Már nem művészet, még nem pornográfia?

Eltérő stílusok egymásra vetítését nevezhetjük egyszerűen eklektikának. Az irányzat számunkra egyáltalán nem ismeretlen, hiszen Budapest belvárosa éppen ebben a stílusban nyerte el ma is létező és sokak által szeretett formáját. A huszadik század közepén a posztmodern is előszeretettel párosította a különböző irányzatokból kölcsön vett elemeket. Akkoriban a modernizmus kifáradása volt sok építész számára érzékelhető a közösségek identitásához, a települési kontextushoz való kötődések keresése közben.

Manapság egyre tisztábban látható, hogy a dizájnerek ceruzavonásait nem társadalmi, de nem is kontextusból eredő igények vezérlik. Ehelyett a számunkra olykor felfoghatatlan vagyont felhalmozó megrendelők diktálnak, akik jómódjukat egyszeri és megismételhetetlen egyediséggel kívánják kifejezésre juttatni.

A Doha Mondrian hotelben van minden: fotórealisztikus szőnyegminta, absztrakt arany óriásharang lámpa, mozaik falburkolat, szürreálisan burjánzó pillérek, kristálycsillár, pepita és gigaspirál. Marcel Wanders csapata leginkább azt tartotta szem előtt, hogy semmi ne maradjon ki a kínálatból, találjon mindenki valamit, ami megjeleníti legtitkosabb álmait, féltve őrzött romantikus emlékeit, vagy amitől tátva felejti a száját. Lényeg, hogy minden legyen nagyobb, különlegesebb, meghökkentőbb bárminél, amit már más megalkotott.

A képeket nézve egyre csak az jár a fejemben, hogy hol végződik a belsőépítészet, mint művészet és hol lépjük át azt a határt, ami már semmi másról nem szól, mint a megrendelő igényeinek kielégítéséről. És egyáltalán létezik-e olyan határ, amit nem illik átlépni, vagy az önkifejezésnek semmilyen korlátot nem szabad állítani?

Ha mégis van ilyen határ az egyes korokban kétség kívül máshol húzódott, gondoljunk csak például a román kor és a barokk közötti hatalmas távolságokra. De kell-e szeretnünk, elfogadnunk a határait örökké kereső művészet nyilvánvalóan pusztán pénzközpontú vadhajtásait, vagy bízzuk a jövőre? Arra jövőre, ami már itt van és mi is részesei vagyunk. Mert nem lehet nem észre venni a stílusirányzatok és a világszintű társadalmi folyamatok közti összefüggéseket. Napjainkban, mikor etikai értékrendet felmutatni nem tudó olajmilliomosok, bitcoin szerencselovagok, vagyonukat korrupcióval szerzett újgazdagok eget leparancsoló vágyai diktálnak, kell-e határokat állítani giccs és művészét közé, szabad-e tompítani azt a folyamatot, amelynek során a huszadik századi értelmiség által meghatározott modern kulturális közeget a maguk képére formálják?

Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Mocskos idők, kezdjük újra!

– énekli az Európa Kiadó, miközben a fenti gondolatok pörögnek a fejemben. Talán egyedül vagyok ezekkel a kérdésekkel, de az is lehet, hogy az Európa Kiadó depressziója hat rám a kelleténél erősebben. A kérdés eldöntéséhez a szavazás segíthet (Pornográfia:-2, Top dizájn +2).

Fotók: www.marcelwanders.com