Ideje az újjáépítésnek – A teljes rekonstrukció védelmében a drezdai Frauenkirche történetén keresztül

Sok minden okolható ezért, a posztmodern formalizmus rossz emléke, a kortárs építészet túlzott letisztultsága vagy eszköztelensége, de a történeti formák ismeretének szinte teljes hiánya is a gyakorló építészek körében, és talán ez a legerősebb indok mind közül. Hiszen sem a klasszikus arányok, sem a történeti térrendszerek, sem az ornamentális részletek nem képezik az építészoktatás tervezési tárgyainak részét, az építészettörténeti oktatás pedig ehhez kevés: egészen más lenne egy kastély térkapcsolati rendszerét megtervezni, mint csupán olvasni róla. Mindezekből adódóan a rekonstrukció az építészeti diskurzus egyik csataterévé vált.

A drezdai Frauenkirchét 1945 februárjában bombázták le a II. Világháború egyik legellentmondásosabb légitámadása alkalmával (sokak szerint a városnak nem volt katonai, stratégiai jelentősége). Az eredetileg 1726 és 1743 között, barokk stílusban, George Bähr terve alapján épült templom romjára évtizedekig afféle háborús mementóként tekintettek. A rekonstrukciót csak a két Németország egyesítését követő évben, 1994-ben kezdték meg, és a külső újjáépítés 2004-ben, a belső 2005-ben készült el. Azért választottam a Frauenkirche kritikai bemutatását dolgozatom témájául, mert újjáépítését azon kevesek közé sorolom, amelyeket elfogadhatónak, sőt, teljes mértékben védhetőnek gondolok, és alkalmasnak arra, hogy példáján keresztül indokoljam, mit lehet – érdemes, szabad – rekonstruálni, és mit nem.

2007 őszén jártam Drezdában, a rekonstrukció elkészülte után két évvel, tanulmányi kirándulás keretében. A teljes rekonstrukció megítélését jól példázza, hogy a Frauenkirche nem is szerepelt a városnéző sétánk alkalmával megnézendó épületek között, és diákként elmarasztalóan beszéltünk róla („hazugság”, „nem is igazi”, „mű” stb.). Lesütött szemmel aztán mégis meglátogattuk az épületet, hiszen ki tudja, mikor járunk újra Drezdában – hazatérve a logikusan feltett kérdésre, „Hogy tetszett a Frauenkirche?”, mégsem válaszolhatjuk azt, hogy meg sem néztük.

Identitásképző erő
Évekig tartott és az egész drezdai lakosságot megmozgatta a háború utáni romeltakarítás. Teljes utcák tűntek el, a régi sétáló-bevásárlóutca, a Prager Straße és a kiskereskedők középkori eredetű utcája, a Webergasse helyén modern, sávházas városrész épült. Helyreállítottak azonban számos középületet, amelyek a városlakók közös identitásának részét képezték. A helyreállítás során nem követtek egységes koncepciót: a barokk Zwinger épületét eredeti pompájában építették újjá, de például az Új Városházát, amelynek tetőszerkezete leégett és homlokzata is erősen megrongálódott, jóval egyszerűbb formában újították fel.

A Frauenkirche megmaradt falszakasza évtizedeken keresztül a háború rossz emlékének őrzője volt, újjáépítése szimbolikus jelentőséggel bírt. A Krakkói Kartában (2000) megfogalmazott kitétel itt teljesül, a rekonstrukció létjogosultságát az épület identitásképző ereje és megsemmisülésének körülményei [2] együttesen indokolják. A hatalmas homokkő kupolájával valóban ikonikus evangélikus templom és az előtte álló Luther Márton-szobor egyházi és nemzeti emlékként is jelentős.

Drezda újjáépítésének néhány példája, az új funkció megtalálása
A könyvet, amelyből a kezdőképeket is választottam, [3] a drezdai kirándulás alkalmával, talán az újjáépítés felszabadító erejétől megindultan vásároltam. Rövid ismertetőkkel és helyszínenként 3-3 fotóval mutatja be a város kulcsfontosságú épületeinek sorsát: az első fotó minden esetben az 1945 előtti, sértetlen épületet mutatja, a második a bombázás utánit, a harmadik pedig a felújított, helyreállított, újjáépített állapotot – illetve néhány esetben a régi épület, utca, tér helyén épült teljesen új struktúrát és épületeket.

A könyvet lapozgatva kitűnik, hogy a Frauenkirche esete több szempontból is elüt a többitől: azokat az épületeket, amelyeket később teljesen helyreállítottak – például a Zwingert vagy a Johanneumot –, nem érte olyan mértékű károsodás a bombázáskor, mint a Frauenkirchét. A kár így is jelentős, de az épületek legalább fő tömegeik és tartószerkezeteik szintjén megmaradtak. Az is fontos különbség, hogy a romok legnagyobb részétől a háborút követően hamarosan megtisztították a várost, és számos újjáépítés megtörtént az 1960-as évek folyamán, de még a Theaterplatz-on álló királyi palota rekonstrukciója is jóval az országegyesítés előtt, még 1986-ban megkezdődött. A Frauenkichéhez hasonló mértékben elpusztult épületeket, mint a Prager Straßén állt neobarokk Central-Theatert, vagy a Semperoper szomszédságában állt Hotel Bellevue-t a háborút követő évtizedben (előbbit 1951-ben, utóbbit 1956-ban) lebontották.

Érdekes áttekinteni az újjáépítések során talált új funkciókat is, mivel egyes esetek jól példázzák a régi épületekhez való korabeli viszonyt: egy szintén igen erős károsodás érte épület volt a Landhaus, bár – ellentétben a Frauenkirchével – a homlokzatai ennek is megmaradtak. A felújítás után, 1963-65-ben városi múzeumot rendeztek be benne. Nem járt másként az 1586-91 között épült Johanneum sem, amely közlekedési múzeumként él tovább. A múzeum az a kvázi-funkció, amely egy műemlék épület hasznosításáról gondolkodva először jut eszébe az embernek. Alig találni olyan hasznosítási javaslatot, tanulmánytervet, amelyből hiányozna a múzeum kialakítása legalább az épület egy részében. A múzeum biztonságos döntés, mert az épületet eredeti pompájában, önmagára mutató jelként lehet helyreállítani, nem kell az új funkció okozta technikai elvárásoknak eleget tenni, nem kell a nagy tereket megosztani – sőt, ha az épületben korábban irodát, szállót, vagy egyéb sejtes elrendezést hoztak létre, a múzeum funkciója jó alapot ad az utólag behúzott válaszfalak bontásához. Nem csak biztonságos, de bizakodó döntés is: a múzeum egyben látogatókat, jegy- és ajándékvásárlókat is jelent, tehát az épület későbbi fenntartásának lehetőségét ígéri.

Hotelként nyitott meg 1967-ben az 1768-1770 között épült, és a bombázáskor kiégett Gewandhaus, amely eredetileg banképület volt, tehát valószínűleg az alaprajz beosztása alkalmas volt erre az új funkcióra. Az épület felújítása példás abból a szempontból, hogy ellenálltak a teljesen leégett tetőszerkezet adta lehetőségnek, hogy szintráépítéssel vagy új tetőformával minél több kiadható szobát helyezzenek el, ehelyett az eredeti manzárd-tetőformát építették vissza a régi tetőablakok sorával.

Politikai döntések és emlékezetkultúra
Drezda jelentős épületeinek a háború utáni sorsát áttekintve nem gondolhatunk másra, mint hogy politikai döntés állt a Frauenkirche romként tartása mögött – ahogy az újjáépítése mögött is. A rekonstrukció korabeli tudósítás [4] kiemeli: a Frauenkirche újjáépítése egy – a városon fizikai valójában, az emberi emlékezetben pedig képletesen – tátongó nyílt sebet gyógyított meg. „A romok a háborúban a város és lakói által elszenvedetteket szimbolizálta, a rekonstrukció pedig a remény erőteljes szimbóluma”, olvasható a Guardian idézett cikkében.

Egy másik, 2004-es írás [5] a háborúban szemben állt felek közötti megbékélés szimbólumát látja a Frauenkirche újjáépítésében: a Nagy-Britanniában alapított Dresden Trust kezdeményezte civil gyűjtés az újjáépítési költségek egy részének fedezésére, illetve a légitámadásban részt vevő egykori pilóta fia készítette gömb és kereszt, amelyek a kupolát koronázzák, valóban szimbolikus és jól kommunikálható epizódjai a rekonstrukciónak, és a nemzetek közötti összefogást is példázza.

Janet Ward tanulmánya előszavában [6] nem kevesebbet állít, mint hogy a II. Világháború előtti állapotok helyreállítását Németországban afelőli félelem övezi, hogy ez a Holokauszt örökölt felelősségének elhomályosulását segíti elő. A romként hagyott épület tehát nem egyszerűen a háború emlékét volt hivatott őrizni az emberekben, de a kollektív felelősség érzetének életben tartását is szolgálta. Ugyanez a kollektív bűntudat vezetett el oda, hogy a Holokauszt bűnének árnyékában a Németország lakossága által elszenvedett csapásokat – elsősorban a légitámadásokat – alig hangsúlyozták, és a háború német civil áldozatairól való megemlékezés igénye is csak az ezredforduló környékétől merült fel markánsabban.

A német templomok elleni légitámadások Janet Ward szerint a coventry-i Szent Mihály- és a londoni Szent Pál-székesegyház ellen elkövetett német támadásokra adott válaszként értelmezhetőek. A templomok rombolása a civil lakossági morál megtörésének eszköze is volt, ami párhuzamba állítható a náci Németország 1938. novemberi zsidóellenes fellépésével, amely során egy éjszaka alatt 267 zsinagógát rongáltak meg (több ezer zsidó üzlet és ház felgyújtása vagy kifosztása és tízezrek elhurcolása mellett). Janet Ward kiemeli: a Nyugat-Németországban újjáépített templomok esetében sosem hangsúlyozták a háborús pusztulást, ahogy akár Coventry-ben tették, ahol az 1962-es helyreállításkor a régi épület maradványát belefoglalták az újba, mert a keresztény vezetőknek a náci hatalom alatti tehetetlensége élénken élt az emberek emlékezetében. Ezért Németország újjáépített templomai az „emlékezés helyei” helyett a „felejtés helyei” lettek szerte Nyugat-Németországban.

Ezzel szemben a Frauenkirche újjáépítése, részben a nemzetek közötti összefogás, részben a gondos és szakszerű építés, részben pedig a történelmi pillanat tekintetében kedvező újjáépítési időpont eredményeként a több évtizedes traumából felszabadító erővel bírt, és alkalmas arra, hogy ne a felejtés, hanem az újjászületés szimbóluma legyen Drezda városában.

Ami elvész: a riegl-i régiségérték
A megépülésekor újnak ható épületre az első pillanattól fogva hat „a természet romboló tevékenysége”. [7] A hanyatlás, romlás, kopás, a felületek tökéletlenné válása természetes folyamat, amely szempontjából éppúgy erőszakos beavatkozás a rombolás – hiszen a romlás természetes ívét átvágja –, mint az újjáépítés – hiszen akár az egyes építőelemek tisztításával, felületi javításával, akár cseréjével, kiegészítésével a romlás folyamatának egy korábbi pillanatába helyezi vissza az épületet. Riegl a „természeti erők bomlasztó hatásáról” beszél, azzal a kitétellel, hogy ezt a hatást a megszokott ütemben fejti ki: „nyugalmas, törvényszerű állandósággal, nem pedig hirtelen, erőszakos rombolással megy végbe”, írja. Fontos különbség, hogy Drezda és a Frauenkirche esetében a „hirtelen, erőszakos” romboló hatást nem a természet, hanem az ember fejtette ki, már csak ezért sem eshet egyazon elbírálás alá a földrengés vagy véletlen tűzeset során megrongálódott épületekkel – amelyeket persze szintén számos esetben újjáépítenek, ha a település, a közösség, a nemzet stb. identitásának részét képező épületről van szó. Ezért nem meglepő a Notre Dame újjáépítésére hozott kormányzati döntés sem: bármennyire is megmozgatta az építészek fantáziáját a tető nélkül maradt katedrális újjáformálása, az emberek nem akarnak a 850 éves épület tetején sem növény-, sem parkolóházat látni, de még az előzőek ismeretében visszafogott acél-üveg tömegrekonstrukciót sem.

Elvész a régiségérték, hiszen a Frauenkirche új kőelemeinek felülete frissen megmunkált, tehát fizikai valójában nem az eredeti kőanyagot építették vissza, de a visszaépítés legalább nem is archaizál: nem hazudja magát réginek az, ami vadonatúj, nem próbálták előkoptatni a felületeket, hogy jobban illeszkedjenek a megmaradt elemekhez – viszont ugyanabból a kőbányából hozták, ahonnan az eredeti építkezés kőanyaga származott. Ennél jobb illeszkedés eleve lehetetlen lett volna, hiszen a megmaradt kőanyag a templomban a bombázás után két napig tomboló tűzben megfeketedett. A kétféle kőanyag elválása mégsem zavarja az összképet: a szemlélő tudatában van annak, hogy amit lát, rekonstrukció, és tudomásul veszi, hogy csak így lehetett megvalósítani.

Ami megmarad: forma, anyaghasználat és szerkezet folytonossága
A Frauenkirchét vizsgálva fontos beszélni a Narai Dokumentumban foglaltakról. [8] Ahogy a japán faépítésű sinto szentélyeket 20 évente lebontják, és új anyagból építik újjá, [9] ugyanúgy a népi építészet példáin is láthatunk friss meszelést vagy újjáépített nádtetőt. Ez nem csorbítja az emlék értékét, mert a technikai tudás, amely a megújítást lehetővé teszi, folytonos, ahogy az anyaghasználat, a szerkezeti kialakítás és a létrehozott forma is magában hordozza a tradíciót. A Frauenkirche esetében az anyag és a forma folytonossága mindenképpen fennáll, és a szerkezet tekintetében is az eredeti terveket követték, bár még ha ez utóbbi nem így történt volna, az emlék befogadását az sem akadályozná. A háború utáni fotók tanúsága szerint jelentős kőanyag megmaradt a leégett épület körül, amelyeket felhasználtak az újjáépítéskor: 3800 építőkövet, összesen 4500 m²-nyi építőanyagot használtak újra az épület maradványaiból. [6] A felismerhető építészeti részleteket a megfelelő helyre építették vissza, azonban a többi megmaradt követ – mivel pontos helyük meghatározhatatlan volt – szabálytalanul, de közel egyenletes elosztásban helyezték el a falakban. Az égett, fekete építőkövek kontrasztot képeznek az újak világos színével, sajátos új karaktert adva az épületnek. Ez a módszer kifogásolható lehet – miért nem a sötét kövekkel kezdték a falak visszaépítését, és fölfelé haladva adagolták hozzá az új köveket? Talán a régi és az új építőanyag egységét hangsúlyozza a választott elrendezés, arra utalva, hogy a régi és az új együttesen alkotják az újjáépített templomot, valamint ez az építési mód kizárja annak lehetőségét, hogy a templomot látogató szemlélő a visszaépített régi köveket – tévesen – eredeti helyén megmaradt falszakasznak képzelje, így azok elkülönülnek a csekély, valóban eredeti helyén megmaradt falrésztől és eredeti helyére visszaillesztett részektől.

Feltételezhető vagy elpusztult?
Szekér György emlék-megismerési szintjeit (megmaradt, megismerhető, feltételezhető, elpusztult emlék) figyelembe véve a Frauenkirche a rekonstrukció előtt a feltételezhető és az elpusztult határán mozgott: mivel egy viszonylag magas – a főpárkányig nyúló – falszakasz megmaradt, annak arányrendszerét alapul véve kiszerkeszthető lehetett az épület befoglaló formája, további osztásokkal pedig a részletei is. A fennmaradt archív fotók, George Bähr rajzai, illetve egy 1920-as évekbeli felújításhoz készült rajzok alapján az épületnek, ha nem is pontos, de idealizált állapota rekonstruálható volt.

Mivel a kupola tömegéből semmi sem maradt épen, felmerülhet, hogy miért nem álltak meg az alakhű rekonstrukcióval az oldalfalak falkoronájának szintéjénél. Megtehették volna, hogy a kupolát modern anyagokkal, vagy akár az eredetitől eltérő tömegformával építik meg, ezzel is jelezve, hogy nem bocsátkoznak feltételezésekbe. Bár logikusnak tűnhet ez az érvelés, szerintem nem állja meg a helyét, mert az egy ütemben végzett újjáépítést fölöslegesen két látszólagos ütemre osztotta volna: az összkép azt sugallná, hogy a falak eredetiek – vagy azok rekonstrukciója esetleg már korábban történt –, a kupola viszont új építés. A kétféle megközelítés a rekonstrukció egységes megjelenését, ráadásul értelmezhetőségét is sértette volna.

Alternatív megoldás?
A templom funkciójából és a kultúrában elfoglalt kiemelt helyéből adódóan ritkán fordul elő, hogy egy megrongálódott templomot a kontrasztra alapozva építenek újjá – ha mégis ez történik, az gyakran funkcióváltással is jár. Erre jó példa a templomból lett könyvesbolt (Selexyz Dominicanen könyvesbolt, Maastricht, Hollandia), merészebb és vitathatóbb a surrey-i (Anglia) elhagyatott templom belső terében létrehozott gördeszkapálya. Az utánzás és a kontraszt mint két véglet között elképzelhető lenne a más anyagból, vagy legalább eltérő felületi megmunkálással készült tömegrekonstrukció, a dömösi prépostsági rom altemplomához, vagy a zsámbéki templomrom Möller-i periódusához hasonlóan. Ami mégis inkább a teljes rekonstrukciót indokolja, az az épület a településen belüli helye: míg az említett magyar példák a településen kívül, természeti környezetben állnak, a Frauenkirche a – szintén nagyobb részt rekonstruált – sűrű belvárosban helyezkedik el. A környező beépítéssel disszonáns lenne az előbbieknél jóval nagyobb épület nagy ecsetvonásokkal elkészített tömegrekonstrukciója. A templom körüli teret szegélyező, zártsorú beépítésű lakóházsor egyidejű visszaépítését viszont már nem látom indokoltnak – a semmiből újjáalkotott díszlet-homlokzatsor merev és művi hatást kelt. Itt indokolt lett volna a régi térfal visszaállítása egyszerű, visszafogott homlokzatokkal, amely egységes, harmonikus hátteret nyújtott volna az újjáépített templomnak.

Amikor nincs ideje az újjáépítésnek
Dolgozatomban azt a különleges esetet mutattam be, amikor a teljes rekonstrukció elfogadható, sőt, szükséges megoldása egy – kulturális, nemzeti, vallási szempontból fontos – épület továbbélésének. A Frauenkirchéhez hasonló példa az assisi Szent Ferenc-bazilika 1997-es földrengés utáni, vagy a velencei Campanile 1902-es összedőlését követő helyreállítása, utóbbit számos, villám és tűz okozta összedőlés és újjáépítés előzött meg. Ezeket az épületeket, és a számos további felhozható példát összeköti az épület létének kulturális kohéziós szerepe és az újjáépítését övező széles körű (helyi lakossági, de akár nemzeti) egyetértés és akarat.

A széleskörű társadalmi, nemzeti egyetértés lehet tehát oka egy jelentős épület rekonstrukciójának – de semmiképp sem lehet a célja.

Irodalom, hivatkozások

1. A Velencei Karta „Nemzetközi Karta a műemlékek és műemlékhelyszínek konzerválására és restaurálására” – nem tiltja a rekonstrukciót, a rekonstrukció témaköre nem képezi a karta tárgyát.
2. Krakkói Karta, 2000: „Fegyveres vagy természeti katasztrófának áldozatul esett teljes épület rekonstrukciója akkor fogadható el, ha annak az egész közösség önazonosságára nézve van kivételes társadalmi vagy kulturális motivációja.”
3. Schieferdecker, Uwe: Dresden – Der dreifache Blick, Herkules Verlag, 2004.
4. „In praise of… reconstruction”, The Guardian (online), 2005-11-01 GMT 13:08.
5. Furlong, Ray: „Dresden ruins finally restored”, BBC News (online), 2004-06-22 GMT 22:20.
6. Ward, Janet: „Sacralized Spaces and the Urban Remembrance of War” in Staiger, Uta – Steiner, Henriette – Webber, Andrew: Memory Culture and the Contemporary City, Palgrave MacMillan, New York 2009, pp 145-160.
7. Riegl, Alois: „A modern műemlékkultusz lényege és kialakulása” (részlet) in Moravánszky Ákos – M. Gyöngy Katalin: Monumentalitás – Kritikai antológia, Terc Kiadó, Budapest 2006.
8. Narai Dokumentum, 1994.
9. Pető, Brigitta: „A japán műemlékvédelem európai szemmel”, Építészfórum, 2009-08-28 CEST 07:19.