Justus Dahinden építészete I.

Bevezető – Ferro-ház
Justus Dahinden svájci építész egyik épületével 1972-ben találkoztam először, amikor egy nyugat-európai tanulmányút során a Zürichi-tó partján megpillantottam a Heidi Weber asszony által épített Le Corbusier pavilon közelében a piramis alakú, rozsdásnak tűnő Ferro-házat. Az aszimmetrikus gúla formájú épület – a megszokott kockától eltérő – alakján kívül egész megjelenésével maradandó benyomást tett rám. Az 1967-1970-ben elkészült igazgatósági irodaépületet Corten-acéllemezekkel burkolták, amelyek korrózióvédelme rozsdás patinából áll, s amivel jól harmonizál az ablaküvegek rézszínű napvédő fémbevonata. A vörösbarna tónus komolyságát a környező park mindig üde pázsitja és a teraszokról lecsüngő növényzet zöldje oldja fel. A fölfelé csökkenő alapterületeket az építési előírások betartása, az épületmagasság és a benapozás arányának kielégítése tette szükségessé, ugyanakkor a statikus piramisalak háromszögű oldalai az örökkévalóságot jelképezik. A rozsda a gyors elmúlás képzetét kelthetné, de ez a tartós bevonat dialektikus ellentétként a maradandóságot szimbolizálja, az irodaházban székelő Ferrolegneringar AG cég megbízhatóságának imázsát sugallja. Az építész ezzel az épülettel alapozta meg hírnevét.

Kis kitérő - Szófiai Építészeti Biennálék
Justus Dahinden építészprofesszort a Szófiai Építészeti Biennálékon volt alkalmam megismerni. Az Interarch építészeti biennálékat a Bolgár Építész Szövetség rendezte. Az első biennálét 1981-ben tartották, ezt követte a második 1983-ban, majd kétévente következett a többi, amelyeken 1991-ig, a hatodik találkozóig mindig részt vettem. Ezekre az eseményekre a világ legnevesebb építészeit hívták meg, így többek között Pierre Vágót, Kisho Kurokawát, Jorge Glusberget, Rod Hackney-t, az UIA főtitkárát, (akinek munkásságáról a Magyar Építőművészet 1983/1 számában cikket írtam), Richard England máltai építészt, (aki 1987-ben saját tervezésű, posztmodern épületeket ábrázoló bélyegeit dedikálta szerzőnek). 2000-ben, az Interarch-on az általam szerkesztett 1999. évi Építészeti Évkönyvet Diplomával tüntették ki. Az Interarch-ok sora háromévente, mint triennálé folytatódik. 2015. májusában a XIV. találkozót rendezték meg. A biennálék mellett Szófiában szerkesztettük az Architecture and Society, Arhityektura i Obsesztvo (Építészet és Társadalom) című kétnyelvű: angol-orosz, nemzetközi folyóiratot bolgár, csehszlovák, lengyel, magyar, NDK és szovjet részvétellel. Nagy Elemér, a Magyar Építőművészet felelős szerkesztője magyar részről engem delegált a nemzetközi folyóirat Szerkesztő Bizottságába.

Interjú Dahindennel
1990. április-májusban állami ösztöndíjjal egy hónapot Zürichben töltöttem, a Műszaki Egyetemen (Eidgenössische Technische Hochschule - ETH). Ekkor kerestem föl Justus Dahinden professzort a Zürich melletti Witikonban, nevezetes bikafejes házában, amely tervezőirodája és lakása is egyben. Interjút készítettem vele. A szívélyes beszélgetés során jó barátjaként említette Makovecz Imrét.

- Professzor úr, mit tart építészete jellemző alapjainak?

„Dialógust szeretnék épületeim és az emberek között, akik azokkal találkoznak – mondja – és ehhez a párbeszédhez az építészeti alakítást használom. ’Az embernek a világgal való kapcsolata térbeli és térben feltáruló’ - idézi Martin Heideggert Építeni – lakni – gondolkodni című tanulmányából.

Az építészettől háromféle funkciót várunk el. Legyen a célnak megfelelő objektum, érzékelhető médium és a szellem manifesztációja. E hármas törvényre épül az én filozófiám. ’Az építészetben legtöbbször filozófiára és nem esztétikára van szükség’ – mondotta egyszer Frank Lloyd Wright. A filozófia az alkotó tervezés alapja, progresszív kell legyen, és ezért rizikóval jár.

Bővebben kifejtve a hármas törvényt, a célfunkció kielégítésének kritériumai a helyes proporcionálás és tagolás, a jó megközelíthetőség, az egyszerű tájékozódás, a rövid közlekedő utak, az ökologikus szerkezet és az építésbiológiai alkalmasság. Az alakítási funkciót tekintve, az utóbbi időben az érzések és az emóció világa került előtérbe. Egy háromdimenziós tér az embereket befogadhatja, vonzhatja vagy taszíthatja, attól függően, hogy az építészet derűs, vagy bőszítő, irritáló. Végül a szellem kifejeződése: egy építészeti mű az emberi képzeletben indít el asszociációkat. Olyan képzeteket, amelyek belső szemeink előtt sejlenek föl, és tudat alatti énünket ingerlik, a szellemet mobilizálják. Az építészeti szimbólumok tartoznak ebbe a kérdéskörbe.

A hármastörvény az ökologikus egyetemes tudaton alapul. Ez a tudat kizár mindenféle egyoldalúságot, olyan egyoldalúságokat, amelyektől az építészet mindig beteg, ma is az. Egyoldalúság, ha az építészet, mint racionálisan meghatározható méret, fejeződik ki, ha a technicizálás nem engedi meg az építészetben, mint termékben a spontán beavatkozásokat, de egyoldalúság az építészetben az esztétikai autonómia követelése is. Ezek és más hasonlók miatt az építészet elvesztette egyensúlyát. A felborult egyensúly helyreállítására törekszünk, s vele az ember-tér kapcsolatot teljessé és ezáltal harmonikussá tenni. Ezen építészet keresésére négy tanút neveznék meg: egy építészt, egy építési módot, egy mozgalmat és egy világközösséget.

- Melyek ezek a tanúk?

Bruno Taut építész mondja: "Az építés az anyag megismerése, minden ellentétének a szellemiségbe emelése." Egy olyan korszakban reménykedett, ahol a kristály, mint a teljesség szimbóluma jelenik meg.

Az iszlám városlét – életforma. Az iszlám város – mint élettér – realisztikus beállítottságának legbelső alapja az isteni lét transzcendenciájának és megfoghatatlanságának hitében gyökeredzik. A variációk határtalanok, ezért semmi káosz nem keletkezik. A sokféleség és nem az egység értékes. Az iszlám városban az az ember benyomása, hogy a belsőben egyetlenegy folytatólagos tér található. Hiányoznak a reprezentatív súlypontok, nincsenek monumentális homlokzatok és egocentrikus nézőpontok.

Az antropozofikus építészet megalapítója, Rudolf Steiner (1861-1923) mondja: „Béke és harmónia ömlik a szívekbe e formák által. A törvényhozó ilyen épületekké lesz.” Az építészeti tervek a részletekben is szimbolikát mutatnak: oszlopfejezetek a bolygók jeleivel, számmisztika: 5, 7 vagy 12. kozmikus törvényszerűségek befolyásolják a tervezést.

Az Auroville világközösség. Auroville egy szuprementális világ idealista koncepciója. Madrastól délre, Indiában „egy város esélye”, amelynek alapkövét 1968-ban rakták le. Sri Auribindo Gosh filozófus és élettársa, Mira Alfasa, ’Az Anya’ és követőik által épült. Egy fajoktól független világtársadalomnak demokratikusnak kell lennie és autonóm módon kell fejlődnie, ahol csak egyetlen autoritást ismernek el, a legtisztább igazságot. A város a középkori nyugati városokhoz hasonló. Spirálformában hatékonyan növekszik négy zónában: a lakásnak, a kultúrának, az iparnak és a nemzetközi kapcsolatoknak. Ezek mind a Matremandírhoz, a kívülről aranyozott gömb alakú meditációs központhoz tartoznak, amely tulajdonképpen az univerzum képmása.

A kontextualizmus az építészetben. A kontext szó a latinból ered, és egy szó szövegkörnyezetét jelenti. A kontextualizmus jelentős jelentésbővüléssel: kapcsolat, összefüggés. Az építészetben egy trend tartja ébren, a beleérzés. Egyetlen épület sem hasonlít a másikra, vagyis minden épület más. A tervezéshez impulzusok kellenek: összeegyeztethetőség ember és tér között, a forma és a cél között, a régi és az új között, a természet és technika, az építés és művészet között. Az archetípusokat integrálni kell, mivel azok időn felettiek.”

Ezután Dahinden egyik legújabb könyvét dedikálta szerzőnek. Az illusztrációk ebből valók. A Bécsi Műszaki Egyetem könyvtára, Bikafejes saját háza Witikonban, családi házak és üdülőfalvak. Az egyiket Párizsban 1981-ben Építészeti Nagydíjjal tüntették ki. Írásom következő részében a könyv ismertetésére kerítek sort.