’56_3

1956. október 25. „véres csütörtök”

Ez a nap is úgy kezdődött, mint minden másik a forradalom alatt. Az előre elkészített légópincébe veszély esetén le tudtunk menni, a férfiak pedig felváltva őrségbe álltak. A légópincébe ellenőriztük a készleteket, és azokat ki is egészítettük.

Híreket az állandóan szóló Kossuth rádióból nyertünk. ’56 október 23-át követően a Magyar Rádió a parlamentben volt elhelyezve a székházának szétlövése miatt. Csak 4 fekete lemez volt ott, az egyik Ludwig van Beethoven Egmont-nyitánya, op. 84. A szünetekben többnyire ezt adták. Persze közben hallottuk a fegyverek tompa lövészajait a légópincében.

A másik hírforrásunk egy a házban lakó hölgy volt, akinek a férje katona volt, és Kispesten, az Üllői úton – vagy ahogy akkor hívták: Vöröshadsereg útján – dolgozott egy kis benzinkútnál. Ő tartotta a kapcsolatot a sofőrökkel, és figyelte a mozgásokat az Üllői úton, mint felvonulási útvonalon. Így tudtuk meg a szovjet hadsereg bizonyos mozgásait, és azt is, hogy a Budapestről történő látványos kivonulásukat követően csak körbe forognak, és az országból nem mentek ki. Tőle értesültünk a Kossuth téri szörnyű, kegyetlen vérengzésről is.

Feleségem édesapja is ott volt a téren, hiszen az Akadémia utcában dolgozott, és amikor a tömeg odament, Ő is azt tette. Az Astoria környékéről jöttek szovjet tankok, amikre felkapaszkodtak magyarok is. A beszélgetésükből kiderült, hogy a magyarok nem fasiszták, ahogy azt nekik beadták, csak szabadon akarnak élni, és ennek egyik feltétele a szovjet hadsereg kivonása Magyarországból.

A Kossuth térre megérkezve szívélyes, barátságos beszélgetés folyt. A tömeg Nagy Imrét akarta meghallgatni. Ám egyik percről a másikra, hirtelen a mai Agrárminisztérium épületének tetejéről sorozatokat lőttek ki, melyet ÁVO-s alakulat követett el. Olyan visszaemlékezés is van, hogy a tér további épületeinek tetejéről is lőttek. Erre a szovjet tankok is lőni kezdtek. A lövöldözésre előkerültek az Akadémia utcából a pártközpontot védő – hiszen ott tárgyaltak, intézkedtek magas rangú „szovjet elvtársak” – szovjet tankok is, és azok is lőni kezdtek.

Ebben a lövöldözős zűrzavarban apósom – katonaviselt emberként – fedezéket keresett, és a parlamenthez rohant, ahol egy másik férfival benyomták az egyik ajtót. Ennek – pontosabban a pántnak – nyoma sokáig látszódott a karján, hematóma formájában. Az ’56-os forradalom 60. évfordulóján egy visszaemlékező a rádióban ezt ugyancsak elmesélte, Ő volt apósom társa.

A parlamentbe nem engedte be tűzparanccsal a menekülőket. Egyébként a parlamenti őrség is tüzelt ki a térre. Végül megjelent egy magyar katonai alakulat is gépkocsin a Szalay utca felől, és ők is lőni kezdtek.

Rettenetes vérontás volt a téren, hiszen nem nagyon tudtak menekülni az ott lévő magyarok. Rengetek volt a halott és a sebesült. Apósom a csatazaj elültét követően futva közelítette meg a Jászai Mari teret, és onnan hazament Óbudára.

A család úgy tartja, hogy a nyakában hordott ezüst Szűz Mária medaillon, és a hozzá intézett fohászok segítették megmenekülni. Sajnos a megmenekülés sok vétlen, ártatlan magyarnak a térről nem sikerült.

A címlapképen egy objektum látható, térbeli kompozíció, jelképekkel. E kompozícióban a korra jellemző jelképek sora látható. A különféle fa rudak harmonikus kompozícióba rendezettek, és a piros-fehér-zöld színekkel felületkezeltek. A tömegből kiváló egyre kevesebb, és főleg piros színű rudacskák a harcoló hőseinket jelképezik.

Számunkra e napon így zajlott 1956 dicső forradalma.

Szende Árpád