Közeledő távolodások

Nem változik akkor sem, ha közben lebontják a stadiont és helyén már csak gyomok tenyésznek. Bizonyos dolgok ugyanis látszólag ugyan közelednek egymáshoz, miközben a valóságban, lényegüket tekintve egyre gyorsabban távolodnak egymástól. Mint például a mindinkább individualizálódó modern építészet, és a kormányát vesztett képzőművészet.

1

Azok közé tartozom, akik egyrészt abban hisznek, hogy a mi időnkben, azaz az emberiség valós idejében létező világ gyakorlatilag nem csupán nagy valószínűséggel képzelhető el, de léte akár bizonyítható is, ámbár tény, hogy a fény terjedéséhez is időre van szükség. Ez az idő már a mi Naprendszerünkön belül is tekintélyes. Amikor azonban az asztrofizikusok nem látszó galaxisok létezési rendjéről, anyagainak milyenségéről, fizikai állapotáról vitatkoznak, ezt csak azért tehetik meg, mert egyrészt a matematika szabályait tértől és időtől független létezőként fogadjuk el, továbbá mert tudomásul vesszük az anyag- és energia-megmaradás elvét, valamint azt a paradox tényt is, hogy például a fény, vagy az elektromosság rezgésként vagy energia folyamként is egyaránt értelmezhető .

Tényként fogadom el azt is, hogy bolygónk, de a galaxisunk is létrejötte óta állandóan változik, aminek számtalan oka van, de ez a tulajdonsága szükségszerűen magával hozza az idő létezésének, sőt mérhetőségének tudomásul vételét is. Viszont ha ez így igaz, el kell fogadnom azt is, hogy ha ennek kezdete van, akkor vége is kell legyen. Hogy kezdete van, arra az embernek létezése hajnalán azonnal rá kellett jönnie, hogy vége is van, nyilván arra is, de hogy az utóbbi hogyan, hol és miként valósul meg, nyilván homályban maradt. Mint az is, hogy mi és miként létezik – ha létezik – odaát, vagy hogy az egész csak álom. Ám ha tényleg csak álom az csupán, miféle képzetek andalítják, vagy éppen gyötrik a szunnyadót – kérdi a reményt vesztett dán királyfi?

Az ember az a lény, melyiknek tudata és szabad akarata van, kezdetben tehát az ember és környezete egy univerzális rendszer tagjaként létezett, de mégis az előbbi nem csak azt, akkor és annyit vett el belőle, amire és amennyire szüksége volt, hanem az gyakran ennél többet is. Pontosabban ez a lehetőség ösztönözte, sarkallta alkalmasint netán ki is kényszerítette azt a mód, eszköz-, és tudástárat, mely hozzásegítette ahhoz, hogy könnyebben és több terméket tudjon kihozni belőle. Tehát választania, válogatnia, mérlegelnie kellett, amiért is lépésről lépésre el kellett sajátítania az érték, illetve a cserérték fogalmának gyakorlatát is. Mindez azonban közösséget, az pedig előbb legalább valamilyen metakommunikációt, majd verbális, végül rögzíthető, lejegyezhető jel-, sőt szabályrendszer elfogadását tette szükségessé.

Anélkül, hogy végigbillentyűzném az emberiség egész civilizációjának történetét, elégedjünk meg azzal, hogy párhuzamos történetként skálázhatjuk végig kulturális történelmünk teljes klaviatúráját is, úgy mint a környezet humanizálásának folyamatát. Ami a szállás-, vagy búvóhelyből otthont hozott létre. Vagyis olyasmit, ami nem csak a rideg tényekről, de vágyainkról, teljesíthetetlen szándékainkról, sőt még álmainkról is szól. Ezért van az, hogy az igazi építészetben ma – csakúgy mint mindenkor – fellelhető volt – mint ma is az – a transzcendencia, a szakralitás. Függetlenül attól, hogy mi akár alkotójának, akár közönségének aktuális világnézete. A kultúra és a kultusz egy tőről fakad ugyanis. Én tehát úgy vélem, hogy nem a munka általában az, ami az embert emberé tette, hanem a környezet tudatos és átalakítása, és ezen belül is különösen az építés. Annál inkább, mert – a gravitációt kivéve – az összes természeti erő lényegét okát és következményét viszonylag hamar meg tudta érteni.

2

Megrázó élményem volt, amikor 1963-ban életemben először láttam Párizsban. Bár már Angliában is lezajlott a Festival of Britain, és a modern építészet széltében-hosszában virágzott, s magam az eltökélt modernisták közé soroltam, mégis mást vártam a Világkultúra katedrálisától. Valami méltóságteljesebbet, pompázatosabbat – már csak azért is, mert francia földön, a Napkirály egykori palotája, a Louvre, a Notre Dame és az Eiffel-torony meghatározta erőtérben áll. Nem tér, tehát hanem hely. De nem ezért nőtt szememben azzá, hanem Henry Mooreszobra miatt.

A II. Világháború után sebtében felhúzott Világ Örökségi Központ három építész csapat munkája. Bernard Zehrfuss (USA), Marcel Breuer (Francia ország), és Pier Luigi Nervi (Olaszország). Ámde a terveket egy ötfős, szintén nemztközi hírnévnek övendő építészcsoport készítette. MelynekLucio Costa (Brazilia), Walter Gropius (USA), Le Corbusier (Franciaország), Sven Markelius (Svédország) és Ernesto Nathan Rogers (Olaszország) voltak a tagjai, de munkájukat segítette Eero Saarinen (Finnország) is.

Számomra ugyan a hatalmas épülettömeg forradalmian sodró lendülete mintegy biztatásként hatott és derűsebb jövőt ígért. Különösen az, hogy szilárdan meg is volt támasztva ama szobrok, képek és egyéb műalkotások tömegével, melyeket korábban a nagyközönség egyáltalán nem is igen láthatott, ám alkotóik most akár ingyen is felajánlottak, csakhogy szerepeljenek legalább a megnyitó protokoll kiállításán, vagy legalább a katalógusban. Ám számomra mégis Henry Moore Lepelbe burkolt fekvő nő alakja humanizálta a teret hellyé.

Persze az is igaz, hogyHenryMoore és Barbra Hepworth munkái közül már Angliában sokat láttam megcsodáltam, különösen azokat melyeknek szikár szépsége, szinte eszköztelen monumentalitása, viszonylag kis mérete ellenére mégis a humánum kihívása volta táj, a környezet időtlen természetességével szemben.

Párizsban ugyanez ütött szíven. A kultúrát szolgáló épület vitathatatlan racionalitása, és a valójában kicsiny és zárt tömegű kőszobor, ami ott akkor az őskortól elhelyezése napjáig eltelt időszakkultúrájának sűrítménye,amiben még mintha az anyaság gondolata is felsejlene.

Persze elég nyilvánvaló, hogy a nagy sietségnek igen prózai okai is voltak. A gazdasági mutatók egyértelműen azt jelezték, hogy a háborút követően igen széles tömegek számára sürgősen munkahelyetkell találni.Másrészt bizonyos iparágakban, mint példáula repülőgépgyártásban, a gyártókapacitások nagy hányada elvesztette nem csak piacát, de a hagyományosan jól fizető klientúráját is. Vagyis ezen a téren ateljes átszervezéséletbevágó fontosságúvá lépett elő. Végül, de nem utoljárarégi tapasztalat az is, hogyaz emberek nagy többsége minden hasonló méretű világégés után valamilyenradikális megújulásra vár. Olyasmire például, mint amilyet Lenin, Sztálin, Trockij és álcázott szadista elv- és bűntársaik hirdettek. Főként Nyugaton és az ottani baloldali, vagy magát liberalistának valló szalonkommunisták és a kótyagos szabadkőműves elit számára.

3

Ennél a pontnál azonban furcsa paradoxonnal kell szembenéznünk. Az ipar és ezen keresztül a gazdaság, sőt még a politika is a tömeggyártás, a tipizálás, a szabványosítás elterjesztésében kereste a kiutat, a szép helyetttehát megelégedett a tetszetőssel, a divatossal. Ha meggondoljuk, Le Corbusierkorai munkássága sem más, mint heroikus erőfeszítések sora annak érdekében, hogy az ember méretéből vezessen le egy olyan arányrendszert, amely kis korrekcióval alkalmas teljes körű fizikai, biológiai és pszichológiai kiszolgálására, vagyis minden használati tárgy tömeges előállítására. Beleértve még a lakást és környezetét is. De mégis arányos, vagyis szép.

Messzire vezetne azonban, ha itt és most belebonyolódnánk annak a gubancnak a kibogozásába is, ami végül a Nagy Túltermelési Válságba torkolt, és melynek minden bizonnyal szerepe volt a Modulor gondolat zátonyra futtatásában is. A krízis ugyanis feje tetejére fordította még a megszokott gazdasági logikát is, politikai értelemben pedig ajtót nyitott mind a nácizmus, mind a sztálinizmus előtt s ez a gesztus magával hozta a Második Világháború kitörésének nem csak lehetőségét, de valójában szinte a szükségszerűségét is. Témánkat tekintve azonban a legfontosabb, hogy a világégést követően immár globálisan új világrend alakult, melynek természetesen része az érték rend, vagyis új kulturális rend is. Azaz az építészet és a képzőművészet; és ezek egymáshoz való viszonya is. A helyzet az, hogy ami egykor ilyen vagy olyan okból összetartozott, jelenleg a magáét fújja, s éppen ezzel a forradalmian újnak hirdetett magatartással szorítják ki egymást a pályáról. Ugyanis mindkettő ma már egyértelműen a befektetővilág pénzére játszik, de sajnos annak csak tőkéje, hitele, kamatlába, stb. van, de hagyományos értelemben nem hogy kultúrája, de még arca sincsen. Mert nincsen is rá szüksége. Minden eladható. Csak tömegesen fogyasztott áruvá kell zülleszteni. Vagy koronázni?Mindenekelőtt az alkotót, és művét is. Az előbbit általában akkor, ha ő már maga vagy irodája olyan híres, és szolgáltatásai olyan drágák, hogy igénybevételükkel fel lehet vágni. Véleményem szerint talán a szecesszió korszaka volt az utolsó, amikor az építészet és a képzőművészet közösségi, avagy azt kifejező jelenségként léptek a nagyközönség elé. Ámbár már akkor is voltak művészek, akik saját világuk, magányuk kivetítette szorongásaik, sőt később már ebből lepárolt stílusuk másságát emelték a művészet piedesztáljára. Ámde mindez még együtt volt igaz mind az építészetre, mind a képzőművészetre.Lásd a katalán Gaudí, a magyar Lechner, a transzszilván Kós Károly vagy Jakab Dezső Komor Marcell mellett a Lechner Ödön által kezdeményezett nemzeti szecessziós irányzat nagy alakját,Toroczkai Wiegand Edét. De ide sorolhatjukErkel Ferencet, és mindenek előttLiszt Ferenc különösen kései műveit, aki odahagyta Mahler, és különösen Bruckner, valamint Reger és társai odakozmásodott birodalmi bombasztikus stílusát. Kodály Zoltánnál azonban már gyakran az épített környezeten túli természet veszi át önazonosságot mozgósító szerepet, melyhez azonban ama pedagógiai és kutatói küldetés tudat párosult melyet joggal tartanak a modern dal és kórus zene teljes megújítójának. (Jézus és a kufárok,Nyári este stb.). Bartókpedig általában már nemcsak a hagyományos zenei formákon, és nyelvezetén lép túl, hanem már a saját szorosan vett nemzeti –etnikai azonosság tudat határait is feszegeti (Allegro Barbaró---Zene húros és ütőhangszerekre”, Bolgár táncok stb.)

4

Nem lévén törtész és különösen jártas a társadalom-lélektanban, de még a freudizmus világában sem, nem tudom megmagyarázni, hogy a magyar szecesszió korszaka miért esik egybe az idegen etnikumoknak a történelmi Magyarország területére történő benyomulásával, a kétkezi iparos réteg és a tehetős paraszt gazdálkodók polgárosodásával, vagy az öntudatosodó ipari proletariátus politikai megjelenésével. Felthető, hogy nem véletlen. Azonban volt itt egy sajátosan magyar tényező is. Az egyik a speciális magyar-osztrákviszony. A dualizmus, meg a millennium eufóriája, és főnemesi réteg legalább egy jelentős hányadának fékezhetetlen hatalomvággyal párosult cinikus idotizmusa, amit még a Kun Bélánálsokkalta kisebb stílusú bolsevisták sem hagytak volna kihasználatlanul

Jött tehátTrianon, Horthy Miklós és néhány évig hozzácsapódva az a konzervatív ízlésvilág, amely szinte minden modern művészeti megnyilvánulás mögött a megbukott bolsevista szellemiségét vélte visszaköszönni.Gróf Klebelsberg Kunó volt az kultúrpolitikus, ki egyrészt felismerte, hogy a megcsonkított Magyarország jövője elsősorban kulturális, sport, tudományos és művészeti teljesítőképességétől függ. Már csak azért is, mert csak így lesz képes szembeszállni,mind az egyre agresszívebb nácizmussal, mind pedig az egyre szemérmetlenebb Kisantant államokkal.

De mert bár például többek között németül folyékonyan beszélt és közeli barátja volt az akkori bajor kultuszminiszter, s bár több száz elemi népiskolát és két egyetemet alapított is, továbbá Magyar Intézeteket hozott létre Európa kulturális központjaiban, még arra is futotta erejéből,hogy politikai felfogásuktól függetlenülösztöndíjjal támogasson művészeket, vagy ilyen csoportokat. Jelentős állami megbízásokkal támogatta például Aba Novák Vilmost, aki a korszak szerintem legeredetibb, és legtehetségesebb muralistája volt. Sajnos túl fiatalon vitte el a halál, de voltak és nem kevesen, akik szerint a nagy pénzpocsékló így is kelleténél tovább élt. A következő parlamenti választás eredményén ez meg is látszotton, amikor is szélsőjobboldali csoportosulásokulások a „célszürű szögény embörök” támogatói mezében foglaltak el vagy százharminc parlamentihelyet úgy is, mint a legnagyobb ellenzéki párt. Sajátos hungarikum, hogy éppen ez időben mind Rákosi, mind Szálasi ugyanabban a szögedi Csillagban ültek, ugyanazért, csak talán nem azonos cellában üdültek és nem azonos műszakban kellett melózniuk.

5

Ma, 2013 év végén ott tartunk, hogy bár a történelemnek nincsen vége, de szinte minden, aminek közelednie kellene egymáshoz, egymástól távolodik. Az építés az építészethez, az építészet az építőművészethez, az építőművészet a képzőművészethez stb. Ehelyett ezek a diszciplínák egyre gyorsabban szívják el egymás elől az éltető oxigént. Mivel napjainkban szinte már majdnem minden megvalósítható, igazi határ kizárólag a rendelkezésre álló pénz, pontosabban az adott befektetés amortizációja, annak helye és időpontja. A „szép” tehát relativizálódott, csakúgy mint ahogyan a kifinomultan a nyálat, gyomrot gyógyítva bizsergető ételből, italból ingerlő egészségre ártalmas olcsó tömeg és látvány kotyvalék. Mégis, 912-ben, amikor még a politikusok nagy része még a világbékéről papol, a züllöttségéről, és dekadenciájáról elhíresült ADY már leírta eme halhatatlan sorait:

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

KÓDA

Közel száz év telt el azóta, mióta Adyezeket a próféciákat papírra vetette. A kérdés már most az, hogy változott-e a Világ helyzete azóta. Nos a válasz IGEN is meg NEM is. Kétségtelenül igazuk van azoknak, akik szerint a földutakat már rég leaszfaltozták és akár Tibetbe is kényelmesen el lehet jutni vonattal. Sőt, aki maga szereti nyomni a pedálokat, és maga szeret kínlódni a műszaki katalógus szerint automatikusan működő ketyerékkel, vásárol magának egy olcsó verdát és hozzá egy globális üzemanyagkupont, és már mehet is.

Másrészt – különösen Latin-Amerikában – viszonylag egyszerűen választhatja élethivatásául a kánábisz termelést, amihez még a drogbárók segítségét is megkaphatja, feltéve hogy azok előzetesen már levajazták az üzletet a Világbankkal. Ennek híján ugyanis egy hirtelen drog áresés bizonnyal megrengetné az egész világpiacot New Yorktól Bangladesig, sőt azon is túl is.

Más kérdés, hogy mindeme bámulatos teljesítmények áldása vagy ellenére is a világ jobb, élhetőbb lett-e? Erre megint kettős a válaszom. Mert azt, hogy telefonomat valahol valakik lehallgatják, megszoktam még a nem működő cucilizmus idején.Hogy valakik stikában kutakodnak a PC-mben, nem érdekel, mert nem írok semmi olyat, ami a pedofilok,vagy melegek, netán kóbor oláhcigányok számára kirekesztő lehetne.

Nem lettem okosabb attól sem, hogy ma már tudom, hogy egyrészt a világot de facto mintegy robotok ellenőrzik, sőt irányítják, vagyis ha e téren zavar keletkezik, annak oka kizárólag emberi mulasztás következménye lehet, amit majd hozzáértő szakértők fognak alaposan kivizsgálni. S, ha azok is találnak majd felelősségre vonható emberi tényezőt, az szigorúan meg lesz büntetve.

De addig is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy mindaz, ami glóbuszunkon tönkrement, vagy netán javunkra fordult, emberi beavatkozás következménye,és ezért elvben akár visszájára is fordítható is lenne.De mindez hiú ábránd, ha meggondoljuk, hogy évente százezrek vesznek oda a világszerte a szemünk láttára tomboló polgárháborúkban, miközben a népek zászlókat lobogtatva üdvözölik ama színesbőrű harcosokat, akiktől azt remélik, hogy megvédik őket a sorstárs, és szintén francia zsoldban álló kontrák szadista rémuralmától?

Hát hogyan is van ez? Fogas kérdésnek tűnik, pedig a magyarázat végtelenül egyszerű.El kellene újra hinnünk, sőt újra meg kellene tanulnunk, hogy ama Kisded, aki jászolban született, mert szülei nem találtak helyet a szálláson és akit ezért a mindenki által lenézett közönséges pásztorok pillanthattak meg először. Az Ember Fia, vagyis ugyanaz a Megváltó, akit a zsidó korifeusok már gyerekkorában mélyen megvetettek, akit a kétkedő Pontius Pilátus főként zsidó korifeusok követelésére ítélt kereszthalálra, az a Megváltó, aki mint maga jövendölte, saját kínhalálát követően harmadnapra támadt fel és jelent meg ama követői körében, akik közül egyik sem volt a tanítványa, csak hűséges követője

Aki mostanság kellemes karácsonyt kíván ismerőseinek nyilván jószándékú konvenciót követ. Vagy jó kereskedő. Olyan, mint például aki kitalálta, hogy milyen kitűnő üzlet például a „Mikulásgyár” A rénszarvast hajtó Mikulás, Télapó, Krampusz, majom, kis szörnyecske, vagy bármilyen nyalánkságként is elsózható tömegárú, netán csupán silány bóvli?

Az egyistenhívő egyén és közösség számára ez az ünnep nem csak kellemes, bolondos, hagyományos játék stb., hanem mélyen misztikus és egyszerű. Mert tőle el nem választható a szeretet, a megbocsátás, a keresztény, de legalább minden egyistenhívő vallást valló hívő, egyén és közösség. Mert Karácsony lényegét csak az érti meg a maga misztikus teljességében, akinek a türelme, reménykedése, nyitottsága, és alázata eljut eddig a pontig.