Jocó - őszi novellaféle

Úgy alakult, hogy egy alkalommal a fővárosban járván  futottam véletlenül össze futottam Jocóval, akivel néhány éve még együtt koptattuk az Építészkar padjait. Mindketten megörültünk hát egymásnak, bár ismeretségünk mondhatni csak olyan felszínes volt, mint az alzatbetoné, melyben a homokot, kavicsot összetartó, vagyis kötőanyagot kizárólag a spórolósan adagolt cement, azaz a közösen végzett stúdium képezte. 

Belekaroltam és így fordultunk be a sarkon álló Tulipán presszóba, ahol az illő félhomály és az olcsó dohányok csípős cigaretta füstfátyla ellenére is azonnal feltűnt, hogy mind fizikai, mind pszichés értelemben milyen rossz állapotban van.

Miközben a kávét kavargattam, várva az obligát fél kornyak érkezését, amit ő még a fekete előtt egy slukkra magába döntött, rögtön az volt az érzésem, hogy számára aligha ez jelentette az aznapi első szíverősítőt. Néhány köhintés után, kicsit rekedtes hangon bíztatás nélkül is megelőzte az ilyenkor szokásos „hogy vagy” kérdésemet. Kertelés nélkül  kibökte: kölcsönre van szüksége! Most azonnal. Talán kétszáz forint kihúzná a bajból. Indoklásul azt hozta fel, hogy válófélben van, felesége kirúgta a lakásból, most beteg apjával húzzák meg magukat valahol Kőbányán. Apja azonban állástalan, s még nyugdíja sincsen, mert miután saját kocsmáját államosították, az öreg ivásnak adta a fejét, s lapátra tették. Én azonban tisztességes, becsületes ember vagyok, ismerhetsz – mondta – azonnal megadom a zsozsót, mihelyt a válás vagyonjogi dolgát az ügyvédek elrendezik,

„Nézd Jocó! Ennyi pénzt, pláne prompt adni nem tudok – válaszoltam azonnal –, de ha vállalod, hogy leköltözöl Szegedre, megkísérlem elintézni, hogy néhány héten belűl felvegyenek, és akkor közvetlen munkatársam leszel." Csak néhány percig gondolkodott, aztán egy markába csaptunk. Még most, annyi év után is töprengenem kell, hogy mi volt az, ami abban  a pillanatban arra késztetett, hogy igent mondjak egy számomra lényegében ismeretlen embernek.

Mert ő az volt. Különös, jókiállású, bohém aranyifjú, nálam talán két-három évvel idősebb. Volt benne azonban valami különös túlérett másság, ami egyáltalán nem vonzott. Neki megvolt a maga kis baráti köre, amelynek tagja volt Latinovics is, aki  akkoriban már ismert színész lévén, erre tekintettel felmentést kapott az előadások rendszeres látogatása alól.

Jocó ennek az exkluzív csoportot talán nem vezette, de amúgy nyakig benne volt. Talán csak a gitárja látszott ki, és Grundig magnójának hangja hallatszott ki belőle. Meg a lányok kacaja, akik sikongva rajongtak érte.

Szakmai, azaz tervezői teljesítményéről semmit sem tudtam. Ha valamelyik munkáját valamelyik tanszék kiállította, az csak a Mezőgazdasági Épületek Tervezése lehetetett, de az engem akkoriban végképp nem érdekelt. Arra viszont jól emlékszem — feltehetőleg a Rajzi tanszék jóvoltából — hogy kitűnően rajzolt. Portrékat például. Székely Sanyi pittkrétával rajzolt portréja például sokáig ott lógott a tanszék vitrinében.

Jocó tehát megérkezett Szegedre: jött, látott s győzött. Gondosan kiborotválkozva, illatosan, díszzsebkendővel a szivarzsebében, ahogy illik. Néhány hét alatt  befogadta  a közösség. S úgy halottam, a pártszervezet is. Ő ugyanis párttag volt, én pedig nem. Egy szobában dolgoztunk, egy államosított, Kárász utcai textilüzlet helyiségében elfalazva az Ibusztól, amelyik a teljes Klauzál téri frontot elvitte. Mi szó szerint egy kirakatban ültünk, melynek alsó részére függönyt szereltek, hogy a járókelők ne bámulják a rajzasztalomat.

Jocó nem sok cuccot hozott be az irodába: egy Grundig magnót, egy cippzáras fekete táskát, benne néhány tucat kazetta, meg szalag, és a már említett gitár. S miután megkérdezte, hogy kedvemre van-é a zene, igenlő válaszomra megszólaltatta azt a csodamasinát, melyet még valamelyik sportoló haverjétől vett meg svarcban, úgy, ahogyan becsomagolva áthozták a határon. Ettől kezdve szobánkban állandóan halk zene szólt.

Én ugyan kilenc évi hegedűtanulás után a klasszikusokat kedveltem, az ő kollekciója ugyan ilyesmit nem tartalmazott,  de ez sem volt ellenemre, Louis Prima szólista és bigband felvételei.  Aztán ott volt Dave Brubeck, Dizzie Gillespie, Duke Ellington, Gerry Mulligan, Chet Baker. „Happy Days Are Here Again”, stb. A kollekció aztán viharosan gyarapodni kezdett, mivel a Radio Novisad válogatás nélkül sugározta az akkoriban a „nyugati azaz szabadnak mondott világban” divatos dzsessz zenét.

A tervező- — s általában alkotó- – munka azonban kilóg abból a sorból, amit  a kommunisták termelésként definiáltak, mivel ez megkívánja az informális kommunikációt. Mint már említettem, számomra Jocó különös ember volt. Nagyon különös. Egy nyilvános előadásom után meghívott valamelyik ódon, ámde bontás előtt álló kocsmába, hogy innánk meg némi csongrádi kadarkát, ami abban az időben Szatymazon kényszergazdálkodó Csermák-nagyapám házasított rizling-ezerjó-muskotálya  mellett kedvelt italom volt.

Ekkor mesélte el, hogy 1944 végén a nyilasok leventeként SAS behívó parancsot kézbesítettek a számára. A fővárosban kellett jelenkeznie, de innen haladéktalanul Székesfehérvárra vitték, és azonnal besorozták a sebtében  akkor szerveződő Hunyadi páncélos hadosztályba, ahol rövid kiképzést kaptak. Megkapták a harckocsijukat és az alakulatnak kijáró extra tiszti kaját is. Néhány napig sokuknak még tetszett is ez a megkülönböztetett bánásmód, mígnem valamelyiküknek feltűnt, hogy itt harckocsi van ugyan bőven, de a személyzet ehhez képest nagyon kevés. Vagyis, hogy ők azok, akiket már előre felírtak a veszteséglistára. Az ágyútöltelék. Erre aztán összeálltak és megszöktek. Azok vezették őket, akik számára a front közelebb volt, mint az otthonuk, lakhelyük. Szó szerint futottak, mert a nyilasok minden katonaszökevényt a helyszínen fölkoncoltak. Így esett, hogy szerencséjükre egyenesen beleszaladtak egy amerikai alakulat karjaiba. Azok, látván, hogy gyerekekkel van dolguk, nem sokat törődtek velük: Csak intettek, s mutattak: tűnés hátra  a táborba! S ezzel sorsuk őszig el volt intézve.

A kaja jó volt és bőséges. Narancs, banán csokoládé, amennyi kell. Hozzá cigi, rágógumi, óvszer, s ami kell. Még hetenként egy pipereszappant is, ami különösen értékes ellátmány volt, mert kettőért bármely nő szolgáltatását igénybe lehetett venni, akit a tartós férfihiány a kapu, vagy a gondosan előre megbontott drótkerítés közelébe űzött.

Aztán néhány hónap után kaptak valamilyen hivatalos papírt és ettől kezdve már nem szabadon engedett hadifoglyok voltak, hanem disposed persons, vagyis hontalanok. Így vágtak neki a hazautazásnak,  és szerencséjűkre elkerülték a határ mentén cirkáló szovjet járőröket, amelyek, miután elrabolták minden ingóságukat, náci kollaboránsként minden további nélkül lezavarták a foglyokat valamilyen megszállt iskola, kastély vagy üzem pincéjébe, hogy ott várják meg a kihallgatást. Amelynek eredménye ugyan lehetett  a szabadonbocsájtás,  ami persze általában azt jelentette, hogy az illetőt átadták az ÁVO-nak speciális politikai kivizsgálás céljából

A kommunista párt politikai, de gazdasági és stratégiai okokból is meghatározó szerepet osztott az építésnek. Már az első három éves terv elindításakor azt harsogta, hogy a felszabadult dolgozók (azaz munkások és parasztok) két és fél év alatt megvalósítják a párt által kitűzött célokat. Ettől kezdve minden késedelem szabotázsnak számított. Ez a hozzáállás természetesen megkövetelte a  tipizálás, és normatív alapon történő teljesítmény elszámoltatás legprimitívebb alkalmazását. Ebbe ketrecbe persze az „építés-tervezés”, mint szellemi alkotó tevékenység csak szorongva fért bele, ezért aztán a tervező irodákat tucatnyi helyen, és sok tucatnyi formában ellenőrizték. Így például minden, az adott munkára kijelölt kivitelező vállalatnak nyilatkoznia kellett arról, hogy a kapott dokumentáció teljes-e. Ha vállalatnak éppen megvolt a szükséges kapacitása, akkor nem volt gond. Ha azonban nem, úgy a kivitelező jelzésére a megbízó azonnal késedelmi kötbérigényt jelentett be, ami csúszás idejével arányosan növekedik. Ilyen mondvacsinált ügyekből még  főmérnök koromban is sok volt a kellemetlenségem, amikor pedig bizonyított visz majorunk ellenére is a tervezési díj többszörösét követelte a megbízó tőlünk.

Úszni meg lehet tanulni úgy is, hogy a gyereket bedobják a vízbe, s ha nem merül el azonnal, az első tempót már megtanulta. Legfeljebb kicsit köpköd, harákol utána. Én ugyanígy lettem műteremvezető, amire engem soha senki ki nem képzett. Az ilyen és hasonló ügyekben az igazgatói hatáskörébe sorolt tanácsadókhoz kellettm hogy forduljak. E csoport vezetője a vállalati jogtanácsos volt, aki nemcsak furfangos eszű fiskális, de aktív focista is volt a SZOTE csapatában. De sokat segített Rezső bácsi is, aki korábban a város néhány jelentős építési vállalkozójának egyike több nagy építkezésének kivitelezője volt. S ily módon tekintélyes polgár, virilista. Rezső bácsi testes, társaságot kedvelő jóhumorú ember. Nagyhangú építőmester, akinek ugyan mérnöki diplomája nem volt, de ismerte a  a szakma  minden titkát, sőt stiklijét is. Rezső bácsi, ha ivott, legfeljebb egy kötelező fél kisüstit, viszont igen jó étvágya volt, és ebéd után azért legurított ő is egy-két pohár fröccsöt. Mellékesen előbb én testvérével találkoztam Szatymazon, ahol fuvaros volt és afféle részeges falurossza.

Engem valamiért különösen megkedvelt, bár ebben lehetett némi hátsó gondolat. Volt ugyanis két lánya is, az egyik, Edit, még hajadon, és nálam néhány évvel fiatalabb, faros-melles fruska. Az volt az érzésem, hogy Rezső bácsi arra gondolt, hogy egy ilyen cserfes leány, meg egy feljövőben lévő tervező építész az ő szakmai tudására és kapcsolataira támaszkodva vihetnénk valamire. Egy alkalommal meghívott ebédre, ahová alkalmas csokrétákkal felszerelve fel is vonultam, s talán utána kávézáshoz visszavonulva vázolta is. Én – nem csak illedelemből persze – a javaslat alapos megfontolását ígértem meg, de rögtön tudtam, hogy végleges válaszom udvarias nem lesz. Az volt a véleményem ugyanis, hogy a házassághoz túl fiatal, azaz éretlen vagyok.

Az Edit leány azonban nem maradt sokáig pártában. Jocó megkérte a kezét és meg is kapta. Történt ez annak ellenére, hogy ő legalábbis előttem nem csinált titkot belőle, hogy ezt megelőzően az irodában dolgozó számos lánnyal, sőt asszonnyal volt viszonya. Úgy tűnt, hogy ez a házassága végre révbe juttatja.

Jocó – legalábbis szerintem – nem volt igazán jó építész, de elegendő szervezőkészség lapult benne ahhoz, hogy bizonyos munkákat önállóan rá lehessen bízni. Amikor tehát 1961-ben egy évre Angliába mentem dolgozni, az iroda vezetését átadtam neki. Hazatértem után az volt az érzésem, hogy akkor sokan úgy vélték, hogy engem többet nem látnak. Miután hazatértem, Jocó sem volt maradéktalanul boldog. De viszonyunkon ez mit sem változtatott. Sőt, én továbbra is igyekeztem segíteni immár angliai tapasztalataimmal is megerősödve. Így született meg egy csinos épülete Szeged egy prominens belvárosi telkén. Társzerzőként, vagy konzulensként való megnevezésemet azonban soha nem igényeltem, mert azt reméltem, hogy a siker összerázza. De megint tévedtem. Akkoriban történt, hogy ismét meghívott vacsorázni a Búzába. Éhes is voltam, mert az nap nem ebédeltem, a pörkölt is ízletes, és jól esett rá a csongrádi vörös. Közben persze beszélgettünk. Egyszer aztán hirtelenül oldalba bökött és a fejével a bejárati ajtó felé intett: „Az a két pasi nyomozó" – súgta a fülembe. „Honnan tudod?" – kérdeztem csodálkozva. "Hát tudod – a balesetem ügye még nincsen teljesen lezárva" – motyogta. Aztán az idő is eljárt, fáradt is voltam, a banda is szünetet tartott, jeleztem, hogy részemről az este be van fejezve. Intésünkre jön a főpincér tálcán a számlával. Jocó meg csak biccent. A két nyomozó felé. „Az a két úr fizeti számlát" – és tuszkol kifelé – "Most aztán iszkoljunk, hogy utol ne érjenek." Futásnak eredtünk. Ő usgyi neki a Felső, én meg az Alsóvárosnak. Hanem másnap azért mégis szöget ütött a fejembe valami. Az még rendben van, hogy kocsmáros, vagy még  a pincér ismerhet bizonyos nyomozókat, de Jocó és így?

Azt már a pletykákból tudtam, hogy házassága ismét zátonyra futott. Az okot nem kellett találgatnom. A nők és az ital. De azt is be kellett látnom, hogy itt én már tehetetlen vagyok. Hogy a vállalati orvos talán meg kísérelte valamilyen elvonó kezelésre beutalni? S ha igen, a beteg közreműködése nélkül ennek van-e értelme? Nem tudom azt sem. Ehelyett a sors lépett közbe. Mégpedig brutálisan. Jocó szinte végzetes kimenetelű motorbalesetet szenvedett. A mentők tetszhalott állapotban szállították talán a békéscsabai traumatológiára, ahol súlyos, de végül is sikeres agyműtét után kapott rehabilitációs kezelést is. Csak ezután hozták-bocsátották vissza Szegedre. Ő tehát visszatért, de hát ez a Jocó már nem volt a régi. Lelassult, feledékeny lett, figyelme gyakran elkalandozott. És hamarosan kiderült, hogy betegsége makacs, a gyógyszeres kezelésre is nagyon lassan reagál.

Ekkor azonban megint történt valami sorsfordítóan drámai. A még mindig erőtől duzzadó Jocó felvett egy új alkalmazottat a geodétákhoz kitűzőnek. Csak néhány hét múltával láttam meg először. Hanem akkor kis híján elállt a lélegzetem. Ez frissen elvált asszonyka alacsony volt, szénfekete bozontos hajkoronája  alól szintén éjfekete szempár villogott a kissé csücsörítő ajkak felett. Az egész jelenség valamilyen védelemre, simogatásra vágyó madárkára hasonlított. Aztán híre ment, azonnal rajongók csapata vette körül, és az is, hogy ő meg általában mindig kész egy kis etyepetyére.

Azt nem tudom, hogy Jocó mikor akadt horogra – visszatekintve vállalom ezt a meghatározást — egy napon azzal állt elém, hogy nincs tovább. Miskolcon több pénzt és jobb állást kínálnak neki. Ő tehát áttelepül. Ágikával persze, mert végül is benne találta meg élete legnagyobb szerelmét. No meg abban a korban van, amikor az embernek már gondolnia kell a jövőre is.

Meg sem próbáltam lebeszélni, Már csak azért sem, mert a vállalat teljes átszervezés előtt állt, és az én főmérnöki kinevezésem is csak arra várt, hogy a Minisztérium illetékesei ráüssék a pecsétet. Így búcsúzásunk is már csak formális lehetett. Sok szerencsét kívántunk egymásnak.

Csak szegény Edit volt vigasztalhatatlan, Jocó olyan volt amilyen, de mégis csak volt. És engem vádolt, hogy mégiscsak én voltam, aki kiküldtem valahová Isten tudja hová, ahol nekirobogott valamilyen szénásszekér petrencerúdjának. Bevallom, hogy ennek hallatára is csak részvétet éreztem, különösen a baleset általam eddig nem ismert részleteit is hallva. Végtére ittasan motorozni balesetveszélyes és ezt neki is tudnia kellett, téesz-munkára pedig azért küldtem, mert tudtam, hogy mezőgazdasági épületekből diplomázott, és  egyébként is abban az időben ezek nagyon egyszerűek voltak.

Egy jó ideig nem sokat halottam felőle, de az sem volt újság. Jó modorú, kellemes ember ügyes szervező, jól gitározik, fülbemászóan énekel. És hihetetlenül jó számokat tud kicsalni a Grundigjából. No persze a külföldi rádiók közül ott csak a szovjeteket, meg a román adókat lehetett zavarás nélkül fogni. Így telt el egy jó év. Én azzal voltam elfoglalva, hogy beletanuljak az új beosztásommal járó tennivalókba és segítsem elvarrni a férceket. Amit Miskolc felől hallottam, azt Horváth Pista ottani munkatársamtól tudtam, de ő meg Jocóról nem volt sok, amit mondani tudott. Így telt el talán másfél év. Azután érkezett a megdöbbentő telex: Jocó ma reggel elhunyt. A májgyulladás vitte el. Végakaratában azt kérte, hogy Szegeden temessék el.

Koraőszi délután a Belvárosi temetőben. Ólom szürke ég.Az eső lógatja lábát. Aztán rászánja a lábát, csendben szemerkélőn csepereg. Hajadonfő. álldogálok a kiásott sírgödör mellett. Valamilyen szervezési hiba miatt a koporsó késik. Körbe nézegetek. Talán 100 kollégát is látok. Meg idegeneket is, akik egy másik temetésre várnak. Én meg csak nyújtogatom a nyakamat. azt lesegetem, hogy a két utolsó özvegy nincs-jelen. Mert ha igen, állítólag megegyeztek abban, személyemet engem, akit mindketten tartanak, belelöknek a gödörbe. De szerencsémre nem látom egyiket sem.   Az eső közben komolyan rákezd, ezért gyors léptekkel igyekeztem a villamos megállóhoz.

Közben én meg azon kezdtem töprengeni, hogy valahol valakik főnöke, egy bizonyos tartótiszt nem tett-e szignót egy lezárható titkos dossziéra? Ki tudja. Úgy volt, ahogy történt, Jocó! Requiescat in Pace!