Szóvá tenni a teret - Batár Attila kötetéről

Huszonkét esszé négy fejezet alá rendezve: az építészet, az urbanisztika, a szinesztézia és az épületek tárgykörei szerint gyűjtötte össze Batár Attila az elmúlt két évtizedben itthon és külföldön megjelent tanulmányait. Az emberi tér című könyv válogatáskötet, annak összes előnyével és hátrányával együtt. Előnye a sokszínűség, a témák és a műfajok változatossága: interjúk, rövid tudósítások, nagyobb léptékű elemzések; továbbá ekphrásziszok és tér-monográfiák olvashatóak a gyűjteményben. Az előszó azonban találó: valóban „nehéz rendet teremteni” az egyes írások között, eleinte bizonytalan a szöveglánc íve, ritmusa, eltelik egy kis idő, míg sikerül eljutni a könyv aurájába. Ekkor viszont a fejezetcímek válnak zavaróvá: hiába a világos tagolás, kevéssé a témák, mint inkább a szerző által elfoglalt hely, a nézőpont mentén jönnek létre nagyobb tömbök. Tárgyuktól függetlenül vonzzák egymást azok az esszék, amelyek tértapasztalatokat dolgoznak fel; hasonlóképp szerveződnek külön csoporttá azok a tanulmányok, amelyek nagyobb léptékű jelenségeket mutatnak be; továbbá önálló műfajként jelennek meg az interjúk és a beszélgetések.
Ez a jótékony változatosság rendkívül olvasóbarát. Éppoly élvezettel forgathatják a könyvet azok, akik a korábbi kötetek hangulatára vágynak, mint azok, akik a kortárs várostervezést meghatározó bölcseleti keretek iránt érdeklődnek. Írnám ezért, hogy legalább két olvasója lesz e könyvnek: az egyik az építész, aki átlapozná a leírásokat, mondván, a szöveg csak követheti azokat az élményeket, amelyekben hivatásos térnézőként nap mint nap részesül, továbbá a bölcsész, aki – Nádas Pétert idézve – Batár „nyelvművészetében” fedezheti fel, hogy nélküle sincs és érte is van építészet, és talán azért lapozná át a terjedelmes urbanisztikai fejezeteket, mert az ekphrásziszokban fellelt saját helye válik bizonytalanná a városok válságtudományában. Csakhogy Batár nem az építészetről ír, hanem az emberről és az őt érő hatásokról: illatokról és ízekről, szélről és napfényről, hőségről és tapintásról, mely hatásokban éppúgy helye van a mozgás élményének, mint a városról olvasott könyvnek. Batár személyes érzeteit, térélményeit szántja szöveggé, és hasonló könnyedséggel forgatja olvasmányait irodalommá; saját benyomásain keresztül teszi szóvá a teret, függetlenül attól, hogy az eredetileg a Piazza Navona síkjára, netán egy építészetelméleti munkára illeszkedett. A szerzői én mindkét esetben azonos; a viszonyok azonosságát pedig a nyelvek azonossága hangsúlyozza. Ez a hazai építészetbölcseletben egyedülálló, nyugodt, a szakszókincsről lemondó építészeti nyelv az, amely egyetlen testté illeszti az írásokat és vélhetően ugyanez a nyelv lesz az, amely eltalál majd saját, a kötetet egészként forgató olvasótáborához. Remek olvasmányélmény e kötetet lapozni, ami nem jelenti azt, hogy a tanulmányok többsége is ennyire lelkesítő lenne akár az időszerűség, akár az érvényesség szempontjából.
Batár tágkeblű nagyvonalúsággal köt az építészethez – sőt tulajdonít építészetnek – bizonyos alapélményeket és ezzel egy csodálatos világról lebbenti le a fátylat. Különleges képességgel emel szólammá hétköznapi, már-már közhelyszerű érzeteket, azokat folyamatosan át- és újrabeszélve sikerrel társalog olvasójával a tárgyiasság és az érzékletbölcselet határán egyensúlyozva. Ennek legszebb példái az ekphrásziszok és a tértörténetek, és talán emiatt is tolakodó az érzés, hogy a kötet jelesebb esszéi a korábbi Mölkersteig-monográfiában, illetve annak folytatásában, a Láthatatlan építészet című könyvben felvetett témák át- és újrabeszélései ismétlésekkel, érdekes, de határozottan fáradó felvetésekkel. A térbe vetett városjáró érzeteiről tudósító, azt szövegszerűen újrateremtő írás szükségképp csak kisebb léptéket tud átfogni; a szöveg kevéssé témaként, mint inkább irodalomként, szépen komponált mondatok sorozataként lesz érdekes; miközben nehezen bővíthető szempontjai fokozatosan kijelölik a műfaj határait. Akár egy aréna közepén, esetleg a sivatagban, vagy a tengeren kattintott fotó. Módosíthatjuk a látószöget, az irányokat, a beállítások ikonográfiája mégis azonos lesz: az ismétlődő kompozíciók tudósítanak a témafáradásról. Akárcsak ebben a kötetben: több szöveg-azonos betét nem csak az előző kötetekkel teremt kapcsolatot (A Bajza utca szinesztéziája vagy a városi vizek témája a Láthatatlan-kötetből), de Az emberi téren belül is ismétlődnek passzusok: a városi közlekedésről és a kortárs urbanisztikáról szőtt gondolatok két tanulmányban is visszatérnek. Mindez felveti, hogy ez a némiképp tartalomhiányos válogatásalbum ürügy, netán felvezetés a trilógia harmadik kötetéhez. Batár az építészeken túli építészet példáit kutatva előbb a történelem (A történelem mint tervező), majd a szemmel nem érzékelhető elemek téralakító képességét mutatta be (Láthatatlan építészet), a harmadik rész – mintegy tartalmi zárszóként – az előre nem látható építészetről szólna. Ebben az értelmezési mezőben nem tűnik rossz döntésnek egy közbülső válogatás megjelentetése – hasonlóképp törte meg a ritmust a ’Mölkersteig’ után A sokrétű Viziváros című könyv is –, mégis, kellemetlenül tolakodik a kérdés: vajon nem szerkezeti okai vannak-e Az emberi tér tartalomfáradásának, nem a műfaj jutott-e el arra a határra, amelyen túl – az eddig kidolgozott eljárásokkal – az érdemben már nem gördíthető.
A figyelem és a hely szellemével való elfogadó azonosulás tengelye mentén működnek Batár esszéi. Egy az egyes helyzet ez: az alkotó én beleérző-képessége feszül a tér és az utcafalak ürességének. Akár a kötéltánc: szőhetnek biztonsági hálót a térképek és a források az artista alá, de a mutatvány a tapasztalat és a lépték egyensúlyán múlik. Ebben az egyensúlyi állapotban tehetőek azok a rendkívül személyes, mégis érvényesnek ható megállapítások, amelyek oly nagyszerűvé teszik Batár ekphrásziszait, függetlenül attól, hogy három párizsi térről, esetleg a Canal St. Martin hídjairól szólnak. A fenti eljárás azonban már nem alkalmazható nagyobb léptékekre: egy utca megjelenítése nem azonos kihívás a kortárs urbanisztika bemutatásával. San Francisco Lyon lépcsősoráról tett megállapításokat a tér beleérző elfogadása hitelesíti, hiányzik azonban a tengely, amely mentén a nagyobb léptéket átfogó tanulmányok is működnének, megállapításaik érvényesnek hatnának. A kötet gerince három rendkívül testes, egymással több szöveg-azonos részletet tartalmazó tanulmány – Formes Urbaines, Aujourd’hui et Demain , A kommunikáció felgyorsulása, zéró autóforgalom és Regionális városok –, és ezekben az eddigi „érzékeny” szerző mellett az „okos” szerzőnek is színre kellene lépnie. Ezt várva azonban rendkívül komoly hiányérzetem támadt. Lehet és kell is írni nagy ívű tanulmányokat a városok jelenéről; az efféle, szükségképp monumentális szövegépítményeknek azonban vagy hatásos elmeszerkezetekre, vagy könyvtárban végzett aprómunkára kell támaszkodniuk.
A kötet tanulmányaiból mintha mindkettő hiányzana.
Batár általánosságban akarja megfogalmazni a város mint olyan jelenkori problémáit, hatalmas tablót próbál festeni, megállapításai – talán épp ezért – rendkívül bizonytalanok, helyenként sajnálatosan közhelyesek, semmitmondók. Tézisei mellé számtalan, azokat oldó, módosító lábjegyzet társul, és ez idővel megkérdőjelezi írásának célját, értelmét. Míg az ekphrászisz irodalmi kalandja fel sem veti azok célelvű olvasását, egy negyven oldalas nagytanulmány néhány bekezdése után nem kell építésznek lenni ahhoz, hogy bárkiben felmerüljön: mit akar a szerző elmondani? Mit szeretne olvasójával közölni? Mi az a mintázat, amely általánosságban jellemző az új városra? Találhatunk-e ma ilyen mintázatot? Rendkívül bizonytalan ezekben a szövegekben a tudás, a tapasztalat és az emlékek aránya: épphogy azok a viszonyok kuszálódnak össze, azok az arányok borulnak fel, amelyek egyensúlya oly jól működtetik a térleírásokat.
Batár írásmódját, nyelvművészetét rejtett kettősség hatja át, amit legjobban a nagysikerű Láthatatlan-könyv szemléltet: a téma megfoghatatlanságát ott sikerrel ellensúlyozza a túlhatározott szerkezet- és fejezetosztás. A szerzőben – építészesen szólva – még „dolgozik az egyenes”, él még a párhuzamosok és a derékszögek világa: alapműveltségét tekintve is a modernizmus talajáról szemlél kortárs eseményeket; bölcsészvégzettsége ellenére is mérnökösen szerkeszti könyveit, írásait. A szabadon áramló, gyakran üdítően szaggatott, rövid mondatok mögött felsejlik a műleírások takarékos nyelve és merev szerkezete. Ez a belső rend nem csak a Láthatatlan-könyv gondolatszeszélyeit csitítja, de idővel ritmizálja Az emberi tér leírásait is. Kellően teherbíró alap lenne ahhoz, hogy Batár időről időre erősnek szánt megállapításokat tegyen, bizonyos jelenségeket megnevezzen és elrendezzen, netán szeles, de annál látványosabb gondolatszerkezeteket építsen. Megállapításai olykor nem tézisek, hanem túlsúlyos közhelyek, amelyek gyakran a szövegkörnyezetükkel is ellentmondásban állnak. Az Építészet és hatalom című tanulmányban így ír: „A múltban kevés volt a feladat s kevés az építész, ma viszont mérhetetlenül megsokasodtak az építési munkák s velük az építészek (23).” Hol? Mikor? Azonnal árnyaltabb lesz a kép, ha Budapesten a II. világháborút követő újjáépítési lázat vetjük össze a jelennel. Drámaian eltérő korszakok, amelyek viszont össze sem hasonlíthatóak az 1873-mal induló alig negyven évvel, amely egyértelműen a Főváros építéstörténetének aranykora.
Vagy kicsit később: kétségtelen, hogy az építész „keresztül akarja vinni akaratát azokon a területeken, amelyeknek ő az értője.” Mikor nem akarta? Tényként viszont kérdéses, hogy „ezért akarnak az építészek maguk megrendelői lenni”, és egyáltalán nem biztos, hogy „ezért vállalkoznak, intézik a területek fejlesztését vagy válnak menedzserré (25).” Ez lehet, hogy így van az Egyesült Államokban, bizonyára megtaláljuk példáit Európában is, de hogy általában az építészek ezt akarnák, az fölötte bizonytalan. Ez a kijelentés nemhogy nem igaz, de súlyos ellentmondás is egy olyan környezetben, amely a sztárépítészetet pertraktálná. A két jelenség ugyanis kizárja egymást. A sztárépítészet elképzelhetetlen a nagy, független és rendkívül tőkeerős mecenatúra működése nélkül, ez viszont eleve fenntartja a hagyományos viszonyokat és teszi értelmezhetetlenné – ebben a vonatkoztatási rendszerben – a menedzser-építész alakját.
Batár beszél a megrendelőkhöz fűződő kapcsolatról is (25). Szerinte „az építész tálentumát ma már nem azoknak ajánlja fel, akik művének használói, hanem a közvetítőnek. Annakidején közvetlenül a megrendelővel, sőt, a használóval állt szemben, a palotát építtető mecénással, a vár urával, az apáttal, a magánházak lakóival. Ma azonban azok, akik érdemben a terveihez hozzászólhatnának, akiktől a terveire visszhangot remélhet, akiket meghallgatva, kívánságaihoz igazíthatná terveit, akik épületeiben laknak, dolgoznak, azokkal ma már elvétve találkozik”. Végül megfellebbezhetetlenül jelenti ki: „mára a sok áttétel következtében tökéletesen megszűnt a közvetlen, személyes kapcsolat a tervező és a használó között (26).” Hevületből papírra vetett, bénító tévedés ez, amely különösképp akkor válik fájdalmassá, amikor pár oldallal később egyik írását ő maga kezdi így: „városfejlesztési alternatíva született – Bas-Montreuil lakossága részt vesz saját negyedének áttervezésében (78)”. Melyik állítást fogadjuk el? Melyik az érvényesebb modell? Vannak műfajok – ilyen például a bér-irodaházak és a lakóparkok tervezése –, amelyekben az építész egy általános célnak próbálja megfeleltetni házait, de még a tisztán üzletorientált építészet rabló-kapitalista korszakában is el szokott jönni az a pillanat, amikor megkérdik a leendő vásárlótól, hogy milyen helyiségosztást szeretne. Aki ilyenkor az igényeket lejegyzi, az nem más, mint az építész. De éppígy igazolhatatlan a fenti állítás-sorozat Budapest spekulatív bérház-építéseit idézve, és különösképp tarthatatlan a részvételen alapuló, közösségi tervezés irányából tekintve. És ez csak egyetlen írás, néhány kiragadott passzusa.
Bizonytalan olykor a fogalmak használata is.
Vegyük például a múzeumvárosokat. „Illúziókeltés” folyik akkor – írja –, amikor a „historicizmus jegyében” a történelmi várost „restaurálják”, miközben a homlokzatok mögötti rendeltetések a napjaink igényeihez illeszkednek (52). „Múzeummá”, „vitrinné” válik a város, ha változatlanul maradnak homlokzatai, miközben megváltozik épületállományának használata. A muzealizálódás fogalmának rendkívül nyakatekert, önkényes értelmezése ez, amely nem számol az építészet természetes lassúságával, de a történeti épületek rendeltetésváltó képességével sem. Már miért lenne bármilyen vonatkozásában is múzeum-negyed például a Zsolnay gyár területe? Azért mert zeneiskola került a gyártócsarnokok terébe? Netán azért, mert könyvtárként rendezték be az égetőkemencéket? Mert sikerült megőrizni és új rendeltetésének szolgálatába állítani egy páratlan együttest? Ugyan már. Értelemzavaróan keverednek az építészeti megelevenítés, újjáépítés és megőrzés fogalmai; újfent illékonynak bizonyul egy állítás, ami persze apróság, de torlódva, halmozódva kikezdik a nagytanulmányok hitelességét.
Az ellent- és nagyotmondások, továbbá tévedések visszatérő mintázata jellemzi azokat a szövegeket, amelyekben Batár valamiféle tudást akar átadni. Amikor az a célja, hogy elmesélje: a dolgok hogyan is vannak. Csakhogy míg elmesélhetőek San Francisco lépcsői – és nem is az érdekes, hogy azok a lépcsők tényleg úgy vannak-e –, addig a város már nem mesélhető el, legalább is azzal az eljárással nem, amellyel Batár kísérletezik. Az új regionális városok kapcsán például megállapítja, hogy „a hagyományos város nem kizárólagos helye a hatalomnak”, majd néhány sorral lejjebb, ugyanazt a bekezdést így zárja: „a határozatok zöme mégis a hagyományos városközpontokban jön létre (55)”. Bárkiben, aki eddig eljutott, sokadszorra merül fel a kérdés: melyik az igaz? A nyelvtan, de a formális logika szempontjából sincs feltétlenül ellentmondásban a két mondat, tartalmukat tekintve azonban mégiscsak felmerül, hogy mit akar a szerző elmondani? Ha van egy állítás, de igaz annak ellenkezője is, akkor miért kell arról beszélni? Mit akar azzal jelezni? Ha netán az derül ki, hogy a városról ennyire nem lehet érvényes megállapításokat tenni, akkor mégis, miért kell azzal kísérletezni? Az „itt is ott is”, „ez is az is” „mondom is meg nem is” egymásra halmozódó alakzatai, bevallom, igencsak próbára tették a türelmemet. Nem arról van szó, hogy akár egyik, akár másik megállapítással rokonszenveznék, sokkal inkább arról, hogy olvasóként meg szeretnék tudni valamit erről a világról. A városról. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem sikerül: nem lehet egyetlen kalap alá venni, egyetlen urbanisztika-fogalom alá tömöríteni mindazokat a jelenségeket, amelyek a városban történnek; pontosabban lehet, de annak eredménye az, ami itt olvasható: van így is, meg úgy is, meg máshogy is. Ha mindez igaz – és miért ne lenne igaz – az viszont azt jelenti: az írás vált feleslegessé. Ha a dologról elmondható minden, ráadásul az ellenkezője is, arról felesleges beszélni.
Nem érvényesek azok a metszetek, amelyeket Batár a nagytanulmányaiban felvesz. Ez nem bírálat, hanem ok: következményei srapnelként robbannak a szembe; Batár gondolkodásrendjében, ezen a szélesre tárt, érzetekkel, tapasztalatokkal és persze olvasmányokkal is feszített horizonton felbukkanó szövegek önmagukat bontják le. Szétfolynak az erős értelmezések, a szerethető elmeszerkezetek hiányában.
Bevallom, ha nincs a lehetőség, hogy ezeken az oldalakon írhatok erről a kötetről, nem olvasom végig Batár Attila könyvét. Élvezettel merülök el az ekphrásziszok kalandjában, elbűvölten szembesülök az élménnyel, hogy nem kell lássam a rue de Furstenberget ahhoz, hogy Batár szövegét olvasva, követhessem őt ezen a téren, de már a második felfüggesztett állítás után továbblapozom a tanulmányokat.
Anélkül, hogy egy pillanatra is zárójelbe kívánnám tenni eddig leírtakat, ez a könyv mégis rendkívül fontos: személy szerint is nagyon örülök megjelenésének. Az építészeti kiadványokra szakosodott Terc gondozásában megjelent kötet ugyanis többszörösen mítoszromboló. Az „építészet/elmélet” sorozat tizennegyedik darabjaként (is) határozott cáfolata azoknak a képzeteknek, amelyek újra és újra az építészettel kapcsolatos fogalmi gondolkodás hiányát állítják középpontba, akár a praxis, akár a teória irányából. Mi több, egyéni hang egy olyan beszélgetésben, amely fuldoklik a szaknyelv szorításában, mely beszélgetésben gyakran oldódik léhasággá az elegancia, vagy fordul görcsbe a pontosság. Batár Attila építészetbölcselete, ez az eltérő jelenségeket önmagába varró szó-szőttes egy önálló és árnyaltan kifejtett esztétikai rendszer foglalata. Az általa oly érzékenyen művelt írott építészet felemelő tézise, hogy „az ember teremtette mű emberek nélkül halott, rom, ereklye vagy múzeum. Az épület önmagában még nem építészet. Az építészetet élővé az emberek teszik.(7)” Szarajevó romjai, vagy a városi hangtáj: anélkül, hogy nyomasztana, ugyanarról a tételről mesél az összes írás. Batár úgy szól építészetről, olyan hangon beszél házakról, helyekről, az emberi térről, amelyen csak elvétve képesek. Hangján az építészet kulturális nyilvánvalóság: bizonyosság és egyértelműség, amely azzal is alakul, azáltal is élő lesz, ha ezt a könyvet lapozzák.