„Biztosítson családjának villatelket, vagy azonnal beköltözhető kész villát a Balatonszéplak fürdőtelepen. ‒ Budapesthez való közelsége, centrális fekvése és gyönyörű kilátása hivatottá teszik, hogy a Balaton fürdővárosává legyen” ‒ olvasható egy 1932-es reklámban. Ennek a felhívásnak köszönhetően vált nyaralótulajdonossá nem egy jeles építészünk családja. Így történt ez Virág Csaba és Ligeti Béla esetében is. Mindkettőjük nyaralóját Rathing Ferenc tervezte.
1930-ban Szücs Zsigmond, budapesti lakos volt az, aki az akkor még kopár balatoni lídóban meglátta a lehetőséget, és megálmodta Balatonszéplak fürdőtelepét. Elsőként a veszprémi székeskáptalantól megvásárolta a 160 kataszteri holdnyi területet. Az európai viszonylatban is kitűnő parcellázási tervezetet Kaáli Nagy Dezső miniszteri tanácsos készítette. A hat nyílegyenes, egyenként 2500 m hosszú és 16 m széles sugárút, a játszóterek, a parkok, a 25 ezer telepített facsemete gondoskodott arról, hogy a Balaton-lídó impozáns és levegős legyen. A nagy terület 40 %-át hagyták meg útnak és térnek. A vízparton a manapság reneszánszát élő természetes plázsrendszerhez ragaszkodtak.1
1932-től intenzív reklámhadjárat vette kezdetét. Megjelent a Parcellázási Vállalat Központjának reklámkiadványa az építtetők tízparancsolatával, valamint homlokzati tervekkel, és a fő célközönség, a budapesti polgárság változatos reklámszövegekkel találkozhatott például Az Est, a Pesti Napló vagy az Új Idők kiemelt oldalain.2
A homlokzati terveket készítő budapesti mérnökök között találjuk azt a Rathing Ferencet (1908‒1982), aki műegyetemi tanulmányainak befejeztével le is költözött a balatonszéplaki lídóra, és ott 1936-ig tervezett és kivitelezett villákat. Az ő egyik munkája volt a már bemutatott Vadvirág, és 1935-ben készült el a Ligeti család kis nyaralója is.
A Nemzeti Színház 1989-es tervpályázata első díjas építész tervezőjének édesapja, Ligeti Béla főiskolai tanár 1935-ben vásárolta meg a száz négyszögölön álló kis nyaralóépületet. Bár a reklámok által ígért „pormentes levegőnek”, árnyas utaknak ekkor még nem sok nyoma volt, a család boldogan vette birtokba a nyaralót, amelyet már a következő évben bővíteni kellett: a szülők második gyermeküket várták. Így Ligeti Erika (1934‒2004), a későbbi Munkácsy-díjas szobrászművész után 1936-ban megszületett a jövendőbeli építész, Ligeti Béla (1936‒2014) ‒ ők kisgyermekként jelennek meg a családi fotókon.
Az 1936-os átépítés során az eredetileg egy szobából, külső WC helyiségből és fedett teraszból álló körülbelül 24 m2-es nyaralót a következőképpen bővítették: a fedett teraszt szobává alakították; lebontották a mellékhelyiséget, és helyette kialakítottak egy hátsó, külső bejáratú mosdót (zuhanyzóval és WC-vel). A déli, utcai oldalon hozzáépítettek egy fedett teraszt, amelyből mind a két szoba megközelíthető. Mindkét szobához egy kis főzőfülke tartozott. Így gyakorlatilag egy kisméretű kétegységes nyaraló alakult ki, amelynek körülbelül 10 m2-rel nőtt meg az alapterülete.
A későbbi átalakítások, felújítások során Ligeti Béla építész, aki 33 éven át volt a Közti tervezője, egyedi megoldásokat alkalmazott. 1967-68-ban az épület falait fehérre festették. (A kis nyaraló eredeti színe pompeji vörös volt. Ugyanezt az erőteljes színt alkalmazta Rathing a szomszédos utcában épített másik kisméretű nyaralóépületen is, amely a tréfás Szakállszárító nevet viselte.) A terasz parapetfalait lebontották, nyugati oldala mozgatható árnyékoló falamellákat, a mennyezete pedig azzal harmonizáló burkolatot kapott. A natúr, markáns faelemeknek díszítőfunkciójuk van a kis fehér épületen.
1980-ban a nyaraló elé külső kandallót építettek, amely teljes összhangban áll az épülettel, és végképp egyedivé varázsolja azt. A kandalló vaslemez kéményei fehérre festett, vitorla formájú acéllemez burkolatot kaptak. Alsó része egyszerű beton járdalapokból áll. A tűztér kiképzése olyan, hogy sütésre és bográcsozásra is alkalmas.
Ezen a kis nyaralón is látható, hogy egy épület lakóminőségét és építészeti színvonalát nem a mérete, hanem egyedisége határozza meg. Az 1930-as évek modernizmusának ez a kis alkotása tükrözi későbbi építész tulajdonosa gondoskodó szeretetét is.
Jegyzetek:
1. N. Szabó Gyula: Jegyzetek a magyar tenger partján. Bp. 1932, pp. 12-13, 18, 22.
2. Az Est, 1934. szeptember 5., p. 4; és november 3., p. 12.
Pesti Napló, 1934. június 9., p. 8.
Új Idők, 1934, p. 560.
Fotók: a szerző. A családi fényképeket Ligeti Attila bocsátotta a szerző rendelkezésére.
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére