Míg korábban a városok lakásépítési problémáival elsősorban a szociálpolitikai és egészségügyi szakemberek foglalkoztak, az I. világháború után az építészek már saját küldetésüknek érezték, hogy az emberek lakhatási körülményein javítsanak. A megoldást főleg az alaprajzok megreformálásában látták (másrészt nyilván ez volt az a terület, amelyre egyáltalán ráhatásuk lehetett).
Az építészeti szaklapok hosszas alaprajzi elemzéseket közöltek, amelyek nem voltak mentesek a kritikai hangvételtől sem. „Utoljára hagytam Prof. dr. W. Gropius munkáit, nem mintha azokhoz bíráló szó sem férne, de mert azok között van egy legalább is, amely a tökéletes jelzőt megérdemli.” – írja például Molnár Farkas a Tér és Forma egyik 1930-as számában a Karlsruhe-Dammerstock lakótelepről, miután a többi tervező munkáit alaposan megbírálja.
Az „alaprajzi kretén”
Molnár Farkas a magyar tervezőket sem kíméli: „A spekuláció szolgálatába állított építészi lelkiismeret vagy tradíciókhoz ragaszkodó tervezői ügyefogyottság sokszor olyan helyzeteket teremt, hogy a súlyos bérű lakást valamennyire is lakhatóvá tenni, szinte a lehetetlenséggel határos. „Kartársam”, akit nem ismerek, talán fel sem ismeri a mellékelt alaprajzi kreténben alkotását.” A „kartárs” azonban felismerte a cikkben szereplő munkáját és hasonlóan vitriolos hangnemben válaszolta meg a kritikát a Tér és Forma következő számában. Az építészek közötti hasonló vitára több esetben is sor került. Cikkek és önálló kiadványok sora foglalkozott a lakásépítéssel.
„A székesfővárosi statisztikai hivatal közismert adataiból kiolvasható, hogy Budapest lakosságának kereken 46%-a egyszobás lakásban, 25%-a kétszobásban, 12%-a háromszobásban és 6 %-a négyszobásban lakik; a fennmaradó 11% a négyszobásnál nagyobb lakásokban oszlik meg. (…) Ezekből az adatokból első rátekintésre megállapítható, hogy a lakáseloszlás a fővárosban alapvetően egészségtelen és miután a vidéki városokban a helyzet egészen hasonló, ez a kedvezőtlen állapot általánosítható az ország egész területére.” – hívja fel a figyelmet dr. Kotsis Iván a Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban címmel, a Mérnöki Továbbképző Intézet tanfolyamainak anyagaiból a Pátria kiadásában 1942-ben megjelent művében.
Amint az előzményeket összefoglalva írja, a 19. század második felében épült házaknál „a hangsúly a nagyméretű szobák reprezentatív sorára helyeztetett, a helyiségek alaprajzi kapcsolatainak ma alig megérthető elhanyagolásával, és az akkori idők műszaki állapotának megfelelőleg a mellékhelyiségek és az egészségügyi berendezések kezdetleges megoldásával. A lakások a vastag külső és középső főfalak közé foglalt két menetbe lettek beosztva, a helyiségeknek, mondhatni, lomha egymásmellé helyezésével, amiből az egymáson keresztül megközelíthető vak szobák, valamint a kicsiny és sötét mellékhelyiségek adódtak.” Példaként erre a típusra az V. József tér 5. sz. ház alaprajzát közli.
Ezután 1900-tól 1914-ig „a jelzálog-kölcsönök támogatásával tömeges lakástermelés folyt, műszakilag fejlettebb eszközökkel, jobb kivitelben és több higiéniával. Ez a periodus a kétmenetes és függőfolyosós alaprajzi rendszert termelte ki”. A polgári lakások jellemzően három szobáját ebédlő, nappali (szalon) és háló céljára bútorozták be, de ez valójában nem felelt meg a használatnak, hiszen gyerekszobák hiányában a funkciókat nem lehetett tisztán érvényre juttatni.
A lakások kialakításánál mindkét időszakban a reprezentativitás volt a fő szempont. Az egybenyitott szobák sorozata, a középtengelyben lévő kétszárnyú ajtókkal elegáns hatást gyakorolt és kellemes térélményt hozott létre, de a bútorozást és a célszerű használatot nehezítette.
A keretes beépítés
Új fejlemény volt a keretes beépítés elterjedése. A 20-30-as évektől a zártudvaros, a hátsó szárnyakban kicsi és sötét lakásokat tartalmazó épületeket a hatóságok igyekeztek visszaszorítani. A keretes beépítés ösztönzésére ideiglenes rendkívüli házadómentességi rendeleteket adtak ki, valamint az utcai szárnyra 13-15 méteres beépítési mélységet engedtek meg, hogy a telektulajdonost kárpótolják az alacsonyabb beépítettség miatt elmaradt haszonért.
A keretes beépítés forradalmi javulást hozhatott volna a lakásviszonyokban, azonban a túl nagy beépítési mélység maga után vonta, hogy a lakások középső részein légudvarra szellőztetett mellékhelyiségek és ablaktalan hallok alakuljanak ki. „Kétségtelen, hogy ezzel a beépítéssel a bérháztömbök elrendezése városhigiéniai szempontból sokat javult, de viszont ennek áldozatául esett maga a lakás” – foglalja össze a helyzetet Kotsis.
Amint részletesen kifejti, az ekkor kialakult és közkedveltté vált két szoba hallos lakástípus viszonylag nagy (akár 110 m2-es) alapterülete ellenére sem felel meg gyermekes családoknak. A gyerekek vagy a „hallban lévő pamlagon” alszanak vagy a cselédszobában, ahonnét a személyzet a konyhába szorul. A helyzetet súlyosbította, hogy már ezekért a lakásokért is az anyagi teherbírásukat meghaladó bért fizettek a középosztálybeli családok.
A hallos lakások ennek ellenére népszerűek voltak a kétszárnyú vagy akár négyszárnyú üvegezett ajtóval összekapcsolt hall és nagyszoba elegáns térhatása miatt. „Ez a reprezentatív törekvés fokozatosan oda vezetett, hogy ma egy középpolgári lakáson végigmenve, az a benyomás támad, főként egy külföldi szemében, hogy nálunk az emberek lakásukat nem saját használatukra, hanem a vendégek számára készítették; abban minden lakószoba alapjában véve egy szalon, amely fogadásra szolgál.” – írja Kotsis.
Nyugat-Európában ekkor már racionálisabb, feszesebb, a funkciókat és az ennek megfelelő bútorozást sokkal jobban figyelembevevő alaprajzokat terveztek. Kotsis két német példát mutat be. Ezek mai szemmel is teljesen jól működő alaprajzok, az egyikük – meglepő módon – különösen korszerű. 80 négyzetméter körüli alapterületen oldják meg egy étkezésre alkalmas nappali, az étkező résszel átadóablakos kapcsolatban lévő konyha, egy szülői háló és két gyerekszoba elhelyezését.
Kotsis a könyvében több saját tervezésű, a német gyakorlatot mintaként kezelő, de a hazai viszonyokat is figyelembevevő alaprajzot ismertet. Hangsúlyozza azonban, hogy ezt a kérdést „az építészek egymagukban nem tudják megoldani, csak abban az esetben, ha ebben maguk a lakók is segítségünkre jönnek. Mindaddig, amíg a lakók a lakásukban elsősorban reprezentálni akarnak, addig az anyagi okokból megállapított kb. 110-130 négyzetméter területű kereten belül részükre jó lakást tervezni nem lehet.”
„A kiskeresetű családok lakástípusa”
A középosztály lakhatási körülményei után Kotsis a szegényebb rétegek lakásait vizsgálja meg. Az általánosan elterjedt egyszoba-konyhás típust tarthatatlannak ítéli „egészségi és erkölcsi szempontból egyaránt”. Itt ismét német példákkal és az ezek alapján készült saját tervekkel mutatja be, hogy az egyszoba-konyhás lakások szokásos méretével nagyjából egyező alapterületen már kétszobás, zuhanyzóval vagy fürdőszobával rendelkező lakásokat is ki lehetne alakítani.
A tipizálás ekkor Nyugat-Európában már jó ideje napirendre került. Kotsis ezt követendő gyakorlatnak ítélte, mind a részletek (ajtók, ablakok, korlátok, lépcsők, faszerkezetek, tetőszerelvények, stb.), mind a lakásalaprajzok tekintetében. „Az, hogy lakástípusok egyáltalában előállanak, természetes, mert a lakás oly elem, amelynek egyforma alakjaiból sok szükséges. Nincs annyiféle lakás, ahány család van és sok családnak pontosan ugyanarra a lakástípusra van szüksége. Nem kell tehát szégyenkezni afelett, hogyha egyforma lakásokat nagyobb számban tervezünk; a fő az, hogy ezek a típusok jók legyenek.” – írja.
Azzal az ellenvetéssel szemben, miszerint így a lakások, illetve a házak belső és külső képe sablonos lesz, Kotsis több érvet is felhoz. A belsőt tekintve úgy véli, hogy azt végeredményben a berendezés stílusa, hangulata határozza meg. Az épületek külső megjelenésében pedig a korabeli sokféleséget inkább zavarónak látja, mintsem művészinek. Ahogy kifejti, „…sokkal jobb volna, ha az azonos belsőket takaró homlokzatok a külsőben is közelebb állanának egymáshoz; ezzel egyénenkint is őszintébbek lennének, és az utca összképe is nyugodtabb lenne.”
„Hasonlóképpen igazolható a tipizált lakóházhomlokzatokra való törekvés helyessége a falu építészetével, amelynek harmóniája, nyugalma és egyöntetűsége onnan ered, hogy a falusi lakóház építése tekintetében vidékenkint általánosan elfogadott rendszerek alakultak ki, amelyeket a kis telkeiken építők mindig híven és türelmesen betartottak.” – fejti ki művének utolsó oldalán.
Forrás:
Nagy Ágnes: Az alaprajzi reform ideája az 1920-1930-as években link
Nagy Ágnes: Az 1930-as évek új lakástípusa: a hallos lakás habitation.archivportal.hu
Dr. Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. Az 1942-es kiadás reprintje, Lechner Tudásközpont, Budapest, 2015 (Lechner Tudásközpont Szakkönyvtára)
Képek forrása:
habitation.archivportal.hu
habitation.archivportal.hu
hu.wikipedia.org
Dr. Kotsis Iván: Közép- és kislakások alaprajzi megoldásai bérházakban. Az 1942-es kiadás reprintje, Lechner Tudásközpont, Budapest, 2015 (Lechner Tudásközpont Szakkönyvtára)
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
