A templomépítészet jelenkori kihívásai

Helyszín: Sapientia Főiskola. Budapest, V. Piarista köz 1., Díszterem
Időpont: február 26. (szerda), 16 óra



Előzetes

Vizsgálatom fókuszába a római katolikus templomépítészet kilencvenes évektől napjainkig terjedő időszaka kerül, bár az így lefedett bő két évtizedet nem tekintem a "kortárs" állandó időhatározójának. E radikálisnak tűnő cezúra egyik oka a berlini fal leomlásának időpontja. 1989 a hidegháború végének és Európa újraegyesítésének emblematikus évszáma. A kilencvenes évek a Szovjetunió, és a politikai egyházüldözés korszakának felbomlásával kezdődött, amikor Közép- és Kelet-Európa hitközösségei előtt nem várt távlatok nyíltak. A történelmi eseményt nem sokkal előzte meg a latin egyház művészetpolitikai irányváltása. II. János Pál 1988-as intézkedésével beszüntette a Szakrális Művészetek Pápai Bizottságának működését, megvonva ezzel a római egyházfő XI. Piusz óta (1924) gyakorolt jogát, hogy művészetet érintő kérdésekben személyesen rendelkezzen. E jogot a helyi püspökökre átruházták, komoly lépést téve az egyházművészet és számunkra fókuszpontot jelentő egyházi építészet autonómiája felé. A kilencvenes évekkel más korszak kezdődött az egyház életében, amely a közösséggel és a papsággal, a templomépítészettel és a liturgiával kapcsolatban új célkitűzéseket kezdett körvonalazni.

A II. Vatikáni Zsinatot követő csendes évtizedekhez képest kétségtelenül megnőtt az igény a hagyományos istentisztelet iránt, amely a liturgikus reform communio-hitvallását az istentisztelet áldozati kellékeivel akarta kiegészíteni. Az értelmezési zavarok számos helyen ellenőrizhetetlen folyamatokat gerjesztettek; a liturgikus tér túl merev vagy szabados felfogása ma már mindkét irányban a határokat feszegeti. XVI. Benedek pápa bölcsen mérte fel a helyzetet. 2007-ben Summorum Pontificum kezdetű motu proprio apostoli levelében kezeskedett arról, hogy amennyiben az a hívek lelki fejlődését szolgálja, püspöki kérvény nélkül engedtessék meg a zsinat előtti római misekönyv használata, s ezzel a régi rítus végzése mindenütt, ahol arra igény merül fel. A pápa ezzel kinyilvánította, hogy a római rítus két formájának akár egyazon templomban is meg kell férnie egymással, ugyanakkor nem részletezte ennek mikéntjét, s ezzel megoldandó feladatot hagyott az utókorra.

A mai egyház legnagyobb liturgikus kihívása egy olyan templommodell kidolgozása, amely mind a zsinat előtti, mind a zsinat utáni térhasználatnak megfelel. Az "ideálterv" elkészítése máig késlekedik, mivelhogy kétséges, vajon létezik-e. Abban mégis biztosak lehetünk, hogy létezik néhány általánosan alkalmazott irányelv, amelyek a tervezők számára kijelölhetik a követendő utat.
Különböző párhuzamos történeteket szeretnék bemutatni, keresve azokat az építészeti megoldásokat, amelyek segítségével tartalmi veszteség nélkül az egyetemesség javára egyensúly teremthető a liturgikus reform és hagyomány térértelmezései között. Szükséges ehhez kitérni a legjellemzőbb kortárs templomterek kialakulására, szimbolikájára, vizsgálni kell a tér autonómiájának lehetőségét, és – akár az alkotó személyes nézőpontjának bevonásával – rá kell találni a tudatos istentisztelet alkalmas építészeti kereteire. Nem a régi rítus kortárs interpretációja, hanem a fenti egyensúly-elvnek megfelelő új építészeti nyelv érdekel elsősorban. Ez az elv ma számos tervezési feladatot más megvilágításba helyez, ezért kerülnöm kellett az olyan példák ismertetését, amelyek bár építészetileg mintaértékűek, mégsem járulnak hozzá liturgikus megújuláshoz a harmadik évezredben. Hiba lenne ugyanakkor a 2007 utáni események fényében nem átértékelni néhány korábbi, de ebből a megközelítésből még nem méltatott munkát.

Kiindulásom az istentisztelet tere, de a példák kiválasztásban az általános építészeti minőség is jelentős szempont, amelyhez a jegyzett nemzetközi szaksajtó rostája bizonyult a leghathatósabb segítségnek. Célom nem egy-két kirívó eset kiválasztása, hanem ismert és példaértékű alkotások XVI. Benedek pápa szellemiségét követő kritikai elemzése.