Élet a csőben

A 19. század eleji nagy vasútépítési láz London városfejlődésére is rányomta bélyegét. Számos vasútvonal építése indult meg, és 1954-re a központon kívül eső területeken már hat pályaudvar állt készen. Az innen a városba igyekvők számottevően megnövelték a belsőbb városrészek utcai forgalmát, a dugók mindennaposakká váltak. Ugyan már az 1830-as évektől kezdődően felmerült a fő vasútvonalak földalatti összeköttetésének gondolata, komolyabb elhatározás csak az ötvenes években fogant, melyet 1855-ben a Parlament is elfogadott, így már nem volt érdemi akadály az építkezés megkezdése előtt.

Paddington állomást a Kings Cross-on keresztül a Farringtonnal összekötő „Metropolitan” vonal építése végül 1860-ban indult meg a Great Western Railway anyagi támogatásával, és 1863. január 10-én el is indulhattak a menetrend szerinti járatok a vonalon. Mivel a vasúttársaságok éles versenyben voltak egymással, hamarosan további vonalakon is beindult a forgalom, így a következő években a Hammersmith and City majd a District és a Circle vonalak elődjei is működésbe léptek.

Abban az időben még a gőzvontatás jelentette a korszerű közlekedést, így az első vonalakat a mai mélyvezetésű társaiktól lényegesen eltérő műszaki megoldással kellett megépíteni. Úgynevezett „ásd ki és fedd le” módszerrel dolgoztak, ami hasonlatos a Millenniumi Földalatti építéséhez, ugyanakkor az alagutak szellőzése, a gőzmozdonyok füstjének elvezetése érdekében hosszú szakaszokat hagytak lefedetlenül, melyek közül néhány a mai napig megtalálható a régebbi vonalakon. Ezek ismeretében természetesen nem merülhetett fel a későbbi Budapestihez hasonló megoldás, azaz, hogy kerüljön a földalatti tetejébe egy elegáns sugárút, a vágányokat e helyett a hátsó udvarok alatt vezették a sűrűn beépített városrészeket átszelő szakaszokon. A központtól kifelé azután többfelé a magasba emelkednek a sínpárok, töltésen vagy viaduktokon vezetve engednek biztonságos átközlekedést nyomvonaluk alatt. A mélyebben vezetett, cső keresztmetszetű alagutak a 19. század legvégén jelentek meg, az elektromosság bevezetését követően.

Az másfél százados állomásokból jó néhány fennmaradt, de eredeti karakterükre inkább csak következtetni lehet, mivel a britek a biztonságot, az utastájékoztatást, a működtetést nagyságrendekkel magasabb szintre helyezik, mint a műemlékvédelmet. Ennek következtében a földalatti hálózat minden pontja be van kamerázva, veszélyre figyelmeztető vagy éppen biztonságot szolgálni hivatott kellékekkel van teleaggatva. Kedvencem a szemmagasságban elhelyezett domború tükör, mely minden egyes folyosósaroknál megtalálható, célja az ellenkező irányból érkező utasok véletlenszerű összeütközésének elkerülése. Mindezek ellenére eredeti csempézések, fából készült lépcsők, öntöttvas pillérek számtalan helyen fellelhetők.

Az évtizedek során a metró, a Tube (Cső) a helyiek életének részévé, otthonuk meghosszabbított karjává vált. Bár előfordul a zsúfoltság, reggelente a többség a plüssfotelszerű üléseken zötykölődés közben olvassa át a reggeli lapot, indítja el okostelefonjáról az üzletét, mondja fel a leckét, tart fenn virtuális kapcsolatot egy közösségi oldalon, díszíti fel a gyerek szülinapi tortáját, vagy éppen készíti el sminkjét az esti randira. A 150 éves évfordulót nagyszabású rendezvényekkel ünnepelte a London Underground, melynek fénypontjaként néhány korabeli kocsiból összeállított, gőzmozdony vontatta szerelvény mutatta meg magát a legrégebbi vonalakon. Természetesen az ünneplések sorából a bolondság sem hiányozhat, így vasárnap nadrágmentes napot tartottak a Csőben.

Képek:1-12 szerző, 13: Facundo Aarrizabalaga