Az azulejo Portugáliában

Az azulejo (ejtsd: ázulézsu) az arab díszítőművészet egyik kedvelt eszköze, mely csempékből ezerszínű minták sorát varázsolja a portugál házak homlokzatára. Egyedülálló portugál néphagyomány ez, a városok utcáit járván, északon és délen a legváratlanabb helyeken bukkan elő.
A művészet gyökere az arab formakincs. A friss agyagba különböző formájú arab eredetű motívumokat karcoltak, majd mázazás után kiégették őket, és ezeket a cserepeket helyezték fel mozaikszerűen a falra. Az azulejo kifejezésből kihallhatjuk az azúr szót, bár ez korántsem jelenti azt, hogy kizárólag kék színű csempékről lenne szó.
Csempeburkolattal rendelkező épületekkel természetesen más országokban is találkozhat a szemfüles utazó, hiszen Spanyolország, Olaszország, Marokkó, Irán stb. egyes területein szintén bevett szokás a homlokzatdíszítés ezen formája. De ilyen nagy számban kizárólag Portugália sajátja, annak ellenére, hogy – főként az északi területeken – a kőépítészetnek sok évszázados hagyománya van, így Portótól északra nem kaphatott olyan nagy szerepet ez, az arab kultúrában gyökerező művészet.
Az azulejo tehát a kézzel készített díszítéssel vagy mázzal ellátott és kiégetett kerámialapok felhasználásával, nagy, függőleges felületek (többnyire homlokzatok, kisebb arányban enteriőrök) díszítésére szolgáló művészeti stílus, mely messze meghaladta pusztán gyakorlati funkcióját, azaz az épület homlokzatának, falának védelmét a külső behatásoktól. Erről árulkodik a méltán világhíres Nemzeti Azulejo Múzeum Lisszabonban, mely a világ egyik legfontosabb, kerámiából készült burkolóelemeket bemutató múzeuma. Ez a gyűjtemény kronologikusan követi végig a portugáliai csempedíszítés ötszáz éves történetét.
Az arab megszállásból és a keresztény visszahódításból eredő spanyol párhuzam továbbra is adott, hiszen a spanyol építészetről szóló cikkekben (1., 2.) láthattuk, hogy az azulejo szerepe igen nagy a mudéjar építészetben is. A portugálok azonban továbbfejlesztették, és csaknem mindennapi szintre emelték az azulejo használatát. Sokkal jobban az életük, díszítőművészetük részévé vált, mint a spanyol emberek számára a mudéjar.
A fennmaradt források szerint első ízben 1503-ban, Sevillából érkeztek azulejók Portugáliába. Az iszlám tradíciót aztán a 16. és 17. században felváltotta az itáliai és flamand befolyás; az itáliai kerámiagyártás magas színvonalon állt, és számos itáliai és flamand keramikus költözött Portugáliába. Az azulejo használata ezen időszakot követően az építészet számos területén teret hódított magának, laikus és szakrális helyek százain jelent meg. Az azulejo használata valamennyi építészeti stílusirányzatot végigkísérte a reneszánsztól a barokkon és rokokón át, egészen a historizmusig és a szecesszióig. A homlokzatok díszei, egyes (nem feltétlenül szakrális) helyeken szentképeket is ábrázolhatnak. Portóban a pályaudvar belső terét is csupa-csupa azulejo díszíti. Az egyik legkedvesebb azulejóval díszített kápolna Portóban található, melynek teljes felületét a kék különböző árnyalataiban pompázó csempe borítja.
Szemlélve a máig meglévő alkotásokat, megállapíthatjuk, hogy valamennyi építészeti korszakban megtalálta a helyét, egyben szimbólummá is vált: az azulejo párbeszéd az arab és a keresztény világ között.
Miközben a portugál néplélek megtestesülését fedezhetjük fel az azulejóban, érdemes felfedeznünk az országok közötti párhuzamokat, pl. azt, hogy bizonyos térhatású kompozíciók akár Vasarely művészetére is hathattak, vagy éppen a Zsolnay Gyár egyes (pl. az úgynevezett trencsén-teplicei kerámiák 1898-ból) csempéinek motívumvilága mennyire rímel portugál – kvázi – ikertestvéreivel. Ez nem is csoda, hiszen a közös gyökér a Közel-Kelet.