cikk

Körmös

The poor musicians – Avagy a gyenge zenészek


*_deleted_*_Borvendég | 2013.06.29
Bárcziházi Bárczy István fővárosi tanácsnok felvilágosult modern gondolkodású ember volt aki jó néhány nevelési épülettel gazdagította a fővárost. Amihez persze pénzre volt szüksége, és nem is kevésre. Konzervatív képviselő társaitól rendszeresen kapott is ezért bőségesen gúnyt és korholást.

Ezek az épületek korukhoz képest modernek voltak, téglából épültek és bátran vállalták az oktatás poroszos szellemét.
Az első elemi osztályt én is egy tekintélyt sugárzó épületben kezdtem és fejeztem is be. Abban, amelyik a Sarlós Boldogasszonyról elnevezett Újlaki templommal szemközt áll. Osztálytársaim környékbeli pékek, borbélyok, hentesek gyerekei voltak, nem számítva azt a néhány hozzám hasonló srácot, akinek az apja köztisztviselő volt.
A tanító nénimet, ha jól emlékszem Vedrődi Teklának hívták. Szigorú asszony volt és jó pedagógus, aki sokat követelt, de sokat is adott. Nem csak a tanmenetből, hanem önmagából is. Akkoriban törölték el a palatábla, a számító korong, a szótagolva
Történő olvasás tanítás rendszerét. Bevezették viszont a Luttor írást a 368 szám alatt bejegyzett reform tollat és azt a követelményt, hogy a tanuló az év végén tudjon írni olvasni. Vedrődi tangászra jellemző volt még, hogy az iskolában mindig derékban övvel leszorított köpenyben járt és a hóna alá úgy szorította néhány szál nádból font hullámos virgácsát, mint az angol katonatisztek a tiszti pálcát. Ő azonban ezzel körmöst szokott volt osztogatni bárkinek, aki megsértette a rendet, vagy figyelmetlen volt. Egyetlen egyszer én is kaptam tőle egy dózist. De nem az említett mulasztásokért, fegyelem sértésért, hanem azért, mert kinézte belőlem, hogy adottságaim szerint sokkal szebben kellene rónom a betűket, és ezt megmondta édesanyámnak is az év végi szülői értekezleten. Aminek aztán folytatása lett, mert jóanyám végzettsége szerint szintén tanítónő volt, bár élete úgy alakult, hogy iskolában soha nem kellett dolgozzon s így a reform írás számára is afféle csodabogár volt.

De nem azért fogtam hozzá e dolgozat megírásához, hogy olyan pedagógiai problémákat boncolgassak, melyekhez mezei építészként nem sokat konyítok, hanem azért, hogy felidézzem azt a beszélgetést, amit Marguerite Lazell az angol építészekkel, és képviselőikkel folytatott négy vagy öt évvel ez előtt (2008-ban – a szerk.).
A vita apropója akkor az volt, hogy a 45 milliárd kormányzati támogatás ellenére, amit a BSF projekt keretein belül adtak, az építészek rendre olyan terveket tesznek az asztalra, melyek nem felelnek meg a fenntarthatóság követelményeinek. A dolog annál siralmasabb, mert ez nem egy szűk kör véleménye, hanem egy olyan kiválasztott bizottságé, amelyben mind a RIBA, mind a British Council for Environments (BCSE) Schools for the Future szekciójának a küldöttei is részt vettek.

Nos Simmons nem habozott, amikor a felelősséget egyértelműen a PSF elégtelen beszerzési gondosságára hárította. Az előző két évben ez az intézmény mintegy 700 tervet ellenőrzött, de csak hét tudott csatolni olyan dokumentumot, amely bemutatná a tervet alátámasztó és az elvárásoknak megfelelő fenntarthatósági stratégiai munkarészt. „Olyan építészeink vannak, akik egyszerűen nem tudják, hogy miként kell alacsony energia szükségletű és a természetes fényt minél jobban hasznosító házakat tervezni.” – jegyezte meg Simmons és hozzátette: a második év némi javulást hozott ugyan, mert a hatból csupán öt terv bukott meg, de szomorú, hogy előző évben 11 iskolából is hasonló eredményeket produkált 10. Az építészek hozzászoktak ahhoz, hogy az épületekben légkondicionálás van, és bőséges a mesterséges fény és ezért például nem foglalkoznak a tájolás kérdésével. A jelenlegi RIBA elnök Sunand Prasad bevallotta, hogy az építészeket csak mérsékelten érdekli hogy a fenntarthatóságra való törekvés milyen gyorsan terjed, de a probléma gyökere a fiskális szemlélet.
„Azt gondolom, hogy mi mindannyian részese vagyunk a szégyennek, de a jó példák, például Feilden Clegg Bradley, a White Design, is építészeknek köszönhetőek. Ty Goddard,a BCSE vezetője szintén az építészek védelmére kelt. Még a változásokkal együtt is olyan a mi rendszerünk, hogy elpocsékolja azt a pénzt, amit az iskolákra kellene költeni, és megduplázza a világszintű tervezők és kivitelezők munkáját. Végül összesen egy iskola maradt fenn a rostán, az egyik a Stanley Park High School Suttonban, a Haverstock Associates-től, mely „jó” minősítéssel ment át, amíg a Cressex Community School Buckinghamshire-ben, amit a Hampshire County Council Architects iroda és a Lister Community School Plaistowban, amit Anshen & Allen tervezett, meg kellett elégedjék a “középszerű” minősítéssel. A Shrewsbury Sixth Form College, amit a Bond Bryan Architects iroda munkája szintén „közepes” minősítést kapott, de fenntarthatóság tekintetében csak „gyengét.” A dolog pikantériája az, hogy a megmérettetésre a magukat esélynek tartók, illetve PSF-hez szintén köthető más iskolák is vagy„ gyenge” besorolást, vagy csupán „közepes” osztályzatot kaptak. A gyenge fenntarthatóságuk miatt. A kérdés tehát az, hogy összességében mit is tett hát a PFS az iskolák megjavításáért?

Ámde ennek az írásnak távolról sem az a célja, bemutassa azt, hogy derék ángilusok mit gondolnak, és mit szándékoznak tenni az iskola rendszer elkerülhetetlennek tűnő átalakítása érdekében. Bár mi is hasonló gondokkal küszködünk, az ő próbálkozásaik nálunk aligha működnének. Mert még azt sem igen tudjuk, hogy mi hol tartunk. Azt azonban igen, hogy mifelénk közönséges gyakorlat az épületeket funkcióváltásos átalakítása. Azt a tekintélyes épületet, amiben első osztályba jártam, például csupán egy évig tekinthettem az én sulimnak, mert az épület használatát még akkor nyáron átvette a honvédség. Később a Közélelmezési Központhoz került, meg talán néhány lakást is építettek benne a kibombázottak számára. Aztán az egész épület élelmiszer jegyközpont lett, és az is maradt 1945-ig. Utána ismét iskolaként kezdett működni, de már valamilyen koedukált szakiskola kihelyezett részlegeként, és központi fűtés váltotta fel az egykori nagy hasú Meidinger vaskályhákat. Végül Bécsi Corner Irodaház néven reprezentatív irodaházzá, pontosabban irodaházakká avanzsált, melyben azonban egy a díszudvarra nyíló parfüméria, bankfiók nyitott teraszos pizzéria működik és látványos díszvilágítást kapott. Nagy szerencse, hogy az eredeti külső, mintás klinkertéglás homlokzatot megtisztították és kiegészítették.
Hogy belül mi történt, nem tudom. Gondolom, hogy a nagy belmagasságú helyiségeket a bérlők igénye szerint galériásra alakították át, az épület kapott egy szinte láthatatlan tetőemeletet. Ahhoz képest, hogy az épület talán mindössze 150 éves, igen mozgalmas és változatos a múltja.
Mi ebből a tanulság? 1908-ban Adolf Loos művészeti forradalmat hirdetett, amikor azt kérdezte, hogy igaz-e, hogy a díszítés bűn? Mert ha az, akkor el kell kerülni. Igen ám, de akkor mégis mi szabja meg a forma milyenségét? És mert igazi amerikai volt, nem is habozott a válasszal amikor rávágta, hogy arra a funkcionális tartalomra gondol, amit a gyáripar olyan tömegesen állít elő, mint például kéziszerszámok esetében. De a művészet persze egészen más dolog, mert annak teljesen más lévén a funkciója, ott már esztétikai és etikai kérdéseket is meg kell vizsgálni. És ez a féligazság a fedezete annak – kérdezte –, hogy a forma követi a funkciót?
Kérdése jogos volt, hiszen – úgy tűnik –, hogy ezt a forradalminak tűnő jelszóhoz már a modernizmus alapító atyái sem ragaszkodtak betű szerint. Mindenekelőtt említhetnénk Le Corbusiert, de ide sorolhatnánk Oscar Niemayert, sőt Alvar Aaltót is, akik munkásságából hiányzik ugyan a díszítés, viszont megjelenik bennük egy fajta dekorativitás, amely tudatosan elkerüli a megelőző stílus építészet kompozíciós elveit és módszereit. Ehelyett egyik oldalon a kubizmussal és más hozzá hasonló avantgárd művészeti áramlatokkal barátkozik, másrészt az ipar kínálta egyre újabb produktumok közt keresgéli a működőképes lehetőségeket.
A lakáskérdés, pontosabban a tömeges lakásépítés megoldása számára azonban kulcsprobléma. E téren általában baloldali szemléletüknek megfelelően a városból, mint funkcionális problémából indultak ki, a lakást pedig ebben elhelyezendő komplex gépezetként kezelték, Aaltót kivéve, aki finn hagyományoknak és adottságoknak megfelelően a táj karakterének és a benne elhelyezett tárgyak, épületek tökéletes megmunkálásán keresztül megszólaltatható harmóniát kereste.
Ma már tudjuk, hogy a tömegesség problémájára Aaltó kivételével egyik sem találta meg a tökéletes választ.
Itt van például a panelos építési technika, ami eredetileg nem volt más, mint egy olyan gyors és iparosított építési eljárás, melyet azért találtak ki, hogy a szegények, a munkások számára biztosítani lehessen az”egzisztenc minimumot” azért, hogy ezt a réteget is fogyasztóvá léptetve elő csökkentsék azt a társadalmi feszültséget, amely szerte a világban parázslani kezdett, sőt a cári Oroszországban már lángra is lobbant a Világháború után. Ma már sokan elfelejtik, hogy modern tömeges lakásépítés tulajdonképpen a Versailles-ban agyagba döngölt Németországban kezdődött, és hogy a sikeres belépő az Ernst May köré csoportosultak érdeme. May a tipizálást minden tervezési és kivitelezési szintre kiterjesztette (lakások típusalaprajzai, szerkezeti elemek tipizálása, szerelvények tipizálása), az épületelemeket erre a célra felállított üzemekben gyártották (tufabetonból). A lakások alaprajzát az ún. Existenzminimum, a „minimális mérték” elveinek szem előtt tartásával alakították ki: a kis előszobához ülőkádas fürdőszoba és a nagyobb lakószobából nyíló hálók együttese kapcsolódik. May a hagyományos lakókonyhát olyan különálló konyhával váltotta fel, amely a használó munkáját a lehető legjobban megkönnyíti (ún. Frankfurti konyha – a terv kidolgozója: Grete Schütte-Lihotzky). A May vezette lakásépítési program során 1930-ig több mint 15 ezer lakás épült (Praunheim, 1926–1930, Römerstadt, 1927-30, Westhausen, 1929–1931, Höhenblick 1925–1926, Bruchfeldstrasse, 1925–1927). Bruno Taut telepei szintén sokféle háztípust mutatnak: kétszintes, szabadon álló ikerházak, kétszintes sorházak és három-ötszintes lakóépületek egyaránt találhatók bennük. Jellemzően kétfogatú rendszert alkalmazott a jó szellőzés és a teljes benapozás érdekében. May-jal szemben kevésbé használ előre gyártott szerkezeti elemeket – a házak téglából épülnek téglabetétes vasbeton födémekkel. Taut a formálás számos részletében eltért a „keményvonalas” kortársak szigorú puritanizmusától: kis hajlásszögű magas tetőket alkalmazott (a padlástérben tároló helyiségek vannak), a homlokzatokon az összképet dinamizáló tagoló elemek (kis kiülésű tagozatok, klinkertégla sávok, vékony párkányok) és élénk színek jelennek meg. A tömegeket ő May épületeihez képest sokkal bátrabban mozgatja, nem riad vissza a derékszögű rendszerből kimozduló diagonális síkoktól sem. Ez a habitus alighanem összefügg Taut korábbi expresszionisztikus korszakával, ugyanakkor a '20-as évek felé már az ő épületeiben is megfigyelhető egyfajta formai szigorodás. Ezzel párhuzamosan változtak telepítési elvei is: míg az 1925-ben megkezdett Hufeisen lakótelep elrendezésében még jelen van a kertvárosok és az angol crescentek világa mellett a Stadtkrone-koncepció is, addig a Karl Legien Stadt-ban (1929–1930) mindennek már szinte nyoma sincs. A berlini „Taut-éra” lakótelepeinek listája meglepően hosszú, a GEHAG 9300 lakást épített 1924 és 1932 között (Schillerpark 1924–1928; Berlin-Tegel, Freie Scholle 1924–1931; Mahlsdorf 1924–1931; Berlin-Britz, Hufeisen, 1925-31; Berlin-Zehlendorf, 1926–1931; Prenzlauer-Berg, 1927–1928; Hohenschönhausen, 1928-30; Karl Legien Stadt, 1929–1930; Berlin-Britz, Ideal lakótelep, 1930; Berlin-Spandau, 1931). (Lásd Haba Péter: Az ember nem gondolkodó gép!)
2.A nagy robbanás.
Megjegyzendő, hogy a hazai építészet napi működésébe ugyan ebben az időben már feltartóztathatatlanul kezdett beszivárogni a politika. Jobbról is és balról is. A Bauhaussal rokonszenvezők Bierbauer (Borbíró) Virgillel az élen megalapították a Tér és Forma című lapot, míg Padányi és társai mindegyre jobbra csúszván a népi-nemzet írók társaságában az Otthon című folyóirathoz pártoltak. És ahogy ilyenkor már nálunk történni szokott, végül már azzal ment neki a bauhausosoknak, hogy ez az irányzat csak kárt okozott és hulladékot hozott országba. Amíg tehát Ligeti Pál e tekintetben a CIRPAC radikálisabb, baloldali platformját képviselte, addig Padányi Gulyás Jenő inkább a népi nemzeti oldalhoz húzott, sőt végül 1945 után már a Paraszt párt képviselőjeként került be a Parlamentbe, Majd innen – nem kevés segítséggel – Amerikába menekült a politikai rendőrség elől.
Nos a kommunisták kezében a tömeges lakásépítés és a panel építés azért vált halálos méreggé, mert ők ezt az eredetileg semleges, racionális és a német hagyományú irányzatot szocializálták – azzal a kis különbséggel, hogy a realista modellt (amelyet különben a viharos CIRPAC vitában Ligeti képviselt) nemcsak megfordították, hanem meg is ideologizálták. Magyarán szólva egyszerűen visszájára fordítva dehumanizálták. A panelos építési módszer ugyan eleve valóban merev volt, nem fértek bele a csiricsárék, viszont tökéletesen belepasszolt a szovjet embertípus létrehozásának tervébe. Mint sok minden más is. A Balsojtól kezdve Dnyepropavlovszkon és a GPU-n keresztül a transzszibériai vasút megépítéséig és a gigantikus sztálini természetátalakítási tervekig sok minden. Még az is, hogy Kijevben a Krescsatik két oldalán őrt álló lakóházainak homlokzatára sorozatban gyártott és különféle kommunista tartalmakat hordozó dekorációkat applikáljanak, miközben hátsó homlokzatokról még a puszta bevakolást is lespórolták. A szakértők szerint a hagyományos eljárásokkal készült lakóházaink élettartama 100 év körül van, a panelházak esetében ez 80 év. Ehhez azonban rendszeres és módszeres felújításra lenne szükség. Ha ez elmarad, a hagyományos technológiával készülő lakások élettartama 80, a panelházaké 65 évre csökken. A házak egyes részeinek élettartama ennél lényegesen alacsonyabb. A víz- és gázvezetékeké 30-40 év, a felvonóké pedig 25-40 év. Az ablakok átlagos élettartama 40 év körül mozog. Hogy a minőséggel komoly bajok vannak, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy már azok a lakások is komoly felújításra szorulnak, amelyek még húszévesek sincsenek. Mármost a magyar lakosság egy ötöde a nyolcszázhúszezer panelház valamelyikében él. A házgyárak a hatvanas évek közepén és a hetvenes évek elején kezdek termelni és a többször átdolgozott, és átkeresztelt program eredményeként állítólag a hőszigetelő képességük kb. 7%-al javult. De a hírre a lélegzetem is elállt és nem először. Végtére is, ha vitázok is a szakértővel, azért azt tudom, hogy normális körülmények között egy panellakás lakhatatlanná válhat ugyan, de az épület ettől még össze nem dől. A lakókat pedig erőszakkal ki nem költöztethetik, De mi van akkor, ha a maguk akaratából sem költöznek ki, és lakbért sem tudnak vagy akarnak fizetni. El pedig semmiképpen nem menekülnek. Vagy új lakást szeretnének valahol, vagy elhaláloznak, vagy elfekvőt, vagy valamilyen gondozást igényelnek. A lényeg azonban az, a panellakás tehát ott marad üresen.
De ez még nem minden. A legtöbb paneles lakótelep helyét mintegy ollóval vágták ki a város szövetéből vagy implantátumként operálták belé, vagy olyan ragadványként tapasztották, ahol munkahely nincsen, viszont pompás működési vagy logisztikai terület a bűnözők számára.
A második világháború után Missoury államban, St. Louisban két év alatt épült fel háborús veteránok számára az a Pruitt Igloe laktelep, amely tízemeletes épületekből állt, 23 hektáros alapterületen. Az apartmanok általában egy üvegablakos galériaszerű folyosóról nyíltak, amelyek az eredeti elképzelés szerint közösségi helységként szolgáltak volna. A liftek a zsúfoltság elkerülése végett csak az első, negyedik, hetedik és tizedik emeleten álltak meg. Mindkét megoldás hamar a vandalizmus áldozatául esett. A gyerekek hamar rájöttek ugyanis arra, hogy a lifteket hogyan lehet megbolondítani, így a sokgyerekes édesanyák is kénytelenek voltak lépcsőt használni. Az ablakokat sorra törték ki, nem is lehetett őket ilyen ütemben helyreállítani. Így nyáron a felső emeleteken csaknem elviselhetetlen hőség uralkodott.
A 2870 lakás csaknem fele végül teljesen kiüresedett, ezekbe más fekete családok költöztek be. Az eredeti "Pruitt" (színesbőrű) családok, akik szoros közösségben éltek, segítették egymást a szegénységben. Gondozták környezetüket, de lassan kisebbségbe kerültek az olcsó fedelet kereső, bűnöző életmódot folytató feketék mellett. A hetvenes évekre a Pruitt–Igoe lett a város szégyenfoltja,és helyi lakásügyi bizottság elrendelte a komplexum lebontását. 1972. március 16-án elkezdték felrobbantani az épületeket. Charles Jencks amerikai építész szerint ez volt „a modernizmus halála”…
Kérdezem tehát, mi is robbantani fogunk? Személy szerint ezt több ok miatt sem javasolnám. Az egyik ok az, hogy 8020 ezer új lakás építésére még jó ideig nem lesz pénzünk, igényünk, sőt alkalmasint helyünk sem. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy e tekintetben az egyes régiók közt már csak azért is szembetűnő különbségek vannak, mert ez nagyban függ az adott térség munkaerőhiányától, vagy éppen -kínálatától. De tegyük föl, hogy mindössze csupán 400 ezer lakást kellene pótolni. Kivel, mivel és miből. Ingyen azért a kínaiak sem építenek, értékes mezőgazdasági területet meg ilyen célra ostobaság lenne felhasználni.
És nem utolsó sorban ott van az a Rettenetes Reding. No nem az Itel, hanem az a hisztis boszorkány. Tessék csak elképzelni, hogy mit kapnánk tőle, ha történetesen álmából riasztaná fel egy ilyen tőlünk Brüsszelig hangzó durrantás sorozat. Menten olyan hadisarcot vettetne ki ránk a barátaival, hogy még unokáink is arról koldulnának.

(Fotó: obudagroup.hu)

A szerző legújabb cikkei




Hírlevél feliratkozás >>>>


Konferencianaptár

Tervlap
Archmaaik

Építési megoldások