Miről írt A Ház 110 évvel ezelőtt? – I. rész

A Ház című építészeti és művészeti folyóirat 1908 és 1911 között jelent meg. Főszerkesztője Málnai Béla volt. A címlapot és az iniciálékat Kozma Lajos rajzolta. A korszakra általában is jellemző volt, hogy a különböző építészeti és művészeti irányzatok saját folyóiratok hasábjain fogalmazták meg elveiket és célkitűzéseiket. Málnai rendkívül igényes megjelenésű lapja elsősorban a Lechner Ödön nyomdokain haladó, saját magyar stílust megteremteni kívánó építészek fóruma volt. Céljaikhoz az is hozzátartozott, hogy a nívós külföldi építészeti folyóiratok mellett (amelyekből akkoriban általában tájékozódtak) színvonalas hazai szaklapok is az építészek rendelkezésére álljanak.

A következőkben A Ház 110 évvel ezelőtt megjelent, 1908-as évfolyamába nézünk bele, a cikk első részében a május-júniusi és a júliusi számokba.

„Eb ura fakó” – avagy hogyan épített házat Lajta Béla Malonyay Dezsőnek?

A május-júniusi szám első felében az akkor nemrég elkészült Malonyay-villáról közöl képeket a lap. Egy szerkesztőségi cikk ad építészeti és belsőépítészeti leírást a házról, maga Malonyay Dezső pedig egy nagyon élvezetes, humoros novellában jegyzi le az építkezés kalandjait.

Egy saját ház anyagi hátterének megteremtése a 20. század elején sem volt könnyű feladat. A bérlakásban élés hátrányai, a háziúrnak való kiszolgáltatottság, az ideiglenesség, a többi lakóval történő együttélés nehézségei azonban végül is arra ösztönözték Malonyay Dezsőt, hogy fogadja el barátja, Lajta Béla tanácsát: „házat kell építeni!”

De honnan lesz ehhez elég pénz? Lajtának erre is rögtön megvolt a megoldása: „Nyáron nem kell Svájcba menni, télen nem kell Egyiptomban kódorogni. Amikor van az embernek néhány öregebb bankója, nem kell szőnyeget venni, a fiatalabb bankókon nem kell havannát vásárolni – spórolni kell.” Persze a hitel így sem volt elkerülhető: „zsellérhez illő alázattal viszem (…) a jelzálogkölcsön esedékes részletét [a Kereskedelmi Banknak], s viszik majd az unokáim is, még vagy negyvennyolc esztendeig” – írta Malonyay már a ház elkészülte utáni időszakról.

Lajta ki is nézett egy megfelelő telket sok szép gyümölcsfával, Malonyay pedig (író, művészettörténész, a Magyar nép művészete köteteinek szerkesztője) a kalotaszegi útjain sok eredeti népművészeti tárgyat gyűjtött be, amelyek mind inspirációs forrásként szolgáltak az építész számára. Malonyay jellegzetesen magyar stílusú házat akart, de angolos kényelemmel, komforttal, világossággal, nyugalommal. „Egy kicsi, csöndes házat, káposztaszag, gyereksírás nélkül”, ahol nyugodtan írhatja műveit.

A kicsi házból aztán erkélyes, emeletes ház lett, az erkélyből terasz, az egy emeletből két emelet, az egy kandallóból kettő, majd négy. Lajta minden részletet megrajzolt: „kilincset, vasalást, piszkáló szerszámot a kandallók elé, csupa szépséges művészi holmit, amiből azután az építőmester nyomban lealkudott kilencven percentet, én meg visszaalkudtam az építőmestertől negyven percentet” – emlékezett vissza Malonyay. A homlokzaton maga az építész írta a nyers vakolatba: „Eb ura fakó!” – ha az embernek egyszer saját háza van, nem parancsol neki többé semmilyen háziúr.

A kivitelezés – ahogy az lenni szokott – elhúzódott. A májusi beköltözés karácsonyra csúszott, de még akkor is folytak a munkálatok, a karácsonyfát csak az ideiglenesen kivitt gyalupadok helyén tudták felállítani.

„Lajta kétszeresen remekelt. Mert könnyű az építőművész dolga, ha valamelyik Eszterházynak épít – de tessék magyar írónak építeni!” – foglalta össze az építkezés tanulságait Malonyay.

Eliel Saarinen terve a finn parlament épületére

A finn építészetet a 20. század első éveiben a magyar építészek mintaértékűnek tekintették (majd aztán ez a későbbiekben is többször előfordult). Az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállítás finn pavilonja, amelyet Gesellius, Lindgren és Saarinen tervezett, nagy hatással volt rájuk, ahogy azt például Hauszmann Alajos vagy Györgyi Dénes visszaemlékezéseiből is tudjuk. A finn építészek éppen úgy keresték a saját, nemzeti formanyelvüket az akkor még az orosz cári birodalomhoz tartozó hazájukban, mint a magyarok a monarchiában: ez a párhuzamos helyzet különösen a figyelem középpontjába helyezte őket. A finn pavilon, amely a világkiállításon hivatalosan az orosz bemutató részét képezte, egyébként nagyon pozitív visszhangra talált a nyugat-európai művészeti sajtóban is.

A szimpátia ellenére a magyar szaklapok eleinte csak elvétve említették a finn pavilont, vagy egyáltalán a finn építészetet. Pár évvel később azonban már a magyar sajtó is elkezdte felfedezni a témát. Ehhez az is hozzájárult, hogy a Műcsarnok az 1906-os téli tárlatán az északi országok képzőművészetét mutatta be, majd 1908 januárjában a Szépművészeti Múzeumban Akseli Gallen-Kallela finn festő, építész, iparművész grafikáiból nyílt kiállítás. (A finn pavilont is az ő freskói díszítették.) A tárlathoz kapcsolódóan a Magyar Iparművészet folyóirat finn számot jelentetett meg.

A Ház 1908 május-júniusi számában Eliel Saarinennek a finn parlament pályázatán díjnyertes terveit ismerteti, a finn és svéd lapok után elsőként Európában. „A finn modern építészeknek is sok küzdéssel sikerül hazájukban az érvényesülés. (…) Mindazonáltal a legszebb és legnagyobb épületek megbízásait ma már ők nyerik el, még pedig pályázatok útján, hol a konzervatívekkel, sőt egymással is nemes versenyre kelnek” – írja a cikk. A helyzet azonban Finnországban sem volt ennyire rózsás, az építkezést a cár nem hagyta jóvá. A finn parlament épülete csak az ország 1917-ben történt függetlenné válása után, 1923-ban valósulhatott meg J. S. Siren tervei alapján.

Az tulajdonképpen természetes, hogy A Ház folyóirat foglalkozott a finn építészettel, hiszen a lap hangvételéhez, célkitűzéseihez a téma nagyon közel állt. Koronghi Lippich Eleknek, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium művészeti osztálya vezetőjének köszönhetően azonban a finn-magyar kapcsolat a kultúrpolitikai programok szintjén is megjelent. Lippich az általa szerkesztett Művészeti Könyvtár sorozatban egy finn művészettörténeti kötetet is kiadott (az ötletet a magyarországi látogatásán éppen Kalotaszeggel ismerkedő Gallen-Kallelának vetette fel először). Lippich egyébként támogatta a gödöllői művésztelepet, nagyon jó kapcsolatban volt Körösfői Kriesch Aladárral és Nagy Sándorral, és kulcsszerepe volt a Malonyay Dezső által szerkesztett A magyar nép művészete című könyvsorozat elindításában is.

Kós Károly: Egy kalotaszegi fatemplomról

A fából készült épületek sokáig nem tartoztak az építészettörténet érdeklődési körébe, csak a romantika kora – amely számára a szokatlan, az egzotikus különös értékkel bírt – kezdte felfedezni ezeket a szerkezeteket. Először a norvég fatemplomok váltak ismertté és népszerűvé, majd ennek nyomán más országok is elkezdték feltérképezni az ilyen jellegű értékeiket. Ehhez az európai trendhez kapcsolódva a monarchia bécsi központi műemléki bizottsága is megkezdte a kutatást, különös tekintettel arra, hogy a Kárpátok vidéke európai viszonylatban is igen gazdag volt faépületekben.

A bécsi műemléki bizottság közlönyében először 1858-ban jelent meg cikk a faépítészet egyházi emlékeiről, nyolc évvel később pedig Haas püspök és Schulcz Ferenc írt itt a szatmári egyházmegye fatemplomairól. Magyarországon Henszlmann Imre már ez utóbbit megelőzően, 1864-ben foglalkozott a szatmári fatemplomokkal az Archeológiai Közleményekben. Rómer Flóris és Lehoczky Tivadar érdeklődését is felkeltette a téma.

A tiszántúli és felső-magyarországi faépítészet után a 20. század elején Erdély került a fókuszba. Malonyay Dezső néprajzi sorozata ismertette meg a nagyközönséggel Erdély, ezen belül is főleg Kalotaszeg és Székelyföld népművészetét. Kós Károly, Toroczkai Wigand Ede és követőik aztán forrásként fordultak a népi építészet felé, a fatornyok az új stílus ikonikus elemévé váltak.

„Fatemplom… Maholnap már nem marad egy sem. Eltűnnek, elpusztulnak lassan-lassan, mint ahogyan eltűntek immáron a hatalmas tölgyesek is, amiknek fájából készültek egykoron, századok előtt. És helyettük felépül az új, a nagyobb, kőből, téglából, vakolatpárkányokkal, bádogtoronnyal” – írja Kós Károly A Ház 1908. május-júniusi számában, amelyben rajzokkal is megörökítette a türei ortodox román fatemplomot.

A Bálint és Jámbor építésziroda munkáiból

Bálint (Bleyer) Zoltán 1871-ben Nagyváradon született, egy gabonakereskedő fiaként. Miután a Műegyetemen építészként lediplomázott, tanulmányutat tett Nyugat-Európában, majd a Korb és Giergl irodában kezdett dolgozni. 1897-ben társult Jámbor (Frommer) Lajossal, aki 1869-ben Pesten született és a műegyetemi építész diploma megszerzése után egy évet Berlinben töltött, aztán a korban szokásos tanulmányút után Hauszmann Alajos építészirodájában dolgozott. Alapvetően Lechner Ödön nyomdokain járva készítették terveiket. Sok bérházat építettek, iskolák, templomok, szállodák fűződnek a nevükhöz, legjelentősebb munkáik Debrecenben a Vármegyeháza és a református egyház Hatvan utcai bérpalotája, Budapesten pedig az Állami Számvevőszék épülete (ma Külügyminisztérium) az I. kerületben, a Fő utca, a Ganz utca és a Bem rakpart által határolt tömbben. Az 1900-as párizsi világkiállítás magyar pavilonját is ők tervezték még nagyon fiatalon, a kiírt pályázat első díjának elnyerését követően.

A Ház 1908. júliusi száma több tervüket is bemutatja, a Ligeti Miklós szobrásznak a Stefánia útra tervezett műteremházat szövegesen is. Ligeti – akinek legismertebb műve az Anonymus szobor a Városligetben – eredetileg festőnek készült, de már nagyon fiatalon olyannyira megnyilvánult tehetsége a szobrászat iránt, hogy felsőfokú tanulmányait a Mintarajz Iskolában ezen a szakon végezte Stróbl Alajosnál. Ezután Bécsben tanult, majd Párizsban a Julian Akadémián. A francia fővárosban Rodin műtermét is rendszeresen látogatta, akinek hatása pályája elején erősen érződött is művein. Rodin egyébként később sem feledkezett meg tanítványáról, a Műcsarnokban 1907-ben megrendezett kiállításán rajzait Ligeti szobraival együtt mutatták be.

Párizsból hazatérve a Várbazárban kapott műtermet, ahol kezdetben főleg a művészbarátairól készített portrékat, de megrendelőként hamar felfedezte az arisztokrácia is. Épületszobrászati tevékenysége is nagyon jelentős volt, művei a Parlament, az Adria Biztosító, a Gresham palota, a Gellért fürdő falait is díszítik. Komoly sikert hozott neki a Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának bejárati kompozíciója, majd az 1911-es torinói pavilonnál már mint befutott művész működik közre. Az Anonymuson kívül legismertebb művei még a szegedi Erzsébet királyné és a Horváth kertben, a budai Színkörnél felállított fehér márvány Déryné szobor, amelynek a modellje Bajor Gizi volt és herendi porcelán másolatai is igen elterjedtek voltak.

A júliusi szám négy külföldi kiállításról is beszámol. A bécsi nemzetközi építészeti kiállításról Málnai Béla, a „München 1908-ban” című kiállításról Pallós Arthur, a bécsi Kunstschau tárlatról Gulácsy Lajos írt cikket. A londoni magyar kiállításról – amelyben építészként közre is működött – Bálint Zoltán számolt be: „Otthon kevesen tudják, hogy Londonban most magyar kiállítás van, még kevesebben látták – de annál többen szidják. Miért? Legelső sorban és legfőképpen azért, mert nálunk mindent és mindig szidnak; mert kritizálni jóval könnyebb, mint alkotni (…); és végre mert aki szid, az mindig abban a tetszetős illúzióban leledzik, hogy ő különben tudta volna megcsinálni. (…) Az a kiállítás nem olyan rossz, mint sokan mondják (csaknem kivétel nélkül olyanok, akik nem látták) és nem olyan jó, amint azt túlvérmes emberek hinni akarták. Az a kiállítás helyéhez, költségeihez és a ráfordított időhöz képest elég becsületes (…).”

Pesti Monika

Források:
A Ház, 1908/2-3., 4. (Lechner Tudásközpont szakkönyvtára)
Csáki Tamás: A finn építészet és az „architektúra magyar lelke”
Balogh Ilona: Magyar fatornyok