A közös fűtésű társasházi lakások radiátoraira szerelt költségosztó műszerek II. befejező rész

A radiátorra szerelt, úgynevezett költségosztó műszer

A hiteles mérőműszerekhez képest, a költségosztók működési alapelve annyiban tér el például a mérőperemes hőmennyiségmérők elvétől, hogy nem a fűtőközeg tömegáramát és annak hőmérsékletváltozását méri és értékeli az időben (a fajhőt állandónak véve), hanem a fűtőtest teljes felületének hőátbocsátásával számol a fűtendő helyiség felé – a költségosztókat forgalmazók elvi indokolása szerint.

Az ilyen jelenség valóságos hőcsereként matematikailag pontosan leírható:

Q_h = ∫(F*k*Δt_k)dτ   [Ws] – hőenergia (hőmennyiség), 

ahol:
F – a radiátor lehűlő felülete [m²]
k – hőátbocsátási tényező [W/m^2 0K]
Δt_k – a radiátor közepes hőmérsékletkülönbsége [⁰K]
dτ – időegység [s]

Ha bármely műszer ezen változók mért értékei alapján, a fenti képlettel eredményez olyan hőenergiát ami jól egyezik a laboratóriumi méréssel, akkor az a műszer hiteles.

De tekintettel arra, hogy az ezt pontosan leképező műszer – a későbbi indokolás értelmében – a gyakorlatban nem állítható elő, ezért egy, a célhoz megvalósíthatónak vélt szerkezeti kialakítás révén és ahhoz módosított változókkal kialakított alábbi képletet, a költségosztó alkalmazásához azonos értékűnek veszik a fenti összefüggéssel!?

A költségosztó forgalmazói által ilyen hamis indokkal tudományosan megalapozottnak mondott egyezőség állításából viszont, kifejezetten kötelező érvénnyel kellene következzen az a fizikai követelmény, hogy a költségosztó műszer mutatott értékét csakis a fenti képlettel azonosan, Ws-ban meghatározott hőmennyiségként kell értelmezni, a forgalmazók által fentiek szerint megadott következő összefüggésben:

Q_h ≈ Q_ko = a*Σ Δt_kⁿ*dτ   [Ws] – hőenergia (hőmennyiség), ,

Ahol a költségosztó szakmai ismertetése szerint:
a – a radiátor teljesítmény-együtthatója (minden egyes fűtőtest fajtára más és más, ami a fűtőtest katalógusból megismerhető szabványos teljesítményből állítólag könnyen kiszámítható) [W/⁰K]
n – teljesítmény kitevő (hiteles gyártók megadják a katalógusukban)
Δt_k – a radiátor közepes hőmérsékletkülönbsége [⁰K]
dτ – időegység [s]

A költségosztót forgalmazó-leolvasó gazdasági szervezetek erre az elméleti indokolásra hivatkozva követik azt a gyakorlatot, amely minden más tényezőt mellőzve csakis e műszer értékeit tekintik mérvadónak. Amiből kifolyólag pedig a fentiek alapján következetesek is abban a – hamis – meggyőzésben, hogy alkalmazásánál a társasházak lakói hőmennyiségnek értelmezve kezeljék a költségosztó mértékegység nélkül mutatott értékeit. Azért, mert a fentiekkel durva ellentmondással, a költségosztó műszer mutatott értékének semmiféle fizikai mértékegysége nincs, azt bármilyen fizikai dimenzió nélküli elektromos, egyszerűen csak úgynevezett digit-egységként lehet csupán értelmezni!!

Ezt a hamis értelmezést ráadásul a gazdasági érdek vezérelte lobbitevékenység eredményeként csalárd módon alátámasztja, a költségosztó gyakorlati alkalmazásának jogszabályi kötelezése. Aminek legfontosabb következménye, hogy a költségosztókkal meghatározott hőenergia felosztás lakásonkénti díjfizetése joghatályos!!

Természettudományos alapokon állva egészen nyilvánvaló dolog, hogy ha egy energetikai műszerről elméleti alapokra hivatkozva olyan meggyőző indokolással állítják annak hitelességét, mely alapján különféle szakmai feltételek nélküli szabad értékelésű felhasználással ámde kifejezett hatalmi eszközzel, jogi kötelezéssel vezetik be annak az energetikai műszernek az alkalmazását, akkor azt – tehát a költségosztónkat – valódi hőmennyiségmérőnek kellene nevezni!!

Melynek digitális kijelzőjére, a forgalmazók által korrekt elméleti megalapozottságra hivatkozó hitelesnek mondott működés miatt, annak fizikai jellemzője szerint a Wh vagy a kJ mértékegységet kellene kiírni. Továbbá a vonatkozó kötelező mérésügyi törvény szerint rendszeres időközönként hitelesíttetni kellene éppen úgy, mint a többi lakossági fogyasztásmérőt! Ámde itt az a bökkenő, hogy a műszeren nincs mértékegység, és mint hitelesítésre nem kötelezett valami, csupáncsak összehasonlításra alkalmas – ha egyáltalán alkalmas bármilyen pénzügyi elszámolásra!?!

Ebben a vizsgálati körben jelenleg érdektelen/ az, hogy miféle befolyásoló vagy korrekciós tényezőket hányféle és milyen módon, mennyire „demokratikusan” alkalmaznak – ha alkalmaznak – a költségosztóra épülő elszámolásnál. A lényeg mindenképpen a kihangsúlyozottan jogszabályi kötelezéssel felszerelt költségosztó alkalmazásán van!

Amely joghatályos alkalmazás eredménye volt például Békéscsabán, hogy az egyik társasházban egy lakóra 1.000.000,-Ft, két lakóra egyenként 500.000,-Ft díjmegállapítás történt, a többi lakónak pedig alig mutattak ki fizetési kötelezettséget. Aminek, illetve sok más hasonló eset hatására, a tisztességes hőszolgáltató egyszerűen megegyezett az önkormányzattal. Mely önkormányzat azután rendeletben előírta, hogy amennyiben a költségosztós díjszámítás meghaladja a légköbméter szerinti hőmennyiség ± 30 %-át, akkor az ezen határokon túli részt nem veszik figyelembe! Más tisztességes hőszolgáltatók további különféle módokon küszöbölik ki ennek a gazdasági érdekvezéreltség miatt diktatórikus jogi kényszernek, az egyes polgárokat szó szerint megnyomorító torz kötelezéseit.

Hogy ez a jellemzés mennyire nem túlzás, arra talán elég még egy példa. Egy kisvárosban – ahol a „demokratikusan” diktáló, egymást meglopva csaló többségi lakó miatt kivonult a korábbi hőszolgáltató –, az egyik 15 lakásos paneles lépcsőházban három lakónak kellett kifizetni 2.400.000,- Ft hődíjat, a többi lakó semmit vagy alig fizetett. E három lakó közül az egyik tanárnő, aki évekig törlesztette a ráeső díjat, csakhogy ne kerüljön az utcára!

Ilyen „demokratikus” hatás eredménye volt például az a budapesti 96 lakásos társasházi eset is, amikor lakógyűlésen a póruljárt hat lakó reklamációjára a közös képviselő azt válaszolta: „hát ti megszívtátok!”, amivel nyilvánvalóvá is tette a műszer közismert alkalmatlanságát.

De hasonló példák hozhatók fel Miskolcról, Gyuláról, vagy akár Székesfehérvárról is.

Az ilyen gyakorlati tapasztalatok és elvi megfontolás miatt, végezzünk további szakmai vizsgálatot. Ennek érdekében térjünk vissza a költségosztó kiemelt szerepének ahhoz a hivatkozott elméleti alapjához, aminek eredménye lett a vázolt állapot.

Tehát abból a fent levezetett indokolásból indulunk ki, hogy a költségosztó alkalmazásában felhasznált   Q_h ≈ Q_ko = a*Σ Δt_kⁿ*dτ  ( [Ws]   ?)  összefüggés elméletileg teljesen megalapozott módszer!

Ha ez az állítás igaz, akkor a társasház valamennyi költségosztójának leolvasott értékét egyszerűen összeadva (+ a közös fogyasztást), az így kapott összes hőenergiának egy elfogadható tűréshatáron belül számszerűen kellene megegyeznie a hőközpontban hitelesen mért hőenergiával – ami viszont soha nincs így!!

Hozzátéve ehhez, hogy az ilyen állítás eleve ki kellene zárja a valamilyen mértékű – nem egységesített tehát bizonytalan jogalkotói elmélet szerint előírt–, a műszeres értékelés után szükségesnek ítélt ámde mégis a laikus lakókra bízott különféle – konkrétan meg nem indokolt mértékű – korrekciók alkalmazását!! Ekképpen kellene, hogy kizárja, a légköbméteres elszámolás tetszőleges mértékű bevonását!?! Továbbá szintén ki kellene zárja, az ugyancsak homályos jog és szakmaelmélet vezérelte olyan előírást is, amellyel a joghatályos közös fűtési költségek efféle elszámolási módját próbálják elsimítani, az általa bekövetkezett aránytalanságok olyan kiküszöbölésével, ahol szintén laikus módon határozhatók meg a különféle szabadon(??) választható(!!) korrekciók (2,5-szeres felső határ; 30-50 % mérés-lm3 arány; stb.).

Következésképpen, ha egy szakmailag hivatkozott elméleti indokolást alapjaiban cáfolják meg a mindennapok gyakorlati alkalmazásának tényei, ráadásul ez a cáfolat elméletileg is egyértelműen bizonyítható, akkor egy ilyen elmélettel indokolt alkalmazás gyakorlata kétséget kizáró módon csalásnak minősül!

A kérdés ezek után csak az, hogyan juthatott el ez a dolog odáig, hogy költségosztóként már sok évvel ez elöttől folyamatosan sokszázezres mennyiségben, ráadásul a szakmai követelményektől elhatárolva, kötetlen módon alkalmazták ezeket a „műszereket”?

Tudomásom szerint ezeket a műszereket eredetileg a vegyipari technológia berendezéseinek állandó hőmérsékleten tartott csöveire szerelték, hitelesítő ellenőrzésként.

Ha belegondolunk akár a gyógyszergyártás milligrammnyi pontosságú mennyiségi követelményeibe, vagy akár a „Forma-l” 4-6 kilométeres körtávjainak tized-, sőt ezredmásodperces időkülönbségeihez szükséges üzemanyag minőségi követelményébe, akkor megérthető egyrészt a műszer közvetlen hőérzékelő és regisztráló egysége kifejlesztésének a szükségessége. Másrészt a kialakításának és adattárolásának célszerű módja, speciális leolvasó eszköze, és a polgári joghoz képest rövid, két éves adattárolási lehetősége.

Technológiai rendeltetésre tehát biztosan kiválóan megfelelt ez a műszer, mint ahogyan ma is tökéletesen megfelel – ott! Ahol nem összehasonlító viszonyszámként hiteles pénzügyi elszámolásra alkalmazzák e műszerek digit-egységeit, hanem önálló ellenőrző mérő és adatrögzítő egységekként. Amely alkalmazásban az egyes műszerek helyenként esetleg pontatlan mérési eredménye nem hat ki a többi ellenőrző mérő rögzített adataira, s ekképpen a maguk tűréshatárain belül összességében nem okoznak, de nem is okozhatnak működési és/vagy elszámolási problémát sehol, mert nincs beavatkozási lehetőségük a mért egész folyamatba !

Ezek a műszerek ugyanúgy nem okoznak problémát az eredeti rendeltetési helyükön, mint ahogyan a már számtalan félvezetőn alapuló szobahőmérőnél sem gond, ha egyik-másik néhány tizeddel vagy akár egész fokkal is eltérő hőmérsékletet mutat ahhoz képest, mint a szomszédokban felszerelt sok más szobahőmérő! Kifejezett ellentétben azzal, ahogyan a társasházi közös fűtések díjelszámolásában a költségmegosztás műszereként alkalmazzák!!

Az való igaz, hogy nagyon ésszerűnek tűnik ezeket a vegyipari műszereket felszerelni radiátorokra, ahol egymáshoz képest mindenütt azonos helyen és egységesen közvetett hőérzékeléssel alkalmazhatók, ámde mégsem jó a logika. Mert szakmai szemmel előre láthatóan, nagyon sok szempontból eleve helytelen a gondolat. Ennek ellenére mégis, valakinek valamikor elsült az agya, és mint a kuruzsló aki kihasználva a gazdasági lehetőséget, szemfényvesztő módon alkalmazzák hazánkban a közös fűtésű lakások hőszolgáltatásához. Ráadásul a szakmailag elengedhetetlenül szükséges érdemi korlátok nélküli, és a következményeket tekintve valójában gátlástalan költségmegosztásra.

Ha csupáncsak dr. Csoknyai István docens (BME) D-ÉG HÍRHULLÁM 2009. 1. számának 18. oldalán ebben a tárgyban közölt cikkéből idézünk, már akkor is el kellett volna gondolkodni e műszernek a pénzügyi elszámoláshoz (SzvTv. 166. §) való alkalmasságán:

„A hőleadás legpontosabban a logaritmus közepessel írható le. Ezt egyszerűen mérni nem lehet. A tömegáram csökkenésével, vagyis a fűtés helyi szabályozásával, a hőmérsékletváltozás a felületen nem arányosan történik. Ha mérni szeretnénk ezt a hőmérséklet-eloszlást, igen sok ponton kellene mérni a hőmérsékletet, melyre adott célnál nincs lehetőség. …. Láttuk, hogy a költségosztó és a fűtőtest egy adott pontja között is van hőmérsékletesés, mely tovább rontja a mérés pontosságát.”

Nos, ha a pénzügyi vonzat miatt szükséges felelősséggel csak ezt a megállapítást gondolják alaposabban tovább, akkor legalább az alkalmazás módján változtatnak már régen!

Persze ha alaposabban átgondolják, akkor feltűnik az is, hogy az elvi magyarázathoz képest, e műszernek a költségmegosztás céljából szándékolt működtetéséhez alkalmazott matematikai képlete valójában sokkalta jobban eltér az elméletileg helyes eredeti megfogalmazástól ahhoz, hogy a kettő közötti közel azonosságot joggal feltételezni lehessen!

Mert ha el is tekintünk attól, hogy a fűtőtestre és annak méretére jellemző „a” teljesítmény-együttható, illetve „n” teljesítmény-kitevő helyes vagy helytelen megválasztása és beállítása az alkalmazás helyszínén fokozottan függ a műszernek radiátorra szerelést végző személy hozzáértésétől, valamint helyzete miatt különösen a – felelősségvállalás kötelezettségétől mentes – lelkiismeretességétől (amit a lakó nem tud sem ellenőrizni, sem hitelesíttetni), e függvényváltozók önmagukban hordozzák a megbízhatatlanság okozatait!

Például egy ötszintes társasház egymás feletti azonos szobáinak azonos radiátorainál az „a” teljesítmény-együtthatót azonos értékre beállítva, adott időtartamon belüli üzemelés közben, a legtöbb esetben valamennyi más-más értéket produkál. Ennek oka az, hogy a radiátorok teljesítménye s az ennek megfelelően beállítandó együtthatója függ az adott helyiség előírt hőmérséklete, és a fűtőközeg közepes hőmérsékletének a különbségétől.

Mivel az alsó és felső szintek között a fűtővíz hőmérséklete általában eltérő, ráadásul sok esetben jelentős mértékben, viszont a műszer teljesítmény-együtthatóját mindenhol azonosra kell beállítani az azonos feltételek miatt, következésképpen ott mutatnak kevesebb értéket a műszerek (kisebb költséget képezve), ahol magasabb a fűtővíz hőmérséklete. Azért, mert az érzékelt hőmérsékletkülönbség-változás arányánál nagyobb a radiátor valóságos teljesítményváltozásának aránya, amit viszont nem követ a műszer fix beállítása. És ekkor még nem is elemeztük azt a hasonló eredménnyel értelmezhető hatást, amikor e radiátorok teljesítményét a minimális és maximális értékek közötti különféle igényre állítgatjuk.

Ha pedig az „n” teljesítmény-kitevő vizsgálatánál egy adott pillanatra vonatkozóan, az elméleti indokolás szerinti közel azonos két egyenletet összevonva kifejezzük n-re, akkor a következő összefüggést kapjuk:

Látható, hogy a költségosztóra felírt képletből úgy a pontos „Δt_k” értéknek az eleve meghatározhatatlansága, mint az „a” beláthatatlanul bizonytalan eredményképzése az (ln F*k) összefüggéssel adott fix adathoz képest, olyan mértékben teszi kérdésessé éppen a meghatározhatatlan Δt_k teljesítmény-kitevőjét, ami ezen összehasonlító műszerek eredményképzései tekintetében még jobban fokozza azt a jogos meggyőződést, ami kialakult a költségosztók csak együttesen értékelhető mértékadatainak abszolút hiteltelenségéről. Ehhez képest vajon milyen kritériumok szerint adja meg bármelyik gyártó az „n” teljesítmény--kitevőt?

Ha ezek után visszatérünk a radiátorok bemutatásánál felvázolt parciális felületi hőmérsékletek kiszámíthatatlan alakulására és mértékére, akkor egyértelműen belátható, hogy követhetetlen a radiátorok és a fűtési rendszer fizikai változóinak az egymásra hatása.

Ezen belül is az egymásra-hatásoknak olyan alakulása, amikor valamelyik műszernél e fizikai változók szuperponálódva úgy erősítik egymást, hogy az egymáshoz viszonyított többi költségosztó adataihoz képest, a mutatott értékből jelentősen kiugró eredmény képződhet.

Ennél a jelenségnél kicsit meg kell állni. Az tudott, hogy adott határokon belüli értékképzés tehát az interpolálás, a behatároltsága miatt sokkal megbízhatóbb eredményt ad, mint a megadott határon túli úgynevezett extrapoláció, amely éppen ezért nem terjeszthető ki minden mértéken felül. (Ez a viszonyítás szemléletesen összevethető a matematikai függvény-szakadáson belüli jelleg, illetve a matematikai függvény értelmezési tartományán túli jelleg lehetőséges meghatározásai között létező probléma-megoldási különbséggel.)

A költségosztó érzékelési felülete 7 mm átmérőjű kör. Ennek a kis érzékelési felületnek a hőmérsékleti adatát vetíti ki, a számításban ezzel veszi azonosnak, az átlagos méretű radiátorok négyzetméteres nagyságrendű felületi hőmérsékletét a műszer.

Miáltal pénzügyi vonzatú meghatározással gyakorlatilag azt mondja ki, hogy ebben a 7 mm átmérőjű körben érzékelt parciális hőmérséklet egyenlő, a radiátor teljes fűtőfelületének a Δt_k értékével, azaz a 38,5 mm²-es mért felületi hőmérséklet azonos a ~2.250.000 mm²-es radiátorfelület közepes hőmérséklet-különbségével (v.ö. dr. Csoknyai megállapításával)!

Ekképpen csupáncsak abba gondoljunk bele, hogy a költségosztó ezen 38,5 mm²-es érzékelési felületéhez képest, az eredeti vegyipari alkalmazásában átlagosan körülbelül mindössze 57-szerese a közvetlen módon ellenőrzött körkörös csőfelület. Ezzel szemben a joghatályos díjelszámoláshoz fizikailag közvetett módon, ráadásul egymástól függő „érzékeléssel”, a költségosztó műszer 38,5 mm²-es érzékelési felületének körülbelül 101500-szorosa, egy átlagosan használt radiátor burkolatának a felülete. Következésképpen az egymásra ható összehasonlításokon alapuló fűtési költségosztónak, a joghatályos pénzügyi elszámoláshoz mindössze csupáncsak 1780-adrész érzékelési, értékelési képessége van ahhoz képest, mint ami vegyipari alkalmazásban csupáncsak ellenőrzésre kell! Ekképpen szemlélve, viszont már egészen megdöbbentő az a szabadságfok, ahogyan ezt a kérdést kezelik!

A KÖLTSÉGOSZTÓS DÍJFELOSZTÁS MÓDJA

Már az eddigi utalásokból is látható, de mégis indokolt külön meghatározni annak a jelenségnek az okát, ami gyakorlatilag minden esetben fennáll, ha a költségosztók összehasonlító értékeit döntő, 70 – 100 %-os mértékben veszik figyelembe. Nevezetesen a társasházon belül előforduló néhány kiugró érték kialakulásának az okát kell megindokolni.

A radiátorok jellemzésénél eredetileg felhozott példa szerint, a költségosztó 7 mm átmérőjű, 38,5 mm² nagyságú érzékelő körfelületének a hőmérsékletét kivetítve a radiátor körülbelül 2.250.000 mm² felületére, akkor két érzékelés között előfordulható akárcsak egy-tízezred fok eltérés a példa szerinti értékelésben 6 Cº különbséget eredményezett. De amint láttuk, a radiátorok fűtőfelülete nem izotermikus. Ahol egyetlen olyan fix pont sem mutatható ki, mely egyrészt bizonyíthatóan megegyezik a radiátor felületének létező valós közepes hőmérséklet-különbségével, másrészt ez az érték ott változatlan lenne az időben annak ellenére, hogy a radiátor leadott hőteljesítménye a vizsgált időszakban egyébként állandó!

És bizonyított, hogy nem egy-tízezred, hanem akár 8 – 15 Cº eltérés is előfordulhat a mindig változó felület menti lehűlés következtében két pont között azonos időben, vagy egy pontban az idő múlásával a belső áramlási viszonyok, a radiátor falszerkezetének eltérései illetve külső hatás (esetenként szándékos befolyásolás) vagy ezek együttese következtében.

Következésképpen ezeknek a jelenségeknek az összhatása, azaz a radiátor nem mérhető de létező valós Δt_k közepes hőmérsékletkülönbsége és a költségosztó érzékelési pontja közötti átlagon felüli eltérés, valamint az értékelt képlet együtthatói bemutatott hatásainak összegződése okozza azt, hogy néhány kiugró „fogyasztási” érték teljesen véletlenszerűen kialakul. E kiugró értékek hatását a költségmegosztáson alapuló díjfizetésben még tovább növelhetik olyan külső befolyásoló tényezők is, mint például a fűtési rendszeren belüli elhelyezkedés.

Továbbá egyértelműen növeli a mások negatív fogyasztói magatartása. Amire vonatkozó lehetséges indokokat és módszereket itt nem részletezve a lényeg, hogy a lakók kisebb-nagyobb része csal azért, hogy kevesebb legyen a költségosztóinak mutatott értéke.

Ahhoz, hogy a költségosztó műszer alkalmazásából fakadó, itt igazolt irreális eltéréseket valós értékek felhasználásával jól szemléltethessük, meg kell határozni egyféle fizikailag reális megjelenítési módot. Tehát ahhoz, hogy a díjelszámoló kft.(Bt)-k joghatályos számláiból egyrészt a lakások költségosztó műszereiről felvett adatokat egymáshoz képest összehasonlíthassuk, másrészt pedig a rendeletekben előírt változtatásokat is jól ábrázolhassuk, ahhoz egy általunk fizikailag közvetlenül érzékelhető, közérthető vonatkoztatási alapot kell képezni. Azért, mert csak így szemléltethető jól egyrészt a közöttük meglévő, illetve a későbbiekben bemutatandó eljárás hatásai közötti különbség!

Erre legjobban az átlagos lakáshőmérséklet felel meg. Az a Celsius fokban meghatározott átlagos hőmérsékleti érték, ami az adott lakás épületfizikai tulajdonságait tekintve éppen akkora átlagos hőmérsékletet érzékeltet, mint amilyen energiaszintet a példa szerinti, forintba átszámolt és kifizettetett hőfogyasztás nagysága képvisel! Az adott lakásra, a különféle felvett jellemzőkkel (légtérfogat; digit-érték; hőveszteség; stb.) bármiféle módon meghatározott hőfogyasztás pedig mint hőenergia, biztosítani tudja a különféle számítási eljárások korrekt összehasonlíthatásához szükséges egységes számítási egyenérték-képzést.

A lakáshőmérséklet pedig a hőenergiából közvetlen arányképzéssel kiszámítható, s ekként a különféle díjszámítások egységes és közös vonatkoztatási alapjaként vehető figyelembe.

Mindezt jól szemlélteti a valódi elszámolás értékeivel egyenértékű, oldalt látható 1. diagram

A diagramban kis piros csillaggal jelölt lakáshőmérsékleti adatok egy díjelszámoló Kft. által, a 157/2005. (VIII.15.) Kormányrendelet (Vhr.) szerint ténylegesen kiszámlázott hőenergiák díjait képezik le. Amikből látható, hogy a díjfizetések mértékének megfelelő minimális 3,7 Cº és maximális 113 Cº hőmérsékleti értékek eltérése 109,3 Cº, aminek akár a minimális akár a maximális értéke a valóságban kizárt!! Ennek ellenére az így kiszámlázott hőszolgáltatási díjakat még peres úton is be tudták hajtani az érintett néhány lakón. Dacára annak, hogy itt az eleve nagyobbrészt csaló, társait meglopó többség az év végi elszámoláskor még a befizetett havi alapdíjakból is visszakapott!! És mivel mindenkor egy meghatározott hőmennyiséget kell felosztani, ezért a tisztességesen használt ámde alkalmatlan műszer kiugró értékeiből képezett néhány hatalmas hőfogyasztási számla eredményezi ekképpen azt, hogy a többségi lakók számára viszont csekély díjfizetést írnak elő. Az ilyen elszámolásnak lesz természetes eredménye, hogy az itt ráadásul csaló „demokratikus” többség élükön a közös képviselővel, semmit nem változtatott a közös fűtés költségmegosztásának módján!!

A rózsaszínű négyzetekkel mutatott hőmérsékleti értékek a 222/2014. (IX.4.) Korm. rendelet 2.§-ra alapozva, a fenti Vhr.-be épített 104/2011. (VI.29.) Kormányrendeletnek a maximális értékre bevezetett 2,5-szeres szorzójával, ám tetszés szerint szétosztva képezhető felső érték hatását mutatják. Itt a minimális 11,8 Cº és maximális 66,5 Cº hőmérsékleti értékek eltérése már „csupáncsak” 54,7 Cº, de természetesen ez „toldozás-foltozás” is irreális.
Amihez meg kell jegyezni, hogy ez az 54,7 Cº különbség kifejezett szakmai szándék eredményeként szétosztva meghatározott minimális érték. Ugyanis a rendelet szerint nincs alsó határ kikötve a felső korláton kívül, miáltal a megengedett laikus díjszámítás esetében ez a hőmérsékleti eltérés jelentősen nagyobb is lehet, mert bárki nem kedvelt lakónak kiosztható a maximális határokon felül megmaradt hőmennyiség, ami szintén a hiteltelenséget igazolja.

A költségosztó műszeres költségmegosztási eljárásnak, a fentieken túlmenően jelenleg érvényesülő plusz bizonytalansági tényezője még az is, hogy a lakások fűtési csöveinek melegítő hatása általában figyelmen kívül marad. Ráadásul sem a lakásnak a társasházon belül elfoglalt térbeli helyzetéből fakadó – nem befolyásolható – hőtechnikai eltérést, sem a szomszédos helyiségek különböző mértékű fűtéséből adódó belső hőáramlást nem is lehet figyelembe venni ezen a módon. Sőt, mindehhez még meg sem lett említve a költségosztók egymáshoz mért hitelességének, hitelesítésének fontossága, pedig kifejezetten ezen költségosztó műszerek értékei összesítését és összehasonlítását végzik el a díjfelosztásnál.

Összesítésként mindezek alapján elmondható, hogy a költségosztó műszer, egy kifejezetten megalapozatlan elméleti indokkal létrehozott, valójában csak radiátor-működést jelző, és mindössze összehasonlításra használt „számláló” eszköz, mely hőfogyasztás-mérőként hitelesíthetetlen! A műszer, a radiátoron meghatározhatatlan és folyamatosan változó helyen lévő alapvető fizikai jellemzőt (Δt_k), hamis módon annak ellenére vonatkoztatja egyetlen olyan általa önkényesen kijelölt fix pontra, ahol úgy a ténylegesen mérhető hőmérséklet, mint vele nem egyező, alaptalan elmélettel felhasznált konkrét fizikai jellemző (a Δt_k), különféle módon és mértékben egymástól függetlenül folyamatosan változik. Amelynek következtében egyrészt hőtechnikailag, másrészt a hihetetlen mértékű extrapoláció végrehajtása miatt matematikailag is elfogadhatatlan módon értékel, miáltal a költségosztó műszer mértékegység nélkül kijelzett úgynevezett digit-értéke semmiképpen nem fogadható el joghatályos hőenergetikai mérés eredményének!

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a költségosztók forgalmazói nyilvánvalóan tökéletesen tisztában vannak mindazokkal az állításokkal, amelyek a költségosztók alkalmatlanságát itt alátámasztják. Hiszen ezért nincsenek a hivatkozott képlet mértékegységét kijelző mérőműszerként azok kalibrálva. És mivel e műszereket azok a forgalmazók adják, akik meghatározzák a lakók által ekképpen hiteltelen módon fizetendő díjakat is, csakis ilyen tudati alapon érhették el azt a más szolgáltatónál elképzelhetetlen felelősségvállalástól mentesített kívülállói státuszt, hogy még esély sincs a bíróságokon ellenük fellépni!!

Ehhez elég felidézni az egyik ügy peranyagát, melyben a más eljáró szervekkel azonos hivatkozással, az illető törvényszék jogerős elutasításának alapja, a távhőszolgáltatásról szóló 2005. évi XVIII. tv. (Tszt.) 44.§ /1/ bekezdése volt. Aminek értelmében, a társasház „demokratikus” belső megállapodására visszavezetve az ügyet, utasította el a perbeli lakónak – szakmailag egyébként jogos – kifogását. Az elmúlt idők pereiben sokféle bizonyítás történt a költségosztók alkalmatlanságát bizonyítva ámde hasztalanul. Mert szakmai kötelmek igénye helyett, ilyen álságosan laikus „demokráciára” hivatkozással lett mind visszautasítva.

Ebben a jogi alaphelyzetben pedig már nyugodtan állíthatják költségosztóikról a forgalmazók, hogy azok bár hitelesítés nélküli összehasonlító műszerek, a rajtuk leolvasható digit-egységeket kvázi hőmennyiségként, joghatályos értéknek kell tekinteni!

A KÖLTSÉGOSZTÓS DÍJFELOSZTÁS TORZ ÉRTÉKEINEK KOMPENZÁLÁSI LEHETŐSÉGE

A hiteltelen műszer adataira épülő jelenleg alkalmazott elszámolási eljárás alkalmatlanságával szemben valós bizonyítást képezhet a bevezetőben említett alapelv, mely szerint csakis természettudományi alapokra helyezett szakmai követelmények betartásával történhet a törvényben előírt hiteles pénzügyi elszámolás alapjainak a meghatározása – legalább a műszer lényeges hibáinak a kiküszöbölése érdekében. Ami természetesen nem adja még meg a hiteles hőenergia értékeket, de legalább beláthatóan reális mértékre csökkenti a torzításokat.

A már milliós nagyságrendben felszerelt költségosztók felhasználhatásának egyetlen járható útja egy olyan rendszerelvű alkalmazási és elszámolási módszer érvényesítése, mely egyrészt kizárja a laikus megfontolásokat, másrészt pedig természettudományos alapokra épülő kötelező szakmai előírásokkal a lehetőség határáig kompenzálja a már beépített költségosztók káros hatásait, lehetővé téve a vonatkozó mérésügyi és számviteli törvények szerinti alkalmazást!

A megtapasztalt bírósági ügyekben a csakis egy konkrét lakó fogyasztási értékének az igénye miatt, itt külön ki kell hangsúlyozni a költségosztó műszer által végezhető költségmegosztás lényegét: - a hitelesen mért közös fogyasztásból csupáncsak egyetlen lakó hőfogyasztását, a többi lakónál mért értékek és a társasház épületfizikai vizsgálata nélkül lehetetlen megállapítani, vagy akárcsak utólagosan igazolni! Ekképpen a társasházi közös hőfogyasztás felosztása vagy akárcsak a részleges utólagos vizsgálata is, kizárólag csak minden lakás valamennyi mérési adatának az egyidejű értékelésével történhet!

A szakmai elvárások szerinti költségmegosztás esetében betartandó lényeges ismérvek az alábbiak:

a) A lakóközösség minden díjfizető lakójának egységes fűtési teljesítményszintre vonatkoztatva kell megállapítani a közös üzemeltetésű hőszolgáltatása ellenértékét, függetlenül attól, hogy lakása a társasházon belül hol helyezkedik el.

b) Mivel az időben bárhol és bármikor változtatható fűtések miatt leképezhetetlen belső hőáramlási folyamatok alakulhatnak ki az egyes helyiségek között, ezért a lakások valóságos hővesztesége semmiképpen nem lehet azonos a költségosztó bizonytalan „mérési” értékeinek kétes felosztásával megállapított fogyasztási adataival. Ekképpen valamennyi lakás egyedi hőigényként leképezhető hőveszteségét, és a jelenleg alkalmazott (bár a feladathoz alapvetően nem illeszkedő) műszerek digit-értékeit együttesen felhasználva kell a számítást elvégezni, ami pedig kizárólag csak az épületgépészet szakmai követelményeinek eleget téve hajtható végre.

c) Tekintettel a joghatályosság tekintetében (ld. Sztv. 166.§) hitelesnek egyáltalán nem tekinthető összehasonlító költségosztó műszer nagyon bizonytalan „mérési” tulajdonságaira továbbá a bizonyított csalásokra, eleve meghatározandók az alsó és felső ergonómiai határok, továbbá hangsúlyozott értelmet kapnak az alsó, illetve felső hibahatárok hőmérsékleti szintekkel kifejezhető mértékei.

Minekután a lakásonkénti hőfogyasztás díjszámítása a társasházi közösség egyetlen hiteles hőközponti hőmennyiségmérője által mutatott hőenergia-mennyiség árának, a költségosztó műszerek összehasonlító digit-adatai alapján történő költségmegosztását jelenti, ezért valamennyi díjfizető lakó részére igazoló okiratként kell biztosítani a díjfelosztás számításának áttekintő táblázatát ahhoz, hogy mint díjfizető, élhessen az ellenőrzési jogával. Ezt minden elszámolás alkalmával kötelező átadni!

A fenti alapkövetelmények figyelembe vételén túl, a meglévő műszer-adatok felhasználása keretében kell a lehetőség határain belül teljesíteni a vonatkozó szakmai feltételeket is! Mely szakmai számítás keretében kizárhatók a laikusan „demokratikus” kikötésekkel képezett torz értékek, miáltal a lakások között egymáshoz viszonyítva, reális fogyasztási értékek képezhetők!

Ennek igazolására, a korábbi példa szerinti harminclakásos társasháznál alkalmazott költségosztók eredeti digit-értékeit indokolt felhasználni. Olyan módon, hogy a műszakilag illetve számvitelileg leginkább elfogadható lakásonkénti hőfogyasztás-értékek, a társasház egységesített hőigényszintjére vonatkoztatott olyan szakmai kötelmekkel előre rögzített határok között lehetséges lakáshőmérsékleti értékek mutatószámai által befolyásoltan kerülnek meghatározásra, amelyek függetlenek az adott lakás épületbeli elhelyezkedésétől és nagyságától is! Ekképpen kapható eredményként, a lakásonkénti hőfogyasztás-értékekhez rendelt, forintban kifejezett díjtételek.

Az így elvégzett számításhoz kapott lakáshőmérsékleti adatokat az alábbi diagram szemlélteti. Ahol a minimális hőmérséklet 15 Cº, a lakás maximális átlaghőmérséklete 25,6 Cº, mely értékek eltérése a korábbiakhoz képest mindössze csak 10,6 Cº.

Mindezt jól szemlélteti a 2. diagram.

Amint látható, az épületgépészet szakmai előírásainak alkalmazása lehetőséget ad arra, hogy a társasház lakásainak egyedi épületfizikai sajátosságait, egységes módon lehessen kezelni. Annak érdekében, hogy a költségosztók esetenként torz adatai ellenére, elfogadható mértékben váljanak semlegessé az egymással határos helyiségek közötti belső hőáramlás költséghatásai, és végül az emberi szervezetre meghatározott egészségügyi, ergonómiai határértékek közötti értékek is képezhetők legyenek.

Mindehhez meg kell jegyezni, hogy ha egy társasházon belüli összehasonlító mérés fizikai érzékelőit úgy hitelesítjük, hogy egymáshoz képest kielégítsék a mérésügyi törvényt, azaz mutatott értékeik az előírt tűrési határokon belül legyenek, akkor azoknak az érzékelőknek a hitelessége összességében azonos az egyetlen műszerre kimutatott hitelességgel.

A költségosztó műszerek használhatósági és értékelési kritériumai :

Itt ki kell emelni, hogy a költségosztókról szóló – a vonatkozó törvény kötelezése ellenére magyar helyett angolul megjelentetett – MSZ-EN 834 (és 835) jelzésű szabványok mindössze csak a műszer kialakításával foglalkoznak, ámde a műszer alkalmazási követelményeivel semmilyen mértékben nem. Ennélfogva a költségmegosztás egész tárgykörében érdektelen, sőt kifejezetten helytelen a rá hivatkozás. Azért, mert a fűtési költségmegosztás célja nem egy elkészítési mód, hanem az e szabvány szerint kialakított műszer olyan alkalmazása, mely megfelel az adott cél eléréséhez szükséges szakmai, mérésügyi és elszámolási követelményeknek. Ámde költségosztó vonatkozásában az immáron több mint 20 év alatt az épületgépész szakmának nem sikerült létrehozni még egy megfelelő egységes ALKALMAZÁSI UTASÍTÁST sem. Ami csak azért lehet így, mert a feladatra önmagában alkalmatlan készülék okozta zavaros helyzet, sokak érdekében áll!

Azért alkalmatlan, mert a költségosztó műszer kialakításának nincs, és nem is lehet korrekt módon bizonyító elméleti megfogalmazása. Ráadásul, a használatához elengedhetetlenül szükséges gyakorlati alkalmazástechnikai követelményrendszere sincs, miáltal a jelenlegi felhasználási módjában összességében teljes mértékben alkalmatlan a joghatással járó mérésre!

Amint bizonyítást nyert, a radiátorokra felszerelt úgynevezett költségosztók nem rendelkeznek olyan elfogadható hitelességgel, amelyek annak ellenére kiválthatnák például a társasházi fűtések energiaellátását biztosító hő- vagy gázszolgáltatók központi hiteles mérőműszereit, hogy azoknál nagyságrendekkel olcsóbbak. Ezért elsősorban elengedhetetlen – mert a költségosztók leolvasott értékeinek összehasonlításain alapuló mérésről van szó – az adott társasház valamennyi költségosztó műszerének az egymáshoz viszonyított olyan értelmű hitelesítése, amelyet egy-két behozott költségosztó fajtánál mindössze típusvizsgálat céljából és esetlegesen végzett csak el az Országos Mérésügyi Hivatal, a külföldről behozott szériából kiválasztott 20-20 darabra. Ami a bármely társasháznál így alkalmazott, tehát összehasonlító vizsgálaton át nem ment költségosztókra nem lehet elfogadható! Azért nem elfogadható, mert a nem bemért költségosztóknak kifejezetten az adott társasházon belül kell meglennie az egymáshoz viszonyított olyan mérési pontosságuknak, ami kielégíti a mérésügyi törvényben előírt tűrési határok követelményeit. Továbbá amiatt, mert a közös fűtési költségen belüli fogyasztási arányok megállapítása kizárólag csak e műszerek adatain alapul.

Végül különösen azért, mert nem csak a SZOLGÁLTATÓ irányában, hanem az összes díj részletei tekintetében a LAKÓK felé is azonos követelmény a hiteles számla kiállítása, az Alaptörvényben meghatározott jogegyenlőség biztosításának kötelezettsége alapján.

Tekintettel a közös fűtési módra és az annak megfelelő közös költségviselésre, ezért elsősorban a társasház egészét tekintve kell meghatározni – szakmailag – azt a mindenkori éppen aktuálisan egységes energiaszintet, amihez valamennyi lakás fogyasztását viszonyítva, ebben közös nevezőre hozhatók. Mely nem azonos a légköbméter szerinti elosztással, de hatásában nagyon hasonló. Ezzel függ össze a költségosztókat forgalmazók olyan félremagyarázása, miszerint a költségosztós elszámolás problémái között a társasházak lakásai (szélső ↔ belső) közötti fajlagos hőigény eltérés mindössze csak szociális kérdés, ezért szükségtelen a vele foglalkozás. Márpedig ez egyértelműen olyan objektív épületfizikai kérdés, amiről egyik lakó sem tehet, miáltal igenis hőtechnikai elemzéssel, tehát kifejezetten szakmailag kell foglalkozni vele! Következésképpen ezt a tényt félremagyarázni olyan súlyos hiba, ami ütközik a szakmai követelményekkel és a vonatkozó törvényekkel. Miáltal abszolút félrevezető, ha ezt ráadásul még „egymás zsebében turkálás”-nak nevezik.

Mindezek alapján, ha a társasházi közös fűtések elszámolásában meghatározó elemek és befolyásoló fizikai tényezők műszaki jellemzőit akarjuk röviden sorba venni, akkor abból az alapkövetelményből kell kiindulni, amit a valamennyi pénzügyi elszámolás adatainak alaki és tartalmi hitelességére és megbízhatóságára vonatkozóan a Számviteli Törvény 166.§ kötelező módon előír. Külön kiemelve egyrészt azt, hogy ebben az elszámolási eljárásban szó sem lehet a közösségi és magánérdek ütköztetéséről azért, mert a törvény minden számlára külön-külön, egyedenként vonatkozik. Azaz a számla készítőjének minden lakó részére teljes anyagi-erkölcsi felelősségével kell kiállítani az önmagában hiteles számlát, amit semmilyen vonatkozásban nem befolyásolhat bármiféle úgynevezett közösségi szempont, közösségi felülírás akarata!! És mivel a fűtési díj pénzügyi költségmegosztása minden vonatkozásában ezt az alapfeltételt kell szem előtt tartani, ezért az általános jogi és meghatározott szakmai követelmények ellenében annyiszor kihangsúlyozott, ámde a lényeget tekintve valójában félrevezető szándékú demokratikus elvnek, semmiféle formában nem szabadna érvényesülnie az elszámolási folyamatban!

Másrészt mindezzel szoros összefüggésben, és éppen a félrevezető úgynevezett „demokratikus” költségmegosztás valójában elvtelen lehetőségével szemben, kihangsúlyozott módon kell figyelembe venni azt az egyetlen lakó által sem befolyásolható objektív fizikai tényezőt, mely a társasház térbeli kialakításán belül elfoglalt lakásának helyzetéből adódóan, egyeseket hőtechnikailag s ezáltal anyagilag kedvezőbb, másokat pedig aránytalanul hátrányos helyzetbe hozza! És jóllehet e tekintetben a lakók számára érdektelen, hogy az ebben még közrejátszó egyéb okok miben nyilvánulnak meg (rendszer-sajátosság; üzemeltetés; stb.), egy szakmailag helytálló elszámolás keretében az üzemeltetési feltételek felelős betartásának követelményeitől tudatosan szétválasztva kell valamennyi tényezőt a megfelelő módon kezelni. A térbeli helyzetből adódó eltéréseket már az eredeti tervezés, vagy a későbbi energetikai felülvizsgálat szerint meghatározott empirikus értékekkel lehet csak korrekt módon kompenzálni, ami viszont semmiképpen nem azonos a légköbméteres elszámolás valamilyen arányú számításba vételével!

Végül megemlíthető, hogy az energiahatékonyságról szóló, 2012. október 25-i 2012/27/EU irányelv 29. bekezdése azt rögzíti, hogy a közös fűtésű társasházak lakásai hőfogyasztásának mérését 2016. december 31-ig meg kell oldani. Ebből az olvasható ki, hogy kellő gazdasági-hatalmi érdekeltséggel, csupáncsak Európában rendkívül nagy piacot találhat az ehhez valódi mérőműszert gyártó-forgalmazó.

Kelecsényi Tibor