A szelíden nyújtózkodó óriás múzeum

A kínai Shandong tartományban található Rizhao város új fejlesztési övezetének bejáratánál egy mesterséges tavon található a 20 000 m²-es lineáris múzeum, mely a tó egyik végétől a másikig húzódik, így szinte lefedi a tó teljes hosszát.

Junya Ishigami építész – aki 2019-ben 16. Nemzetközi Építészkongresszus vendége volt Budapesten – célja az volt, hogy a Zaishui Művészeti Múzeum azt az érzetet keltse, mintha a tó alól emelkedne ki. A tóból kiemelkedő oszlopok támasztják alá a finoman hullámzó formájú vékony betontetőt. A ritmusosan ismétlődő oszlopok határozzák meg a víz új felszínét, míg a felszín által létrehozott vízperem határozza meg az új talajt. Ennek eredményeként új külső születik, a szerkezet belsejében.

Üveggel töltötték ki az oszlopok közét, hogy a látogatók folyamatos kontaktusban maradjanak a tóval, Ishigami pedig szándékosan hagyott réseket ott, ahol az épület padlója találkozik a tó felszínéve, ezzel oldva fel az épített és a természetes közötti határvonalat.

Ez lehetővé teszi a víz beáramlását az épületbe, amely elárasztja a padló egyes részeit. Télen, amikor a víz felszíne megfagy, a felszín alatti rétegek továbbra is beáramlanak a belsőbe.

Egyetlen hosszú építészeti elem, amely léptékében azonosul az őt körülvevő tájjal, és olyannak tűnik, mint egy a tó felett átvonuló páracsík. A tető lágy íve néhol alacsony, szinte összeér a tó felszínével és a mögötte lévő hegyek vonulatával, másutt pedig az ég felé fordul, nagyvonalúan kinyílik, és beleolvasztja az épület belsejét a tájba.

A kínai táj léptékének problémájára azzal válaszolt a tervező, hogy az építészetet a környezet "szelíd óriásként" tekinti, és teljesen új kapcsolatot keres a természet és az ember alkotta elemek között. Ezzel kialakul egy olyan alkotás, amelyben az elszigetelten álló építészet kényelmesen helyezkedik el a természetes környezetben, és a kettő kölcsönhatásban áll egymással.

Ishigami szerint a kínai építészet gyakran „el van zárva” a környezettől, léptéktől függetlenül minden valamilyen módon védekezőnek tűnik. Érződik a beletörődés, a környezettől való kényszerű elszakadás, az elzárkózás kényszere.

Ebben az épületben az ember felfedezheti a természetes környezetet az épületen belül, és sajátosságai révén, mint az épületen belül kialakult új külső, szerves kapcsolatot alakít ki a környező természettel. Így új kapcsolat születik a természet és az ember között. A múzeumprojekt célja ennek a kapcsolatrendszernek a megvalósítása volt, átgondoltan letisztult részletekkel, a csodálat helyett a gondolatok megindulását ösztönözve.

Képek: Arch-exis