Ha Spanyolország Aranyháromszögébe, a Córdoba-Granada-Sevilla „szentháromságba” látogatunk, a granadai Alhambra, a sevillai Giralda mellett biztosan útba ejtjük az Ibériai-félsziget egyik legcsodálatosabb épületét, a córdobai Nagymecsetet.
A Córdobai Nagymecset, vagy spanyolul La Gran Mezquita építéstörténete szorosan összefügg a Córdobai Emirátus, majd Córdobai Kalifátus történetével. A korszak valamennyi nagy uralkodója hozzátett valami értékeset az épülethez, mely maximális kiterjedésének elérésekor a világ legnagyobb mecsete lett. Ez a körülmény természetesen jól illeszkedett ahhoz a tényhez, hogy az ezredfordulóra Córdoba az egyik – ha nem éppen a – legnagyobb népességgel rendelkező muzulmán fővárossá vált.
Igaz, a Nagymecset napjainkban katolikus katedrálisként funkcionál, melynek egykori minaretjéből már nem a müezzin éneke árad, hanem harangok laknak benne, de ettől függetlenül a nyugati iszlám örökségét az épület minden szeglete magán és magában hordozza.
A város a római időkben Corduba néven volt ismeretes Hispánia provincia területén. A Nagymecset helyén római templom állt. Arra vonatkozóan azonban már nem egységes a történetírás álláspontja, hogy a Római Birodalom bukása után az Ibériai-félszigeten létrejövő Vizigót Királyság időszakában emeltek-e itt bazilikát, vagy sem. Analógiákra hagyatkozva biztosra vehetjük, hogy folytonosságnak lennie kellett, az egykori pogány templomot az először ariánus, majd katolikus hitre tért vizigótok nagy valószínűséggel használhatták vallási célokra. A 711-ben bekövetkezett impériumváltást követően Córdoba al-Andalúsz fővárosa lett. A muzulmán arab és berber hódítók pedig gyors ütemben mecsetté alakították át a folyópart mellett álló templomot.
Al-Andalúsz területén az Omajjáda-dinasztia első uralkodója a Damaszkuszból elmenekült I. Abd ar-Rahmán lett, aki egyben a Córdobai Emirátus megalapítója is. Emírként, azaz katonai vezetőként Damaszkusztól független állam létrehozása volt a célja, amit meg is valósított. Az ő nevéhez fűződik a Nagymecset kiépítésének kezdete. 785-től az első építési periódusban nagyjából a mai épület középső traktusa épült fel.
A 9. században az eredeti épület mérete megduplázódott, majd a 10. század második felében, a már kalifaként, azaz vallási vezetőként is uralkodó II. al-Hakám idején készült el a mecset csodálatos mozaikokkal díszített, nyolcszög alaprajzú szentélye, a makszúra, amely az áthelyezett mihráb-fülke előtereként funkcionált. Számos művészettörténész osztja azt a véleményt, hogy ez az épületrész az iszlám valaha létrejött legszebb és legfontosabb épített öröksége, amely a granadai Alhambra épített kincseivel vetekszik.
Az ezredfordulóra lassan válságba jutott a Córdobai Kalifátus, a gyengekezű kalifa mellett uralkodói babérokra törő katonai vezető, al-Manszor volt az, aki az épület nagyságát radikálisan megnövelte a 11. század elején, ezáltal a Nagymecset kiterjedése elérte a mai méretét. Az épület nagyjából hatszoros méretnövekedést ért el 250 év leforgása alatt a kiinduló állapothoz képest.
Ha a Guadalquivir folyó felől közelítve kelünk át a római hídon, a kevésbé impozáns délkeleti homlokzat ötlik először szemünkbe, de körbesétálva az épület tömegét, megcsodálhatjuk a változatos motívumokkal díszített kapuzatokat. Ezek ma a pusztulás különböző fokain állnak, némelyiket már elkezdték restaurálni, de a patkóívek körül különböző arab motívumokkal díszített homlokzati mezők kissé megkopva is szemet gyönyörködtetőek. Az egyik legdíszesebb az al-Hakám kapuja, amely a kalifa általi, 960 körüli bővítések során jött létre.
A mai harangtorony mellett elhelyezkedő Megbocsátás kapuján (Puerta del Perdón) jutunk be a Narancsos udvarba (Patio de los Naranjos), ahol a narancsfák és pálmafák árnyékában egyenesen előre haladva a Pálmák kapuján (Puerta de las Palmas) keresztül nyerünk bebocsáttatást a Nagymecset semmihez sem hasonlítható belső terébe.
A belső térben hirtelen összesűrűsödik a levegő és a múlt. Szemünk előtt leperegnek az elmúlt 1200 év eseményei. Oszloperdőben találjuk magunkat, melynek sok száz darabja labirintusként tárul elénk, nem győzünk ámulni a kétszintes, piros és fehér színű ívek láttán, melyek javarészt még réges-régi római és vizigót időkből is származó oszlopok sokaságán nyugszanak.
Az épületen belül egyre beljebb keveredve aztán kissé változik az oszlopsorok elrendezése, majd eljutunk a csodálatos makszúra bejáratához, amely az épület muzulmán kori legszentebb szentélye volt.
Hirtelen aztán fény árad be az oszloperdő amúgy komor világába, és nem hiszünk a szemünknek: a Nagymecset kellős közepén, az oszloperdőben egy tisztást vágva nagyméretű katedrális magasodik fölénk. Mi történhetett itt? A választ itt is a történelem adja meg: a Nagymecset 11. századi utolsó bővítését követő változtatások már jószerivel csak a belső teret érintették. 1236-ban a visszahódítás elérte Córdobát is, mely ettől kezdve véglegesen a keresztények kezén maradt. Az aktuális keresztény uralkodók kápolnáit már ekkor elkezdték kialakítani az épületben, de a legnagyobb átalakítás a 16. században következett be, amikor már az egyesített Spanyolország határain belül került megépítésre egy katedrális a Nagymecset falain belül, melynek kupolája az épület födémét is átütötte. V. Károly császár el is hűlt és sajnálatát fejezte ki az egyedülálló mecset ilyetén durva pusztítása miatt.
Ma, amikor már a legifjabb átalakítás is 500 éves, úgy viszonyulunk ehhez a katedrálishoz, amely szerves részét képezi a Nagymecsetnek. Ellentmondásos, de a korabeli építők nagyon tudatosan és figyelmesen illesztették a keresztény épületrészt a meglévő muzulmán épület keretei közé. Alaposabb szemrevételezés után megállapíthatjuk, hogy nagyon finom átmeneteket hoztak létre a keresztény és a muzulmán épületszakaszok között. Persze egy feszület és egy patkóív együttes látványa legalábbis bizarr, de az eltérő építési periódusok és eltérő vallások miatt nem megmagyarázhatatlan ez a jelenség a 21. században sem.
A Nagymecset egy csoda, melynek 1000-1200 éves falai egyszerre mutatnak a múltba és a jövőbe. Ugyanis az oszlopok kialakításánál a kétszintes római vízvezetékek szerkezetét is figyelembe vehették, a nem messze fekvő Mérida városában – mai napig a legrómaibb spanyol város – Los Milagros becenévre hallgató akvaduktus adhatta az inspirációt. Ha ez nem lenne elég, a századfordulón pedig a nagy katalán építész, Antoni Gaudí volt az, aki visszanyúlt a középkorba és a pálmafákra hasonlító oszloptörzsek ihlethették meg őt a csak rá jellemző, kukoricaszár alakú parabolaívek kigondolásakor.
/folyt.köv./
A Szerző fényképfelvételeivel
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
