernista esztétikát még jobban aláássa.

Az építészeti hagyományoktól való elfordulás: A hagyományoktól való elfordulás nem csak az illeszkedés hiányát eredményezi. A helyi hagyományokat teljesen figyelmen kívül hagyó épületek jellemzően kevésbé időtállók és kevésbé használhatók, hiszen az évszázadok alatt kiforrott tudást nem építik be, és nem alakul ki kötődés irányukba.

A valóban jó minőségű és építészetileg értékes épületek – és ebből akad azért számos – megóvása azonban fontos és szükséges szempont: meg kell őriznünk a kreativitás időtálló emlékeit! Egy alkotás értéke ugyanis nem a múló korszellemben, hanem az alkotói minőségben, az útkeresésben, a településképre gyakorolt hatásában érhető tetten. Ezért is örömteli, hogy Miskolcon tavaly év végén elkészült a korábbi TV–torony, az Avasi kilátó felújítása.

Ezek az épületek történelmünk és épített örökségünk szerves részét képezik ugyanúgy, mint bármely más stílus, nem beszélve arról, hogy fenntarthatósági szempontból is el kell kerülnünk minden felesleges bontást és építkezést. Az építészet a társadalom tükre, így ezek az épületek egyfajta időkapszulák is egyben, arra emlékeztetnek, hogy a ’60-as, ’70-es évek szocialista törekvései nyomot hagytak a korszak építészetében is.

Annak ellenére, hogy a későmodern építészeti örökség kapcsán számos ellentmondásos jelenségre mutattunk rá, mégis fontos, hogy kiemelten figyeljünk ezekre az épületekre, mert relatív fiatal koruknál fogva még nem számítanak értéknek, illetve nem is divatosak.

Ezen az „elutasító” fázison sajnos minden korstílus, például a barokk és a historizmus is keresztülment. Számos értékes épület került elbontásra amiatt, hogy ódivatúnak és ízléstelennek bélyegezték. Ezt a hibát nem szabad újra elkövetni, mert a minőséget nem a stílus határozza meg! Másrészről azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az építészetben mindig lesznek új irányok, amiktől egy település jövője függ. Jó és esztétikailag is értékes példa erre – hogy ne csak a ’60-as, ’70-es évekből hozzunk példát – az elmúlt évtizedekből Miskolcon a közös római katolikus és görög katolikus Isteni Ige temploma.

A tavaly decemberben elfogadott, „A magyar építészetről szóló törvény” alapelvi szinten rögzíti „ az építészeti örökség megóvásának és méltó hasznosításának elvét”. Az idei évben a vonatkozó rendeletek kidolgozása történik, amelyek biztosítják, hogy Magyarország építészeti öröksége, a ’60-as, ’70-es éveket is ideértve, megőrzésre kerüljön. Ehhez a munkához elengedhetetlenül szükséges a kor építészeti örökségének értékelése, értékeinek számba vétele, amihez a miskolci és az ehhez hasonló konferenciák hasznos lépést jelentenek.