Kultúránk megőrzése és/vagy modernizáció 5.

Mottók: „Az ember az, amire emlékszik.” Lukácsy Sándor irodalomtörténész

„Magyar, a múltadat féltve ápold a jelen küzdelmeiben, hogy jövőd is megmaradjon!”

Először is tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit.
Remélem Önök is a haza sorsáért, szűkebb értelemben Vác vasútállomás épületeiért aggódnak.
Amit itt elmondok, előadok, az csak a jéghegy csúcsa, ami jelenleg látható, ha nagy is a köd, a ködösítés.
Előző felhívásaimban minden magyar segítségét kértem a váci vasútállomás történelmi épületeinek megmentéséhez – továbbra is ezt kérem. Még nem késő, még állnak az épületek, bár a kivitelező már felvonult.
Nem tudom pontosan kikhez jutottak el korábbi felhívásaim, de úgy tűnik, akiknek szívügye és/vagy megértik mi a tét, azok nemigen tudnak érdemben tenni, akiknek meg nem, azok amúgy sem tesznek és vannak még a közömbösök, illetve akiknek más fontosabb dolguk (is) van.
Röviden próbálom megmagyarázni, miért kell megmenteni ezeket – és még számos – épületet, épületegyüttest. (Egyes ún. fejlett országokban ezt nem kell magyarázni, ott eleve egyértelmű ezen épületek értéke és fel sem merül ezek elpusztítása. Ha mégis, akkor; per, bíróság, ítélet, büntetés stb. Ott az elpusztításukat kellene megmagyarázni.)
Ezen alkotásokra minden magyar büszke lehet(ne). A vasútvonalak, állomások ránkmaradt jeles tárgyi emlékeit, épületállományát – pláne az elsőből maradtakat – megőrizni, védeni, továbbhagyományozni kötelességünk.
Miért? Mert történelmünk, kultúránk jeles tárgyi emlékei, melyek nélkül szegényebbek lennénk, nemcsak szellemileg, de anyagilag is (van, akit csak az utóbbi érdekel). Ezen építmények nemzetvagyonunk részei. Ezeket károsítani, tönkretenni, megsemmisíteni őrültség, egyben nemzetellenes tett – ez alól nincs, nem adható felmentés.
Gondolkozzunk! A súlyos beteget meggyógyítjuk – legalábbis mindent elkövetünk ennek érdekében – és nem megöljük! Építményeinket, örökségünket, vagyonunkat miért pusztítjuk el?!
Mondok egy példát, hogy teljesen érthető legyen. Értelmes embernek nem jut eszébe, hogy egy régi, esetleg restaurálásra szoruló Leonardo, Michelangelo vagy M. S. mester stb. művet megsemmisítsen és egy új, hibátlan másolatot – magyarul hamisítványt – csodáljon helyette. Nos, régi épületeinkkel pontosan ezt tesszük. Miért? Mondhatják erre, hogy nem minden képet festett egy Leonardo. De, ha van egy gyűjteményem, ami nem csupa Leonardóból áll, azért a többit sem dobom ki, vagy festem át! (Nem mellékesen az épületek értéke – bár többféle értékről, értékszámításról lehet beszélni – általában nagyságrendekkel magasabb, mint a műalkotásoké.)
A több mint másfél évszázados magyar vasútépítészet ránkmaradt, még meglévő létesítményei elég szép, viszonylag egységes képet mutatnak – az utóbbi ~60 év belerondításait nem számítva – ezt a (vasút)vonalat kell(ene) megmenteni, helyreállítani, továbbvinni, fejleszteni és nem lebontani, tönkretenni, elpusztítani. Lehetne itt sok mindenről beszélni; nacionalizmusról, nosztalgiáról (akit a mozdony füstje megcsapott), lokálpatriotizmusról, identitástudatról, egyebekről. Gyerekkorában az ember sok minden szeretne lenni, például hős „magyar” vitéz, vagy mozdonyvezető. De aki ezt nem érti, vagy nem akarja érteni, annak úgyis hiába beszélek.
Vasúttörténetünk kezdeti időszakából nem sok maradt ránk, de százévesnél régebbi épületek még viszonylag szép számmal akadnak. Ezek állapota – a múlt és a jelen rendszernek is köszönhetően – erősen avult, leromlott. Amennyiben a rendszeres karbantartásokat, esetenkénti nagyjavításokat elvégeztük volna, most nem itt tartanánk. De ezek még most is menthetők, helyreállíthatók, használhatók, hasznosíthatók. Nem igaz, hogy a helyreállításuk nem rentábilis. Ez az épületállomány rendbehozva még legalább további száz évet bír. Új épületeinkről vajon elmondhatjuk-e ezt?
De az alapkérdés az, hogy kötelességünket hajlandók vagyunk-e teljesíteni, kultúránk jelentős tárgyi emlékeit – elpusztításuk helyett – megmenteni, megőrizni, továbbörökíteni (itt is hivatkozhatnék a mottókra).
Elpusztítani valamit természetesen egyszerűbb, könnyebb, olcsóbb, mint megmenteni, helyreállítani. De a pusztítás végleges, nem lehet visszacsinálni, visszafordítani, meg nem történtté tenni! (Az újraépítés már hamísítás!)
Pár évtizede Ceausescu erdélyi falurombolási terve ellen a magyarországi építész társadalom egésze (is) tiltakozott, s tette ezt akkor, amikor kis hazánkban már szinte egyetlen ép településkép sem volt (nem utolsósorban az építészeknek is köszönhetően). A diktátor halálával a falurombolási terv is feledésbe merült, vagy egyszerűen csak nem volt rá pénz. Nem így Magyarországon. Településeink régi, történelmi épületállományának szinte már szisztematikus bontása mind a mai napig tart és úgy tűnik, ez a folyamat megállíthatatlan. A bontásban anyagilag érdekelt a tulajdonos – legyen az állam, önkormányzat vagy magánszemély –, az építésztervező, aki a várható munka(díj) reményében szó nélkül kiszolgálja a megbízót, és a hatóság is, aki minderre áldását adja – lásd a bontási engedélyek tömegét (elég hozzá egy életveszélyessé nyilvánítási szakértői nyilatkozat).
A támogatási rendszer is úgy van kitalálva, hogy meglévő helyreállítására nem, csak új építésére adnak pénzt. Lásd például a kivert javítható fa nyílászárók helyett betett új műanyagokat. Meddig fogják bírni? És utána? Ismét új?
Nincs háború, nem pusztít az ellenség. Béke van és mi, saját magunk pusztítjuk értékeinket, még meglévő nívós (és kevésbé nívós) épületállományunkat. Érdemes lenne összevetni, hogy mi pusztult el a háború(k) és mi a béke alatt, azt hiszem elképesztő lenne az eredmény. Mi csak pusztítva tudunk építeni?
Minden valamirevaló építésznek, de laikusnak is tudnia kell(ene), hogy alap nélkül nincs felépítmény, még szájbarágósabban: múlt nélkül nincs jövő, csak jelen (lásd ismét a mottókat).
Nem értem, hogy a büszke magyar miért szégyelli múltját, miért írtja, pusztítja kultúrája még meglévő épített örökségét, nap mint nap, ma is (csak nem a pénzért, feledve, hogy magyar?). Ezt tenni, ebben részt venni öngyilkosság. Az a nép, nemzet melynek nincs identitástudata, fogytán épített öröksége, múltjának emlékei, sőt írtja azokat, halálra van ítélve. (Az abortuszokról, népességfogyásról már nem is beszélve! De ez túl messzire vezetne.)

A NIF projektje: az állomás épületei – a helyi védett felvételi-, pályafenntartási- és laktanyaépület kivételével – bontásra ítéltek, a ~300 férőhelyes P+R parkolós, perontetős, lépcsős-liftes új állomás kialakítása érdekében, és épül egy új nagy üzemépület is. (Megjegyzem: a meglévő épületekben bőven elfértek volna az új üzemi funkciók.)
A NIF álláspontja: jogerős bontási-építési engedélyük van, bárminemű változtatás, módosítás költséget emel, határidőt tol és akadályozza, gátolja a nagyberuházást. Ezért semmiféle kompromisszumra nem voltak és most sem hajlandók. Időközben elkezdődött a kivitelezés. (Megjegyzem: egyszerűbb, olcsóbb tervet módosítani, mint elbontott épületek helyett új(ak)at építeni, a nemzetvagyon herdálásáról és egyebekről nem is szólva.)
Javaslatom (továbbra is): minimális tervmódosítással – ésszerű kompromisszummal – megmenthetők a házak. Az áruraktárba metsző új perontető visszahelyezendő az eredeti helyére. A váltótornyot továbbra is elkerülné az új sínpálya. A többi épület csak parkolót érint, így minimális módosítással menthető. A mozdonyszín kiegészítve helyi vasúttörténeti kiállítás lenne, méltó emléket állítva a magyar vasúttörténetnek (ezzel az állomáson álló gőzmozdonyt is megmentve). Az épületek állagvédelme kitelne a megsemmisítésükre – bontás, elszállítás – szánt összegből. Hasznosításukra, helyreállításukra pályázatot lehetne, kellene kiírni.
A Szentendrei Skanzen munkatársaival több hónapja bejártuk az állomás megmentendő épületeit. Nekik a nagy áruraktár kellene csarnoknak, amennyiben aláférnek a vasúti szerelvényeik. Azóta nincs információm.
A váci polgármester úr – nem tudom (de nagyon is sejtem) milyen meggondolásból, vagy ráhatásra – kihátrált az ügyből (az első írásom lekerült, a második meg már fel sem került a város honlapjára). Ezért (is) március elsejével lemondtam főépítészi hivatalomról (kénytelen voltam lemondani, hogy a mentési akciót egyáltalán folytathassam).
Úgy tűnik, valami nagyon nem stimmel a projekttel. Vác önkormányzata eddig sem tervdokumentációt, sem építési határozatot nem kapott. A lakossági tájékoztatóról pedig kitiltották a sajtót. Vajon miért e nagy titkolódzás?

Dr. Szaló Péter helyettes államtitkár, Nagy Ervin országos főépítész, dr. Orosz Bálint főosztályvezető, Sarkadi Márton osztályvezető uraknak és Simon Anna asszonynak a BM-be, Halász János államtitkár úrnak a NEM-be több hónapja külön-külön felhívó-tájékoztató-kérő anyagokat küldtem, mindükkel beszéltem is, eddig minden eredmény nélkül, legalábbis nem tájékoztattak róla és egyikük sem jelzett vissza. Dr. Velladics Márta irodavezetőnek (Budapest Főváros Kormányhivatal Építésügyi és Örökségvédelmi Hivatal Örökségvédelmi Iroda) SOS ideiglenes műemlékké nyilvánítási javaslatot küldtem április 12-én, az eredmény ugyanaz. Egyszerűen nem értem! Hát hol, milyen országban élünk? Nincsenek írott, íratlan szabályok, normák, határidők, és ha vannak, azokat nem kell betartani? Ilyen arcátlanság, az állampolgár abszolút semmibevétele a múlt rendszerben sem volt! Hogy megmentendő nemzetvagyonért ágálok az teljesen lényegtelen!
Tegnap, május 22-én végre – hónapok teltével – megjött a helyettes államtitkár úr válaszlevele, lényege: a döntés – az időbeni műemlékké nyilvánítás, mely egyetlen reménye az épületeknek – Pintér Sándor belügyminiszter úr kezében van.

Reménykedjünk, hátha sikerül…

Budapest, 2013. május 22. Rainer Péter

Ui. A tájékozódáshoz szükséges helyszínrajz, fotók és a korábbi írásaim elérhetők a tervlap.hu honlapon.
Május 28-án megkaptam dr. Velladics Márta tájékoztató levelét, dr. Szaló Péteréhez hasonló tartalommal.