sebesp | 2017.12.17
Marcel Wanders holland sztárdizájner keze nyomán elkészült Doha Mondrian Hotel belső tereiről közzétett képeket böngészem. Itt semmi nem illik semmihez, stílusirányzatok helyett legfeljebb egy hatalmas, luxuskivitelben megvalósított káoszt lehet felfedezni. Közben az Európa Kiadó Mocskos idők című száma forog 1982-ből.

Eltérő stílusok egymásra vetítését nevezhetjük egyszerűen eklektikának. Az irányzat számunkra egyáltalán nem ismeretlen, hiszen Budapest belvárosa éppen ebben a stílusban nyerte el ma is létező és sokak által szeretett formáját. A huszadik század közepén a posztmodern is előszeretettel párosította a különböző irányzatokból kölcsön vett elemeket. Akkoriban a modernizmus kifáradása volt sok építész számára érzékelhető a közösségek identitásához, a települési kontextushoz való kötődések keresése közben.

Manapság egyre tisztábban látható, hogy a dizájnerek ceruzavonásait nem társadalmi, de nem is kontextusból eredő igények vezérlik. Ehelyett a számunkra olykor felfoghatatlan vagyont felhalmozó megrendelők diktálnak, akik jómódjukat egyszeri és megismételhetetlen egyediséggel kívánják kifejezésre juttatni.

A Doha Mondrian hotelben van minden: fotórealisztikus szőnyegminta, absztrakt arany óriásharang lámpa, mozaik falburkolat, szürreálisan burjánzó pillérek, kristálycsillár, pepita és gigaspirál. Marcel Wanders csapata leginkább azt tartotta szem előtt, hogy semmi ne maradjon ki a kínálatból, találjon mindenki valamit, ami megjeleníti legtitkosabb álmait, féltve őrzött romantikus emlékeit, vagy amitől tátva felejti a száját. Lényeg, hogy minden legyen nagyobb, különlegesebb, meghökkentőbb bárminél, amit már más megalkotott.

A képeket nézve egyre csak az jár a fejemben, hogy hol végződik a belsőépítészet, mint művészet és hol lépjük át azt a határt, ami már semmi másról nem szól, mint a megrendelő igényeinek kielégítéséről. És egyáltalán létezik-e olyan határ, amit nem illik átlépni, vagy az önkifejezésnek semmilyen korlátot nem szabad állítani?

Ha mégis van ilyen határ az egyes korokban kétség kívül máshol húzódott, gondoljunk csak például a román kor és a barokk közötti hatalmas távolságokra. De kell-e szeretnünk, elfogadnunk a határait örökké kereső művészet nyilvánvalóan pusztán pénzközpontú vadhajtásait, vagy bízzuk a jövőre? Arra jövőre, ami már itt van és mi is részesei vagyunk. Mert nem lehet nem észre venni a stílusirányzatok és a világszintű társadalmi folyamatok közti összefüggéseket. Napjainkban, mikor etikai értékrendet felmutatni nem tudó olajmilliomosok, bitcoin szerencselovagok, vagyonukat korrupcióval szerzett újgazdagok eget leparancsoló vágyai diktálnak, kell-e határokat állítani giccs és művészét közé, szabad-e tompítani azt a folyamatot, amelynek során a huszadik századi értelmiség által meghatározott modern kulturális közeget a maguk képére formálják?

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!

énekli az Európa Kiadó, miközben a fenti gondolatok pörögnek a fejemben. Talán egyedül vagyok ezekkel a kérdésekkel, de az is lehet, hogy az Európa Kiadó depressziója hat rám a kelleténél erősebben. A kérdés eldöntéséhez a szavazás segíthet (Pornográfia:-2, Top dizájn +2).


Fotók: www.marcelwanders.com

A szerző legújabb cikkei




Hírlevél feliratkozás >>>>


Konferencianaptár




Építési megoldások