95 éve halt meg Hauszmann Alajos

95 év után most csak néhány – inkább személyes, mint lexikonszerű – gondolaton keresztül érdemes szót ejteni róla, munkásságáról, szellemi örökségéről.

Hauszmann egy színes és gazdag életúttal a háta mögött kereste és találta meg azt a nyugalmat, amely élete utolsó éveit szépítette meg Velencén. Oda vágyott nyugdíjas éveire, álma volt, hogy megtalálja a békét utolsó, beteg napjaira. Nagy részben Velencén vetette papírra életének legfontosabb állomásait leíró színes visszaemlékezéseit, naplóját, amely egy gazdag élet képét vetíti az olvasói elé.
Nagy béke volt benne, kiegyensúlyozott és környezetére nagy hatással lévő nagyszerű, köztiszteltben álló ember, egy színes egyéniség volt. 
Fiatal korában színinövendék volt, festeni tanult, evezős egyletet alapított, majd fiatalon már sokat utazott - tanulmányaihoz kapcsolódóan - vitorlásegyletet alapított, több társadalmi szervezetnek volt megbecsült tagja.

Bevezetőként álljon itt néhány Márai-sor, ami pontosan leírja azt a szellemiséget, amely az utolsó pillanatokig életét kísérte.

János mester
Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.

Kristóf
Mit mondjak nekik, ha megkérdeznek, mi van keleten?

János mester
Mondd el nekik, hogy síkságok és hegyek között él egy nép, mely az emlékezés ősvilágából érkezett ide. Tanuld meg a nyelvüket, mert a mi szavunkat senki nem érti a világban. Titkunk van, mert kevesen vagyunk.

Kristóf
Mit mondjak nekik, ha megtanultam a nyelvüket?

János mester
Mondd el nekik, hogy várost építettünk az őserdőben, országok és népek határán. Kőből építettük, az ő szokásaik szerint. [...] Harminc év előtt én álltam így a domboldalon, apámmal szemközt. Hajnalodott akkor is. Csak én voltam húszéves, mint te most.

Kristóf
Emlékszel még, mit mondott, búcsúra?

János mester
Minden szavára emlékszem. Vállamra tette kezét, a városra mutatott, és ezt mondta: “Menj nyugatra. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”

Kristóf
Vándorútra megyek, apám. Most látom, a szavak is vándorolnak, mint az emberek.

János mester
A szavak vándorolnak az embereken át. Egyszer visszatérsz a városba, ahol születtél. Lehet, hogy én már nem várlak meg. Kívánom, hogy emberöltő múltán te állj itt fiaddal, aki nyugatra indul. Add tovább lelkébe és fülébe a szót, amit elnémult apái üzennek.

Kristóf
Figyelnem kell a világra.

János mester
 A vándorévek felé mégy. Figyelj nagyon, mert csak a kontár bámészkodik és ácsorog. Mi szegények vagyunk, mert nincsen tengerünk. A fényt, a világot csak azok a népek ismerik igazán, melyeknek tengert adott a sorsuk. A tenger a másik haza, a végtelen.

Kristóf
Nyugatra megyek és meglátom a tengert.

János mester
Városokat látsz, melyek gazdagabbak, mint a miénk. Figyelj jól. A házak alaprajzát vizsgáld a homlokzat mögött. S az emberek lelkét szavaik és cselekedeteik mögött. Figyelj az egyszerűre, a mindennaposra. Annak is titka van. Ízleld meg az életüket és figyelj a módra, ahogyan esznek, laknak, öltözködnek. Igyál velük kristálypohárból vagy ónkupából, de vigyázz, hogy a borospohár ne beszéljen helyetted. Figyelj vallomásaikra, mikor hetvenkedni készteti őket a bor, a becsvágy vagy az olcsó szenvedély.

Te maradj józan és figyelj... [...] Dolgozz velük, ismerd meg a görög, latin kövek titkát. Valamit tudtak a régi mesterek, amihez a mi kezünk durva már. Az emberit faragták kőbe, s művükből évezredeken át mégis az isteni sugárzik. Értsd ezt meg és figyelj.

Hauszmann életéből néhány mérföldkövet emelnék csak ki, a teljesség igénye nélkül.

Jómódú, bajor ősöktől származó családban született, gyermek- és ifjúkora nagy részében Budán, a Vízivárosban élt. A piaristáknál végezte elemi iskoláit, majd tanulmányait a budai reáliskolában folytatta. 1861-től festészetet tanult, majd „kőmívestanulónak” állt. 1864-ben befejezte reáliskoláit, és beiratkozott a budapesti Műegyetemre. 1866-tól a berlini Bauakademie-n folytatott építészeti tanulmányokat Lechner Ödönnel és Pártos Gyulával.

1868-ban, 21 évesen(!) a Műegyetem tanársegédje, ezt követően 1872-ben rendes tanára lett. Felesége a még Berlinben megismert Senior Marietta volt, akivel 1874-ben házasodtak össze.

A magyarországi építészoktatás egyik megteremtője, műegyetemi tanári tevékenysége révén nagy hatást gyakorolt a századforduló magyar építészetére, akinek keze alól a századforduló különféle stílusáramlatainak legjelesebb képviselői kerültek ki. Műtermében a korszak sok hírnevessé vált építésze (Alpár Ignác, Lajta Béla, Komor Marcell) nyert szakmai képzést. Korai művein az olasz reneszánsz formáit alkalmazta, ilyen az Alkotmány utcai Bírósági épület, a József körúti Technológia épülete, a Markó utcai gimnázium is, melyeken kihasználta a nyerstégla-homlokzatok művészeti lehetőségeit.

Később a neobarokk stílus elemei jelennek meg épületein, az Igazságügyi Palotán (ma Néprajzi Múzeum), a már némileg szecessziós New York-palotán, és legnagyobb munkáján, az Ybl Miklós halála után átvett és 1896-1903 között épült királyi palotán. Ezeknél a kőarchitektúra dominál, a vár épületrészeinek csoportosításával a városképbe harmonikusan illeszkedő építészeti együttest teremtett, meghosszabbítva a szárnyakat és kupolát emelve a tengelyben.

Komoly súlyt fektetett a gazdaságos építésre, a költségekkel való gazdálkodással a berendezés kialakítását is alapvetően megoldotta. Jellemző pavilonos rendszerével készült több kórház is (Szent István kórház, az Erzsébet-kórház, kolozsvári kórház). Utolsó nagy műve a Műegyetem főépülete (1903-09), amelyen a hangsúlyt a főbejáratra, az aulára és a lépcsőházakra helyezte.

A terek nagy művésze volt, ezen a téren látványos épületei között található a fiumei kormányzósági palota.

Munkáiról maga írt részletes ismertetéseket, s értékes szakirodalmi munkássága is.

A műszaki egyetemen eltöltött 44 évi szolgálati idő után 1912-ben nyugdíjazását kérte. Ezekről az időkről így ír naplójában:
„Nehéz szívvel válok meg munkásságomnak ezen terétől, melyben férfikoromnak legszebb éveit töltöttem, amelyben igaz szeretettel és teljes odaadással igyekeztem megfelelni kötelességemnek, és mely munkakör ambícióim kielégítése mellett folyton serkentett tanulni, és a kor haladó követelményeivel lépést tartani."

Nyugdíjba vonulását követően 1913-ban alapítványt rendelt a Műegyetemen végzett fiatal építészek számára, majd 1914-ben hosszabb utazást tett Egyiptomba és a Szentföldre. 1918. IV. Károly királytól nemesi címet kapott. A Tanácsköztársaság idején lefoglalták házát. 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Hauszmann 1918. április 5-én, IV. Károly király előterjesztésére, az Országos Középítési Tanácsban kifejtett kiválómunkássága elismeréséül nemesi rangot kapott.
Szabadidejében az Annavölgyi birtokán szőlő-, gyümölcstermesztéssel is foglalkozott, vadászott - neves vendégek fordultak meg nála élete során.

Hauszmann Alajos 1926 júliusában halt meg Velencén, gyógyíthatatlan betegség következtében.

Velencére való költözését tette lehetővé az itt megvásárolt kis kuria, amely otthonául szolgált haláláig. 
Komoly hangsúlyt fektetett családi kötöttségeire, családszeretete és a család tisztelete miatt maradt itthon akkor is, amikor a New York biztosítótársaság meghívására amerikai utazásra bíztatták.

Leányát, Hauszmann Gizellát Hültl Dezső, tehetséges fiatal tanítványa vette feleségül és ő volt az az építész hallgatója, akit kiemelten kezelve maga mellé vett, építészeti oktatási életművét neki adta át, Hültl Dezső vitte tovább egyetemi oktatói pozícióját is.

A család számára mindig a középpontban volt.

Családi beszélgetéseink során minden esetben „Ópapa” névvel említi mindenki, nagy szeretettel és tisztelettel kerül szóba minden történet során az ő tevékenysége.

A hűvös téli estéken elhangzó történetek a fiatalok számára egybehangzóan egy remek ember, egy szeretetre méltó atya képét festik le.

Hatása mai napig érezhető, a család minden tagjánál van egy-egy olyan apróság, kép, írószertartó, vagy más, olykor valódi építészeti emlék, amely emlékezteti az ősökre a szemlélőt.

Ez a hagyomány generációkon keresztül újra és újra életre kell – minden generációban megjelenik az építész véna egy-egy családtagban, újra és újra előkerülnek a régi emlékek és mi, a fiatalabbak lélegzetvisszafojtva hallgatjuk azokat a történeteket, amelyeket az emlékező nagyszülőktől hallunk.

Sajnos a mostani generáció – a dédunokák már mind 80 év felett vannak és most is lélekben itt vannak velünk, de már csak távolról figyelik, vajon sikerül-e minden hagyományőrző gondolatot, emléket átadni a következő generációknak.

A család összeül és mesélnek az öregek – ahogy Hauszmann Alajos is maga köré gyűjtötte lányait, unokáit, akik a mi nagyszüleink és mesélt életéről, utazásairól, arról, mit hozott haza, mit adott át. 40 év tanítás nem múlt el nyomtalanul – a mai építészoktatás alapjait teremtette meg és számos fiatal építészt indított el a neves ősök útján.

Ezt a hagyomány, ennek a hagyománynak őrzése a feladatunk, legyünk akár szakmabeliek, legyünk akár távolabb is a szakmától. Azok a gyökerek, amelyekre támaszkodni tudunk, azok adnak erőt ahhoz, hogy a mai forgatagban bármelyikünk a Jóistentől kapott feladatában helyt tudjon állni.

Az öregek mesélnek, átadnak – a fiatalok kell, tovább vigyék a lángot, a fényt.

Az az ajándék, az a hit, amelyet kaptuk, akkor marad élő, ha tudjuk tovább adni és mindaddig, amíg lesznek követők, nem felejtjük el, itt fog élni közöttünk.

És végül: a legnagyobb ajándék, amikor a kapott talentumokat tovább tudjuk adni, mert van kinek.

Minden generációban megjelenik a művészet, az építészet szeretete, megjelenik a zene, amelyet Ő is szeretett, megjelenik a színes polihisztor személyiségének tükröződése úgy a művészetek, mint az oktatás területén is.

A mai generációban ott van az építész, az akvarellfestő, a grafikus, a zenész, aki tanít.

Mindenhol megjelenik az az örökség, amelyet kaptunk és feladatunk megőrzése és továbbadása.

Kedves Ópapa, jelezzük, mi fiatalabbak, hogy igyekszünk átadni, amit tanultunk, kaptunk és már látjuk, van, aki átveszi azt a stafétát, amelyet mi is kaptunk megőrzésre szüleink, nagyszüleink generációjától.

90 év után sem múlik el nyomtalanul az az örökség, amely mindannyiunké és most remény van arra is, elfoglalja újra méltó helyét az a szellemi örökség, amelyet a kor egyik legnagyobb építészétől kaptunk, őrzünk és vihetünk tovább.