Simeon Bankoff, a Történelmi Kerületek Tanácsa igazgatója szerint olyan nemzeti tragédia ez, amiről – mint sokan mások New Yorkban – ő is csak utólag értesült
A vég hirtelen jött és váratlanul március 22-én a Jellegzetes Helyek Megérzéséért Felelős Bizottság (Landmarks Preservation Commission) váratlanul felhívta a Park Av. 430 tulajdonosait, hogy közölje velük ama elhatározását, miszerint a bemutatószalon, melynek bérlője hosszú évek óta a Mercedes, és melynek szerződése az idén lejár, a belváros 115-ös számú jellegzetes helyévé kívánja nyilvánítani. Sem a telefonra, sem levélre semmilyen észrevétel nem érkezett, a bizottság döntését fenntartotta.
Ámde márc. 28.-án az épület tulajdonosai, jelesül a Midwood Investment & Management és az Oestreicher Properties, egy másik ügynökséghez, az Építési Osztályhoz fordult, ettől kérve bontási engedélyt. Ez pedig az engedélyt azonnal kiadta, s az azonnal életbe lépvén, a szalon sorsa megpecsételődött. A rákövetkező héten munkások érkeztek a helyszínre, hogy eltávolítsák még a utolsó nyomait is annak, hogy egykor ez volt az a hely, amely a mestert sok építészet történész szerint inspirálta, amikor megalkotta New Yorkban legcelebráltabb művét, a Guggenheim Múzeumot.
Egy világváros tehát elvesztett egy építészeti ékkövet. Sajnos egy olyat, amit csak kevesen vettek észre, és ráadásul történt mindez úgy, hogy bár nyilvánosan esett meg, senki sem tudta a pusztítást megakadályozni. De mégis ez a csendes eltűnés fölveti a kérdést, hogy igazán volt-e ott olyasmi, amit érdemes lett volna megőrizni?
„Meg is vagyok lepődve meg nem is” – mondta a brókerház egyik ügyvezető igazgatója, aki a Mercedes-Benz a helyiség 2001 évi bérleti szerződését nyélbe ütötte. „Ez csak azért volt emlékezetes, mert Frank Lloyd Wright tervezte, de nem a Guggenheim volt, és nem volt műemléki.”
Az ironikus a dologban az, hogy a nevezetes helyek bizottsága jószándéka és az építési osztály felé fenntartott rossz kapcsolat hiúsította meg a bemutatóterem fennmaradását. Ugyanis augusztusban a bizottság a Docomomo Tri-State műemlékvédő csoporttól és attól a csoporttól, amely magát Frank Lloyd Wright Building felügyelőségnek nevezi olyan levelet kapott, melyben azt kérik, hogy védje meg az épületet. A védelemmel meg akarták várni a bérleti szerződés lejártát. A gond egyik forrása az volt, hogy belső tér esetében a „nevezetes hely” minősítés nyilvános helyre adható csak ki, míg az autószalon magántulajdon. Másrészt a bizottságnak nem volt oka feltételezni, hogy a Midwood és Oestreicher tényleg azt teszi, amit végül tett.
„Sajnálatos módon az autószalon már a formális kijelölés előtt is lepusztult állapotban volt” – mondta a bizottság szóvivője. – „Kiábrándító, hogy a tulajdonosok ebben az esetben teljes érdektelenséget tanúsítottak a bérlemény állapota iránt.” Az ilyen folyamat sajnos hírhedten fáradságos. A bizottság ugyanis nem védetheti le előre a magántulajdonban lévő épületet. Pedig ez lenne az a pont, amikor az építési osztályt értesítik arról, hogy ne engedélyezzen semmilyen munkát a lehetséges emlékezetes helyen. Előbb azonban a szükséges és elégséges kutatómunkát el kell végezni. Amibe tipikusan beletartozik a tulajdonos felőli tájékozódás is. Viszont eközben a tulajdonos számára végig nyitva áll az a lehetőség, hogy mindennek ellenére bontási engedélyt kérjen és kapjon. S ha ezt megkapta, a városnak, sem bármely osztálynak sincs joga arra, hogy ezt megvétózza, valójában semmit sem tehet. S erre a Wright-autószalon szomorú este az elmúlt évek egyetlen szomorú példája csupán
2000-ben, amikor a Madison Square északi történelmi területének kijelölésére született javaslat, a Madison Ave 50 szám tulajdonosai eltávolítottak az épület nagyon sok épületszobrászati díszítését annak ellenére, hogy a tulajdonosok tervei szerint később az épületre több szintes luxuslakásokat építettek, s történt mindez az építési osztály hozzájárulásával. Nyilván azért történt mindez, hogy az építtető elkerülje a bizottsági hercehurcát. A taktika bevált, s így a tulajdon végül ki is maradt a jellegzetes helyek listájából.
Vannak azonban más megoldások is. A nemzetközi oktatási központ, miután bezárta 2008-ban Alvar Aalto konferenciaközpontját, ki tudott bújni a rendelkezés hatálya alól, minthogy olyan magánterületet hozott létre, amire nem vonatkozik jellegzetes helyek nyilvántartásba vételének kötelezettsége.
Hogy a tulajdonosok miért követnek el ilyen csalafintaságokat? Stephen Spinola, a befolyásos New Yorki ingatlan tanács elnöke szerint az indíték nagyon is világos: „Nem hiszem, hogy túl sok olyan tulajdonos van, aki térdét csapkodná örömében, ha éppen akkor kapna egy telefont a megkülönböztetett helyek bizottságától, amikor éppen arra készül, hogy olyan munkálatokat végeztessen az ingatlanon, amelyek annak piaci értékét növelnék, de az említett telefonnal éppen ezt a jogát sértenék meg.” A Wright által tervezett autószalon bontási engedélyének megszerzésében érdekelt egyik cég, a Belea Group szóvivője, Silviu Zahara azt mondta, hogy egyrészt a megbízást a bontási engedély kiadása előtt kapták, másrészt arról végképp nem tudtak, hogy a tervező építész egyike az ország legismertebbjeinek. A tervekből ez egyáltalán nem volt kiolvasható. „Maga a hely pedig egyáltalán nem volt szemrevaló.” – mondta Mr. Bankoff, a történelmi kerületek gondnokságának elnöke, akinek, amikor bizonyos jól értesült kollégáival beszélgetett, azok egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a Park Avenu-n Wright-mű búvik meg.
Szó ami szó, a szalon Wright kisebb jelentőségű műve volt – jelentette ki. A tanács tagjai pedig azt mondták, hogy meg voltak ugyan döbbenve a bontás hírére, de azt sem tudták, hogy az már tény. Mint ahogy még a közismert építész kritikus, Louise Huxtable is csak langyosan fogalmazott, amikor az egykori autószalon ügye szóba került. „ A spirális rámpát, amely olyan szép látványossága volt a Guggenheimnek, a mester kevésbé hatékonyan alkalmazta itt a kisebb belmagasságok miatt” – írta egy még 1966-ban megjelent könyvében.
De még így is az autószalont sokan gyászolják. „Intézményként ugyan nem hatáskörünk s ezért nem is tehetünk semmit ebben az ügyben, de borzasztóan csúnya dolog ez” – mondta Richard Armstrong, a Guggenheim igazgatója. Mások viszont azt kérdezik, hogy létezett-e ott bármi is, ami védendő lett volna, hiszen ezt az épületrészt felépítése óta kétszer is renoválták. Először 1980-ban, azután 2001-ben. Az emlékezetes helyek bizottsága akkor kellett volna, hogy foglalkozzék a kérdéssel.
„Ez egy olyan vita, melyet akkor lehetett és kellett volna lefolytassunk, amikor, megtehettük volna, de amit most már nem tehetünk meg, és nem is lenne semmi értelme.” – mondta Susie Cipolla, a Városi Művészeti Szövetség elnöke.
Margery Perlmuttert, az emlékezetes helyek bizottságának elnökét megrázta az autószalon lebontásának a híre. Végtére is hány olyan üzlet létezik, amelyik azzal kérkedhetne, hogy Frank Lloyd Wight által tervezett épületben működik, leszámítva a Gugenheim ajándékboltot? Miért nem kérkednek ilyesmivel sokan? Goglas Elliman szabad úszó tőzsdei alkusznak, aki nyíltan bevallja, hogy Wright-rajongó, kételyei vannak. Úgy véli, hogy soha nem fogjuk megtudni, hány olyan épület van, melynek értéke megengedi, hogy pedigréjét nyilvánosságra hozza akár a háziúr, akár a bérlők.
„Az új bérlő számára ez üres nokedli, ami a kutyát sem érdekli. Amit őt tényleg értékel, az egy olyan hasznosításra váró telek megszerzése, amely valamely bérlőnek kiadva négyzet lábanként akár száz dollárral is növelheti bevételét, ha mondjuk a telek a forgalmas 57. utca környékén van. Persze a törvény szerint telek tulajdonosa mindezt megteheti. Én csupán azt szeretném, hogy ha legalább ugyan annyi tiszteletet tanúsítanának Frank Lloyd Wright iránt, mint amennyi figyelmet szentelnek saját érdekeiknek.”
Zárszó: A mostani amerikai fellendülést hajtó pénz a Fed-ből jön. De nem annyi, amennyi kell, viszont már nem is annyi, amennyi Fort Knox aranyfedezete. Az utóbbi nem a Kongresszustól függ ugyanis. Az igazság az, hogy a Federal Reserve egy magánkézben lévő bank, magánrészvényesek tulajdonában, amit kizárólag saját magánnyereségük növeléséért működtetnek. (Henry Pasquet közgazdász)
Kedves barátaim, kollégák! Ugyan mit szólt volna ehhez FLW ha ezt megmondják neki? Akkor, amikor még nem is sejthette, hogy a pénz a tőzsdéken sokkal gyorsabban forog, mint a mesterek a sírjukban.
Forrás: www.crainsnewyork.com (Matt Chaban)
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
