Az idei Budapesti Építészeti Filmnapok sztárja Heinz Emigholz

A Tervlap.hu idén Heinz Emigholz munkáit tartja a 2017-es filmnapok legsikeresebb színfoltjának. A rendező három alkotásával is képviselte magát a négy napos, hétvégét is felölelő fesztiválon (Parabeton – Pier Luigi Nervi és a római beton, Perret Franciaországban és Algériában, valamint A felszállópálya), szombaton pedig Wesselényi-Garay Andor beszélgetett vele a színpadon. A beavató interjúban Emigholz így határozta meg ars poeticáját:

A jóformán állóképekből összevágott filmek minimális mozgásra szorítkoznak. Ennek oka, hogy az ember is épp így látja a világot. Amikor valami új dolgot fedezünk fel, általában közvetítés nélkül, magukra a dolgokra figyelünk, és a finoman változó részleteket csak egy meghatározott látószögön belül vesszük észre. Az obszerváció ideje egyénileg eltérhet, de nélkülözhetetlen. Ez a tárgyról kialakuló benyomás ’bergsoni időtartama’ is egyben, amely megsokszorozva egy sorozat részévé válhat a filmszalagon.

Az ember már csak egy ilyen didaktikus lény, Emigholz pedig őszinte önmagához és közönségéhez. Nincs túlterhelő effektus, semmi bűvészkedés. De nem is hiányzik, hiszen az ösztönökre ható nagy mozgások amúgy sem lennének a megismerés szempontjából dekódolhatóak. A rendező ezért mindent, vagy majdnem mindent rögzített kameraállásból filmez. Klasszikus rendezés nincs. Az épületek hátterében a szokásos városi zajokat hallani, az emberek beállítás nélkül lakják be a tereket, mintha a stáb ott sem lenne. Senkit sem kérnek meg, hogy álljon odébb vagy viselkedjen természetesen. A ’láthatatlan rendező’ jelenlétében okafogyottá válik a bevett protokoll. A fények és árnyak is fesztelenül váltakoznak a megfagyott nézőpont ívszögébe eső területen.

Az egymást követő képek narrátor nélkül dokumentálják az épületek talált állapotát, miközben egy képzettársítási struktúrát is archiválnak. A laza asszociációk tökéletesen kiegészítik és ellensúlyozzák a kamera merevségét. Kontinensek és korszakok között gondolatsebességgel vált az objektív: olykor évezredeket köt össze, olykor távoli kultúrákat és szituációkat, melyek közt akadnak óvatosak és merészebbek is.

Mint a Mare Nostrum túlsó felén épült párhuzamos valóság mementói, Auguste Perret algíri közigazgatási épületei, a pusztuló kórházak és kikötők ügyesen vezetik be Le Havre városközpont-rehabilitációját. A katedrálistorony perspektivikus nézetének bemozdulását – a rendező hallgatólagos szabályának megszegését – maga a hely, annak drámai disztópiája szavatolja. Emigholz ugyanakkor gondosan kikerüli Niemeyer betonból készült köztéri vulkánját, mely szerinte nem illik Perret terveihez. Habár a porrá zúzott városnál egy mesterséges tűzhányó is jobb, a konkréttól a témaválasztásban is húzódozik a rendező. Ekképp a közvetlen és tárgyilagos képsorba mégis vegyül valamennyi személyes elem, teret nyerve a pillantás szándékos elvétésében. Ki tagadná, hogy a természet camera obscurája egyúttal a retusálás legősibb műhelye is?  

Az érem másik oldalán az állófelvételek vágásai erős állításokat rejtenek. Pier Luigi Nervi teljes életművének tagolatlan levetítése már önmagában is tézisértékű, mivel a háború és rendszerváltások nem képeznek benne külön traktusokat. Ám Nervi világraszóló strukturalista csarnokai a császárkori Róma helyszíneinek cezúráival még a személyes életút belső integritásánál is fontosabb gyökereket sejtetnek a felszín alatt (könnyebb példák: Pantheon és modern sportcsarnokok; fürdők, víztározók és ipari raktárak; Tivoli Hadrianus-palotája és a mantovai papírgyár). Noha a társítások a gyakran eltérő funkciókból adódóan sosem egyértelmű megfeleltetések, gyanítható, hogy nem a római beton az egyetlen közös pont a lencsevégre kapott épületekben, ahogy a cím utal rá. Emigholz filmjeinek ’hallgatása’ akkor válik érthetővé, ha elfogadjuk, hogy a művészi motivációt, az asszociáció okait az alkotói identitás sérülése nélkül nem lehet kimondani. Nincs hozzá befogadó közeg, vagy más szelek fújnak? A magány szerepe felértékelődik ebben a kontextusban: a tézist burkolt monológ hordozza.

Az alábbiakban a filmnapokon vetített Emigholz-válogatás látható a KÉK összefoglalóival:

A felszállópálya (2013)

Képzelj el egy légteret, ahova bombát dobtak. A bomba még nem ért földet, de nem is lehet megállítani sebes közeledését. A bomba ledobása és felrobbanása közötti idő nem a jövő (hiszen a szükségszerű robbanás még nem következett be), de nem is a múlt (ami menthetetlenül meg fog semmisülni). Így a bomba zuhanási ideje az abszolút semmit jelenti, a nulladik órát, ami magába foglalja az összes lehetőséget, melyek egy pillanattal később már nem fognak létezni. A történet véget ér, mielőtt még elkezdődött volna – most mégis elmondásra kerül: egy építészeti utazás Berlintől Arromanches-on, Rómán, Wroclawon, Görlitzen, Párizson, Bolognán, Madridon, Buenos Airesen, Atlántidán, Montevideón, Mexikóvároson, Brazílián, Tokión, Saipanon, Tinianon, San Franciscón, Dallason és Binzen keresztül, vissza Berlinig – egyenesen a mélybe.

Perret Franciaországban és Algériában (2012)

A film Auguste és Gustave Perret francia építészek és építőmérnökök harminc épületét mutatja be. Auguste Perret mesterien kifinomult betonszerkezeteket alkalmazott projektjeiben. Franciaország mellett Észak-Afrikában a kolonializmus légkörében dolgozott. Az 1912-ig 1952 között Algériában és Franciaországban emelt épületeket állítja párhuzamba a rendező. A film nyugati építészeti modernizmus és a különböző társadalmi körülmények és tájak között épített konkrét modernista struktúrák szimbolikus értéke és fenntarthatósága közötti kapcsolatot kutatja.

Parabeton – Pier Luigi Nervi és a római beton (2012)

A Feltörekvő modernizmus sorozat harmadik epizódja széles történelmi spektrumot ölel fel: a Római Kor betonépületeit hasonlítja össze a vasbeton szerkezetek olasz mesterének, Pier Luigi Nervi munkásságával. A beton számos formát önthet, a különböző formájú épületek, kupolák, lejtők és csigalépcsők mind innovatív minőségét képviselnek. Emigholz kamerája által az ősi szerkezetek dinamikusabbnak tűnnek, mint a múlt század struktúrái. A dialógus nélküli, emberektől szinte mentes képeken az ismerős cementszerkezetek a mindennapi élet, és a fény-árnyék játékának köszönhetően kísértetiesebbnek tűnnek, mint az ókori világ építményei.

A rendezőről

Heinz Emigholz (1948, Achim) filozófiát és irodalmat tanult Hamburgban. 1968-ban kezdett filmkészítéssel foglalkozni, és 1973 óta kizárólagosan művészként, filmkészítőként, íróként és producerként dolgozik Németországban és az Egyesült Államokban. Korábban a berlini Képzőművészeti Egyetemen tanított kísérleti filmezést; emellett az egyetemen létrejött időalapú média, valamint művészet és média címet viselő programok alapítóinak egyike volt. Emigholz a Berlini Művészeti Akadémia tagja.