Hosszú és keserű nyílt levelet írt Ertsey Attila a milánói pavilon ügyében

Válaszul

Tisztelt Építész Kollégák!

A milánói pavilon tervezése kapcsán engem ért támadások miatt meg kell szólaljak. Eddig hallgattam, és csendben figyeltem, mi bontakozik ki az ügyből. Most már elegendő idő telt el, hogy a lehető legtömörebben válaszoljak erre a rendkívül összetett ügyre, indulatok nélkül.

Megnyilatkozások korát éljük. Felszínre kerül minden, sokkal gyorsabban, mint régen. A hazugságokat, alakoskodást lehet játszani, de sokkal hamarabb lehull a lepel, mintsem gondolnánk. A szellem valósága itt dübörög a küszöbön, a fény egyre erősebb, és az igazság tagadása, az önáltatás, önbecsapás is egyre vehemensebb.

Ez az ügy felszínre hoz mindent, megnyilatkozásra késztet mindenkit. Jó ez így.
Az eltelt pár nap alatt a támadások két fókuszba sűrűsödtek: a döntés mikéntje és a pavilon megjelenése köré. Sokan ítélkeznek rólam is, és az ítéletekben keveredik az előítélet, a leplezetlen ellenszenv, gyűlölet, a politikai elfogultság – pro és kontra –, a farizeus magatartás, szimpátia és antipátia, és még sok minden, egész spektruma az emberi tulajdonságoknak, amik a lélek területén tevékenyek. Kevés a józan, mértékletes, felülemelkedni képes megnyilatkozás, ami a szellem szférájából jön.

Három síkon kell az ügyet szemlélni, hogy az igazságot meg tudjuk ragadni:

• a fizikai sík, az anyagi világ eseményei
• a háttérben működő erők, politika, szakmai szövetségek, média, a lélek síkja
• a szellemi világban zajló küzdelmek.

A fizikai síkon zajlik a pavilon tervezése, és ennek háttere.
A szereplők: a tervezők, a szakmai szervezetek, a megbízói oldal, a politika és a jogi környezet. Itt született egy kormánydöntés. Ennek okáról, minőségéről lehet beszélni. Hogy miért most hozták nyilvánosságra, miért nem januárban, a pályázat eredményhirdetése után, hanem a választások után, annak politikai oka van. Ez a döntés tőlünk független, mégis most úgy tűnik, a negatívum egyedül rajtam csapódik le.

Tárgyilagos ítéletalkotáshoz külön kell választani a felkorbácsolt érzelmek által összekevert elemeket. Nézzük az ügy jogi vonatkozásait, néhány tényt szeretnék közölni, az ügy jogi-szerzőijogi oldaláról és a tágabb keretekről:

• a pavilonra kiírt ötletpályázaton elért első díj nem jelent kötelezettséget a kiíró számára, hogy az első díjas tervet valósítsa meg. A megvásárolt tervek alapján a megvalósítás joga a kiíróé, erről lehet véleményünk, de a döntés jogszerűségéhez nem férhet kétség. Számos pályázat lezajlott, ahol nem az első díjas mű valósult meg, és számos olyan pályázat is volt, ahol a kiíró kötelezettséget vállalt az első díjas terv megvalósítására, és az ehhez szükséges nyilatkozatokat a pályázóknak alá kellett írni. Ha ez így van, akkor jogi értelemben nincs mit vitatni.
• egyúttal rögzítem: nem kívánok a megbízó jogi védelme mögé bújni, vállalom a megkövezést, a kamarai meghallgatást, a kiközösítést. A megbízó végzi a dolgát, rendelkezik a tervdokumentáció fölött. Ez tőlem független, nem kívánok takarózni vele. Ha el kell szenvedjem, elszenvedem.

Mégis feltehető a kérdés: legitim-e a döntés, fedi-e a közakaratot? Ez már a második sík, és számos kérdést vet fel. Elégedettek vagyunk-e a tervpályázati rendszerrel, van-e befolyásunk a szakmát érintő jogi keretek meghatározására, a politikára? Elégedettek vagyunk-e a tervezés államosítására irányuló törekvésekkel, ami ezt a projektet is érinti? Nem megkésett ez a reakció?

Ezekkel kapcsolatban javaslom a tükörbenézést. Ebben az országban élünk, s ha elégedetlenek vagyunk a rendszerrel, azért csak magunkat tehetjük felelőssé. Miért? Mert sose mertük a bőrünket a vásárra vinni. Egyszerűbbnek tartottuk a túlélésre játszani, maximum a monitor mögül, fedezékből lőni, ha már más is lőtt. Pro és kontra. A jelen ügyben a támadók zöme ilyen rejtőzködő típusú. Soha nem vállalt felelősséget, de ha kurucosan tiltakozni kellett, azonnal megszólalt. És sokan vannak, akik támogatnak, halkan, a háttérből, kiállni nem mernek, egzisztenciális félelemből. És vannak, akik látják a valóságot, de nem érzik, hogy az ő dolguk megnyilvánulni.

Sarokba vagyunk szorítva? Megérdemeljük.
Pár éve egy műemlékes konferencián a jeles hazai előadók panaszkodtak, hosszasan, szívhezszólóan. A panaszok valóban helytállóak voltak. A túlszabályozottság, kontraszelekció abszurdba forduló példái, a sor végtelen. De ekkor a norvég vendégelőadó meglepően reagált az elhangzottakra. Nem értette a panaszkodást, mondván: It’s your own shit in the backyard, vagyis: ez a ti szarotok a hátsókertben, vagyis ti csináltátok, nektek kell eltakarítani. Ő elmondta, hogy takarította el a sajátját.

A pavilon körüli kérdésekről, például arról, hogy miért nem volt idő tervpályázatra, miért államosítják a tervezést, ebben kinek mi a felelőssége, és arról is, hogy hol tart szakmánk, meddig szorítanak még a falhoz, erről érdemes lett volna beszélni, kiállni, amikor ennek ideje volt. Mindent megtettünk-e ezért?

Hallom, sokan utcára akarnak menni, demonstrálni. Na, végre. Emlékezzünk egy kicsit, ki vezette az Első Építész Demonstrációt a tervdokumentációs rendelet ellen? Szemben a sok bátor emberrel, akik most megköveznek, de akkor nem vállalták a szereplést, mert beszartak, én voltam a delegáció vezetője. És lám, eredményes volt, a hatalom azonnal visszakozott.

Soha nem látott szakmai egységfront kovácsolódott a pavilonterv ellen. Nem tudom, emlékeznek-e a tisztelt kollégák, amikor tavaly novemberi nyílt levelemben a szakmánkat érintő legsúlyosabb kérdéseket felvetettem, feltártam konfliktusomat Noll Tamással – akit egyébként hibáival együtt nagyra becsülök –, vitánk fő oka az volt, hogy ő nem vállalta a konfrontációt a felettes minisztériummal, inkább a fontolva haladás stratégiáját választotta. Ez hiába lehet tisztességes hozzáállás, ma már nem elég. Felvetéseimre a tisztelt kamarai küldöttek részéről markáns elutasítás volt a válasz. Ahogy egy barátom fogalmazott: tükröt tartottam a szakma arcába, amit – ahelyett, hogy belenézett volna, összetört. Érdemi szakmai programvita helyett egy sor személyeskedés után választottak egy program nélküli, erőtlen kamarai vezetést, aki most önmagától is elhatárolódik. Most itt van, tessék, a konzekvenciák. De az egészet a nyakamba varrni, ez azért nem fair. Emlékezzünk néhai Antall József szavaira: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Nem tetszettek. Az egyik legmarkánsabb akkori elutasítás épp a megkövezésemben most élen járó Kalmár László tollából – bocsánat, egeréből – született. Kedves Zöldi Anna, most beidézted a levelemet és . Tavaly novemberben hol volt a harcias kiállásod érveim mellett? De ez a kérdés érvényes a most született nyílt levelek valamennyi aláírójára is. Egy kézen meg tudom számolni, hányan támogattak tavaly. Azoknak kellene most kiállni, akik egy-egy adott kérdésért felelősek – akinek inge, vegye már magára –, akik eddig nem mertek, és most sem mernek, hanem inkább engem támadnak.

Eddig a jogi-politikai-szakmapolitikai környezet. Sok pontját már a vita során a szereplők kénytelenek voltak elismerni, de még nem eléggé, még nem mindent.
Na, akkor nézzük a morált, mi a bűnöm. Vissza kellene lépnem, morális okokból, mondják építész kollégáim, egy erkölcsi magaslatról. Hogy ez a magaslat miből épült, ezt valóban érdemes megvizsgálni, de ehhez nincs kedvem. Nincs kedvem feltárni sok-sok olyan háttérmanipulációt, amiről hallottam, amit láttam, ami most is folyik, ki milyen széljárásba áll be, ezekhez semmi közöm, majd eljön az igazság pillanata, számoljon el mindenki azzal, ami rá tartozik.
Az én döntésem egy objektíven létező szellemvilágban gyökerező etikai individualizmus, amit megítélni csak arról a szintről lehet. Alacsonyabb szintről születő bármilyen ítélet csak tévedés lehet.

Hány neves kollégám vett-vesz részt állami projektcégben zajló tervezésben? És hányan befektetők-ingatlanfejlesztők által létesített, netán külföldi tőkeérdekeltségű projektcégben? Akik közül néhányan úgy néztek rám tegnap az Építész Szalon megnyitóján, mint egy leprásra. Pedig egykutya. Ők miért nincsenek pellengéren? Mi fogadtuk el, mi akartuk ezt a helyzetet. Amikor egységesen fel kellett volna lépni, a mostani nyilatkozók csendben voltak, mert féltették egzisztenciájukat.

De vissza a kérdéshez, az etikához. Ennek megválaszolásához is néhány dolog tisztázására van szükség.

• a megvalósuló terv nem az én szellemi termékem, hanem Sárkány Sándoré, aki azonban nem építész, ezért felkért a pályázatban való közreműködésre, amit elvállaltam. A feladatom a megvalósítás építészeti terveinek elkészítése, felelős tervezőként, nem szerzőtársként.
• Ha le kellene mondani a projektről az első díjas javára, az nem az én kompetenciám, erről csak Sárkány Sándor mondhat le. Én maximum a közreműködésről mondhatnék le, a projekt ettől függetlenül megvalósul, legfeljebb nélkülem. A döntés Sárkány Sándoré, illetve Szőcs Gézáé.

A fentiekből következően rögzítem saját álláspontomat:

1. Személy szerint együttérzek az első díjas mű tervezőivel. Ha lett volna a kiírónak kötelezettsége, hogy az első díjas tervet valósítsa meg, nem vállaltam volna a közreműködést a második díjas terv kidolgozásában. Semmilyen szakmai-etikai vétséget nem követtem el, állok elébe bármilyen vizsgálatnak.
2. Van véleményem mindkét tervről – az első és a második, sőt a most nem emlegetett harmadik díjas tervről is – szerencséjükre nem őket választották ki – építészeti-esztétikai tekintetben, amit egy tárgyilagos és színvonalas szakmai vita során meg is osztok szívesen másokkal, a véleményszabadság jegyében. Ami azonban most folyik a pavilon ellen, az színvonaltalan és méltatlan nemcsak az építész szakmára, hanem szellemi életünk egészére nézve.
A koncepcióról nem én vagyok hivatott nyilatkozni, hanem Sárkány Sándor.

Végül térjünk az esztétikai kérdésekre, mert ebben olvad egybe építész-közéletünk aláíró része.

Az Alakor kapcsán hosszas eszmefuttatásokat olvasok az organikus építészetről. Teljes félreértés. Nyugodjanak meg organikus építész kollégáim, kimentem őket ez alól a vád alól. Tisztázni szeretném, a különböző értelmezési kísérletek vitorlájából kifogva a szelet, hogy az épületnek nincs köze az antropozófiához és az organikus építészethez.

És itt ki kell térjek. János csak erre az alkalomra várt, hogy jót rúghasson az egész organikus építészetbe, amit mélyen lenéz, illetve nem ért, de nem is akar megérteni. Ízlések és pofonok különbözőek, de az intolerancia és az övön aluli rúgások ilyen mértéke, ami a finom fogalmazású mondatokba van rejtve, példátlan. De legfőképpen azért, mert mellélő. Nem is csoda, ha ez kiverte a biztosítékot több organikus építészben, akik közül néhányan – nem mindenki, hál’istennek – most szintén rám haragszanak. Érthető, bizonyos szempontból. Várom a történet végét, az organikus építészek megszólalását., nem lettem tőle jókedvű.
Az épület formájára semmilyen befolyásom nem volt. Ahogy én látom, ez egy költői vízió, egy szobor, egy imaginatív kép, amit lehet szeretni vagy nem szeretni; egy biztos, ez nem a magyar építészet reprezentáns példája, hanem egy szakmánkon kívüli művész víziója. És bár nem tartozik az organikus építészethez, sőt szigorúan véve az építészethez sem, de mégis van valami közös szál, ami rokonítja az előbbiekkel: egy markáns imaginatív üzenet, ami mindenki számára átélhető.

Hogy Sárkány Sándor tervét az építészek nem tolerálják, az egy egészen különböző probléma – el lehet mélyen gondolkozni rajta. Kicsoda Sárkány Sándor? Belterjes építészeti közéletünk alig tart kapcsolatot a művészvilággal. Sárkány Sándor a színházi életben ismert és elismert név, díszlettervezőként, színházszervező emberként, és díjnyertes rövidfilm-készítőként is. A periférián működik, a Balaton-felvidéken próbálja megszállott módon Shakespeare Globe színházának mását felépíteni, és vándortársulatával működtetni. Vagy éppen a ’60-as években a Balatonfüreden működő úszó színházat újra életre kelteni. Eme őrült projektek kapcsán találkoztam vele, és segítettem törekvéseit tervekkel, rajzokkal a megvalósulás felé. És ezért is vállalkoztam arra, hogy bekapcsolódjak a pályázatba. Amely pályázat nem csak építészeknek íródott ki, bárki résztvehetett. De a döntést mégis az építész-szakma utasítja el. És mi van a színházi szakmával? A színészkamara vajon kiutálja Sárkány Sándort művéért? Én semmi ilyen hangot nem halottam. Csak az építészek aggódnak, hogy egy giccsparádé fogja lejáratni az országot.

Nem tudom nem megemlíteni Hundertwasser példáját.
Egy építészhallgató mesélte, hogy ugyanazt a tervet adta be a Műegyetemen tervezési feladatként, amit később a bécsi műegyetemen folytatott. A BME-n nem passzolt a minimalista stílusdogmatikába, és súlyos lesajnálást kapott. Bécsben erről szó sem volt, ott előítéletmentesen és tárgyilagosan zajlott a korrekció. És itt egy építészhallgatóról volt csak szó.
Bécs tolerált egy Hundertwassert, aki az építészet területére tévedt. Hogy házai giccsesek, dilettánsak? Igen, azok. Mégis jók, a maguk módján.
De ugyanezt mondhatjuk el Rudolf Steiner épületeiről. Dilettáns munkák, csúnya épületek, oda járnak az építészek gúnyolódni. De valamit nem értenek. Ahhoz a szépséghez, ami azokban az épületekben rejlik, egy megismerési út, egy erőfeszítés útján lehet eljutni, nem egy felszínes benyomás alapján. Vagy Tarkovszkijra is gondolhatunk, aki a Nyugat érzéki szépségével szemben saját gyökereihez tér vissza, mely a jövő csíráját hordozza. Vagy Joseph Beuysra, aki lemondott saját művei esztétikumáról, mert az eltereli a belső tartalomról a figyelmet. Bár ez rossz példa, az Alakor nem elég ronda ehhez.

Budapest nem tud tolerálni egy Sárkány Sándort? Amint a mai nyílt levelek mutatják, nem, már ami az építészeket illeti.
El kéne vonatkoztatni az építészeti-stiláris részétől, egy látványterv alapján kapott benyomástól, és a tervet önmagában, egészében megítélni. A mostani kritikákban ezt a részét nem találom, csak egysoros ítéleteket. Vagy akkor ki kell mondani, hogy a zsüri döntése nem kompetens, mert egy ilyen szégyenletes tervre adott második díjat. De ha nem kompetens, akkor az egész pályázat nem érvényes.

Megkíséreltem e hálátlan feladatot elvállalni - a szoborszerű épület-víziónak testet-szerkezetet-működést adni. Én ebben a történetben egy mesterember vagyok, mégis úgy tűnik, nekem kell elvinnem a balhét. Van, aki meg is fogalmazza: a Szőcsöt nem támadhatja, a Sárkányt sem, na, akkor marad az Ertsey.

Nem ismeretlen számomra ez a helyzet. 2008-ban elvi okokból nem indultam a Kormányzati Negyed tervpályázaton, mert nem értettem egyet a koncepcióval, sok szempontból. Mégis, amikor Janesch Péter menetközben felkért, hogy szálljak be, megtettem. Az építészeti arculathoz ott sem volt semmi közöm, nem az én világom, de a koncepcióhoz igyekeztem hozzátenni azt, amit tudtam, az esélytelenek nyugalmával. Pechünkre megnyertük. Na, meg is kaptam elvbarátaimtól a megvető megjegyzéseket, többnyire a hátam mögött: na, ez a Gyurcsánynak tervez… Hát aki tud arról, hogyan pártfogoltuk a 2006 őszén a Gyurcsány rendőrei által véresre vert és megkínzott fiatalokat, az tudhatja, hol állok. Tehát nem törődtem ezekkel a dumákkal. Örültem, hogy részese lehettem, nagy tapasztalat volt. Köszönet Péter előítéletmentes bizalmáért.
Most hasonló a helyzet. Orbánista-kerényista építész lettem hirtelen.
Senki nem kérdezett minket az elmúlt fél év alatt, most viszont mindenki mindent tudni vél. Arról, hogy hol állok, aki kicsit is kíváncsi rám, és képes az előítéletei mögül kilesni, a neten megtalálja írásaimat, szerepvállalásaimat, különös tekintettel ajánlom azoknak, akik a monitor mögül üzengetnek. Tehát magyarul: nem vagyok csókos.

Mi a bűnöm? Elvállaltam Sárkány Sándor koncepciójának megvalósítását. Egy építész egy nem építészét.
Ami most ellenem folyik, az – ahogy egyik kommentelő barátom – félve mondom, nehogy ráragasszam a leprát – találóan fogalmaz – verbális lincselés. Én inkább karaktergyilkosságnak nevezném. A gyűlölködésnek, előítéleteknek és mucsais lesajnálásnak magasiskoláját hajtják végre tanult kollégáim, közben szakadék tátong a közízlés és az elitista stílusdiktatúrák és trendek közt.

Igen, így lehet egy pillanat alatt valakit kiradírozni, nem törődve szakmai eredményeivel, morális tartásával, mindez elszállt, mint a füst.
Elég mélyen vagyok-e már? Kitiltotok a Műegyetemről is? Rúgjatok belém még párat. Állom a sarat. Én ebben az országban élek, nem kívánok távozni.

De köszönöm azoknak a keveseknek, akiket zavar ez a vehemens támadás, és a kérdéseket árnyaltabban igyekeznek feltenni.

Hogy én miért veszek részt egy ilyen rendszerben, egy ilyen versenyben? Én, aki a „Betelt a pohár”-t írtam? Nem volt rá partner, barátaim. Ha ezeket a kereteket teremtettük maguknak, akkor ebben kell létezni, ennek a konzekvenciáit levonni, és elszenvedni, ha kell. Én ezt teszem, és nem nagyon látom, hogy bárki nyíltan felvállalná döntései vagy mulasztásai következményeit. Jobb megúszni, és sasszézni. A zsüritag aláírja a petíciót? Ez olyan, mint mikor Horn Gyula miniszterelnök felkiáltott: itt nincs közbiztonság!
Azonkívül itt most már nem erről van szó. Orvosolja-e a helyzetet, ha a Malom épül meg? Nem. Akkor minden aláíró megnyugodna, és menne minden tovább, mint eddig. Ezt én nem akarom. Kínos a dumám? Felvállalom.

Egy régi, intellektualizmusba dermedt világ döglődik, egy háború küszöbén. Ahelyett, hogy erről beszélnénk, és egy élhető jövő alapjait kezdenénk lerakni, egymást gyalázzuk, alázzuk, mintha ez lenne a legfontosabb. Mintha a jövő egy kis szeletét időnek előtte megidéznénk. Bellum Omnes Contra Omnes. Mindenki háborúja mindenki ellen.

Az Alakor arról az élhető jövőről szól. Dadogva, bumfordian, amatőr módon, szakmaiatlanul. De szól. Én azt hiszem, megértettem valamit belőle, ezért vállaltam, hogy egy nemépítésznek segítek. Mert ez a világ el fog pusztulni. Hamarabb, mint gondolnátok. S ami marad belőle, az nem stílusok, trendek, hanem valami, ami az életet menti át. Egy búzaföld egy sámándob közepén. Tök abszurd, nem?

Ertsey Attila

(A levél az Építészfórumon jelent meg.
Kép forrása: inforse.org)