Szívátültetés

A fiktív levélforma azonban lehetőséget nyújt harmadik személyeknek is arra, hogy bepillantsanak olyasmibe, ami jobbára nincs kifejtve; lévén, hogy félszavakból, félmondatokból is értjük egymást.
Hidd el, nem könnyű bátynak lenni. Jó, tudom, erre az az obligát válasz, hogy húgnak lenni meg egyenesen katasztrofális. Jössz tíz évvel később, s azt kell tapasztalnod, hogy már minden el van rendezve: általános iskolában, gimnáziumban, mindenütt hozzám hasonlítgatnak. Ráadásul egy olyan közös szülővárosban, mint Ózd, amely szellemi eszmélésünk idején épp radikális szerepváltáson esik át: büszke, polgáriasan gőgös munkásvárosból vegetatív településsé, a rendszerváltozás első számú vesztesévé minősül vissza. Ekkor én már messze (épp Debrecenben) járok, viszont te épp 1990-ben érettségizel. Úgy döntesz, hogy építész leszel: ez a pályaválasztás a garancia arra, hogy soha sehol nem akadsz össze a minden lében kanál bölcsész bátyáddal, s nem fogja zavarni a köreidet.
Másfél évtizeddel később, amikor eléd állok, hogy „Hugi, megálmodtam egy remek címet, Tizenkét kőmíves, kortárs építészeti portréfilmek lennének tizenkét nekifutásban” – kategorikusan elhajtasz: „Tesóm, foglalkozz inkább a saját céheddel, az írókkal – engem itt ismernek...” (Tíz év múlva megfogadom a tanácsodat: ez lesz majd az Írókorzó.) Fél év sem kell, hogy visszasomfordálj: „Tesóm, csináljuk meg mégis, de egyszerűen nem bírok tizenöt alá menni...” „Ha találsz olyan dévai népballadát, amiben tizenöt kőmíves szerepel, nem bánom” – csillantom meg legendás kompromisszumkészségemet. A tizenkét epizódból öt év alatt végül harminchat rész lesz, film- és könyvszéria, valóságos intézmény. Később ebből doktorálsz a pécsi egyetemen; még az e-mail címedben is az szerepel, hogy DLA.
Igazság szerint azonban az építészeti filmezést már az ezredfordulón elkezdjük. Épp a Duna Tv-nél állomásozom, s közel a negyvenhez lehetőséget kapok az első dokumentumfilm megrendezésére. A sógornőd, Zita az ötletgazda: kézenfekvő, hogy a te könyvedet filmesítsük meg, amelyet az ózdi munkáskolóniákról írtál. A bemutató is a szülővárosunkban van: száz földink szárítgatja a könnyeit, amikor a vásznon előre megfontolt robbantásból kifolyólag ledől egy gyárkémény. Aztán még a főiskolád névadójáról, Ybl Miklósról is készítünk filmet (a bicentenáriumra ezt alaposabban is megcsinálod), majd jönnek a szeretett kőmívesek.
Ózd építészeti felmérésétől, feldolgozásától azonban sem a filmezés, sem a főiskolán való tanítás nem tántorít el. Hallgatókat és tanárokat (köztük a pótapa-figuraként is funkcionáló Reischl Gábor professzort) cipelsz le oda Pestről, urbanisztikai koncepciók születnek és izzasztó nyári gyakorlatok zajlanak, s noha a kilenctagú kéménysor megmentésére tett kísérleted fiaskóval zárul (pedig pihent aggyal minden kéményhez a Naprendszer egyik bolygóját rendeled), a mostoha sorsú várost idővel sikerül a hazai ipari örökségvédelem egyik zászlóshajójává tenni. A pusztulás széléről menekül meg az Olvasóegylet székháza, csodával határos módon megújul a szecessziós Tiszti Kaszinó, s egyik-másik nívósabb kolóniában is sikerül útját állni a szlömösödésnek. Ha kell, motívumokat és feliratokat kutatsz ki, konferenciákon adsz elő, sőt külhoni delegációk is érkeznek Ózdra és csodálkoznak el a parlagon maradt építészeti kincsek láttán az ipari örökségvédelmi mintaprogram keretében. Nyüzsögsz, ahol csak lehet; s ott is, ahol nem lehet.
Serénykedésedet nem mindenki részéről kíséri rokonszenvező figyelem. Amikor egy huszárvágással sikerül egyszerre nyolc vasgyári és középületet műemlékké nyilváníttatnod, az aktuális szocialista polgármester első számú közellenségnek kiált ki: megkötöd a kezüket; nem csinálhatnak a szóban forgó házakkal azt, amit akarnak; nem vitethetik el szabadon a csarnokok művészi vasszerkezetét ócskavasként a MÉH-be. Noha vezető építész tervező vagy, sokáig föl sem merül, hogy komolyabb szakmai feladatot kapj abban a városban, amelynek jószerivel minden fontos szegletét ismered.
Amikor az Orbán-kormány eldönti, hogy a törzsgyár megmaradt műemléki épületeit nem hagyja veszendőbe menni, hanem kulturális funkcióváltással megmenti, a nemzeti digitális archívumot telepítve Ózdra, először természetesen valaki más kapja a megbízást. Csak amikor veszélybe kerül a milliárdos nagyságrendű uniós projekt, akkor fanyalodnak rád. Nem vagy primadonna: beleveted magad az örök időzavarral járó lokálpatrióta misszióba. Vezető tervezőként három fanatikus évet szentelsz az életedből a három nagy revitalizáció – az Erőmű, a Fúvógépház és a Skanzen – megálmodására. A kegyetlen építészeti rivalizálás még manapság is hamisítatlan férfiúi sportág, ahol gyönge nőnek nincs helye: fiúsíttatod hát magad. Ózdon és Budapesten temérdek tervező dolgozik a kezed alá, hetente ingázol a két helyszín között, vívsz a politikával és a bürokráciával, én is csak sátoros ünnepeken látlak. Több ízben reménytelennek tetszik az ügy, aztán egyszer csak mégis elkészül. Ünnepélyesen átadják, sőt – ebben az országban hovatovább szokatlanul – még a tervezőt is meginvitálják az avatásra. Az építész szakma pedig – ezúttal félretéve kenyérféltést és irigységet – diszkréten ámuldozik.
Édes Húgom, dicsérni jöttem, nem vekengni (még ha egy bátynak nehezére esik is a dicséret). Hagyjuk most a szokásos sirámokat, hogy milyen is lett volna, ha minden szakasztott úgy valósul meg, ahogy a pauszpapíron volt: ha nincsen visszatervezés, kényszerű költségcsökkentés. Ez, így ahogy ott áll, meg van véve. Amikor jött a miniszterelnök alapkövet lerakni és bemutattak neki, megkérdezte a buzgó építésznőt: „No és milyen lesz a megvalósult mű?” „Szép lesz” – ígérted. (Nekem ez így soha nem jutott volna az eszembe.) Nos, az ígéret szép szó. Úgy megújítani a hagyományt, hogy az alázat legyűrje az ambíciót, nem könnyű feladat. Megmenteni a megmenthetőt, hogy csak azután jöhessen szóba térélmény, történetmesélés meg koncepció. Ha már mindent sikerült átörökíteni, ami arra érdemes, akkor következhetnek csak a kötelező kortárs építészeti gesztusok: hogy a szecessziós épületekben elhelyezett vizesblokkokat zöldre vagy sárgára kell-e festeni, vagy a monarchiasárga városi múzeum hátsó traktusát egyenesen feketére. A vasgyári skanzen tematikus útvonalát természetesen a patakmederben kell behozni a vörös neon Ariadné-fonal mentén, a patak menti látszóbetonos pavilonsor pedig legyen hamisítatlan XXI. századi kézjegy. (E félig-meddig szabadtéri pavilonokban tényleg lesz majd némi demonstratív kohászkodás a turisztikai attrakció jegyében, miközben nosztalgikusan meg-megfújják a műszakváltást jelző régi vasgyári dudát.) S hogyne, legyen a múzeumi logó gyermekkorunk kedves keskenytávú gőzmozdonya! A MANDA feliratú led-fal akkor is telitalálat, ha időközben már MANDA sem igen létezik. A digitális Kárpát-medencének helyet adó Erőmű sportcsarnok-méretű kiállítótermében hol az isztambuli földalatti ciszternára, hol Zoboki Gábor organikus vonalvezetésére emlékeztetve kanyarog a felszínre az alagsori lépcső, a Fúvógépházba telepített játékfilmstúdió (nem mellékesen a legnagyobb magyarországi green box) ablakain pedig valósággal kitüremkednek a nagy zöld fémdobozok. (Közös Építészkorzónkban azt mondtad a kamera előtt, hogy ezek monstre tésztaszűrők. Szerintem óriás krumplinyomóra gondolhattál.)
Megkísérelhető a szülővárost regényben megörökíteni, kimerevíteni – mégis az a nagyobb kegy, ha nem a városon, hanem magában a városban szöszmötölhet az ember. Ózdot a vasgyár szülte, a gyár köré épült. Soha nem volt főtere, középen városházával meg katedrálissal: a gyár volt a szíve. Amikor a vasgyártás halálos sebet kapott, a városon is a szívelégtelenség jelei mutatkoztak. Édes Húgom, te immár tudhatod, milyen érzés a szívátültetők szűkkörű kasztjába tartozni.

Csontos János