Grúzia – vagy ahogy a 2. világháború előtt és mostanában nevezik: Georgia – épített örökségével már a 19. században elkezdtek foglalkozni a nyugati országok kutatói. A 18. század végétől az orosz cár „védnöksége” alá tartozó területen természetesen pont olyan nehéz lehetett terepmunkát végezni és érdemi megállapításokat tenni, mint a 20. században, a szovjet korszakban. Ettől függetlenül a grúzok kora keresztény és középkori épületeit aránylag jól megismerhették az ezzel foglalkozó tudósok, építészet- és művészettörténészek.
Emiatt nem is csoda, hogy 1991 után, Grúzia önállóvá válását követően több épített emlék került fel az Unesco világörökségi listájára. Főként a korábbi fővárosok, a nyugatabbra fekvő Mcheta és a keleten fekvő Kutaiszi kerültek fókuszba, mindkét város 2-2 világörökségi helyszínnel lett gazdagabb. Mchetában a 6. századi Dzsvári-templom és kolostor, valamint a 11-12. századra kiépült Élő Oszlop-székesegyház. Kutaiszi a középkori Georgia kulturális virágkorának fővárosa. Ebben az időben az ország kiterjedése elérte a maximumát, kb. háromszor akkora volt, mint manapság. Kutaisziben is két világörökségi helyszínnel találkozhatunk: a város fölött magasodó, az elmúlt évtizedekben folyamatosan rekonstruált Bagrati székesegyházzal és a kissé távolabb eső, egyedülálló freskókkal büszkélkedő Gelati-kolostoregyüttessel. A jelenlegi főváros, Tbiliszi épített öröksége egyelőre csak a világörökségi várományos listára került fel.
A mostani írásban azonban nem a fentiekkel, hanem az egyik legizgalmasabb területtel foglalkozom, az igencsak elzárt tartományként létező Szvanétiáról lesz szó. A tartomány földrajzi adottságai miatt méltán nevezhető „Grúzia Svájcának”. A Magas-Kaukázus alpesi tájakat megidéző természeti környezetében olyan építészeti örökséggel találkozhatunk, amely valósággal egybeolvadt a tájjal, és így vált az Unesco világörökségi helyszínévé. Esetünkben nem csupán egy épületről, hanem egy épülettípusról beszélhetünk, mégpedig a szván népcsoport ezeréves, vagy egyes források szerint még annál is idősebb, 5×5 m alaprajzú, 20-25 méter magas kőtornyairól, amelyek tucatjával megtalálhatóak több településen is. Cikkünkben Szvanétia központi településével, Mestiával, és a legmagasabban fekvő európai faluval, Ushgulival foglalkozunk részletesebben.
Szvanétia tartomány Grúzia északnyugati részén fekszik a Magas-Kaukázusban, itt találhatóak az ország legmagasabb hegyei és legmagasabban fekvő települései. Központi település a turisták és a síelők között egyre népszerűbbé váló, 1 700 méteren fekvő Mestia, amely még repülőtérrel is rendelkezik. A Tamar Királynő repülőtér Tbilisziből is megközelíthető, de a csekély és túlzsúfolt járatszám miatt biztosabb, ha busszal vagy autóval megyünk. A kanyargós utakon kb. hatórás út vezet Kutaisziből Mestiába, de minden nehézségért kárpótol a csodálatos táj, és amikor az első kőből épített lakótornyot megpillantjuk, akkor már tudjuk, hogy megérkeztünk a szván népcsoport elzárt, de mégis csodálatos világába. A sok száz éves lakótornyok egyben hadászati célokat betöltő őrtornyok voltak, és a legendák szerint a területen mind a mai napig él a vérbosszú intézménye, tehát búvóhelyként is jól funkcionálnak az egykori véderőművek.
A tucatnyi, többé-kevésbé felújított, múzeumként funkcionáló, vagy éppen némi bővítéssel lakhatóvá tett lakótornya mellett Mestia egyik nagyszerű látványossága a Mestia Múzeum, mely a város szélén, egy modern épületben kapott helyet. Csodálatos kiállítási anyag kápráztatja el a látogatót: sok száz éves leletek, ikonok, kéziratok sokasága mellett egy néprajzi részleg gazdagítja az együttest. Nem mellesleg a múzeum épületéből is fantasztikus kilátás nyílik a település harmonikus, tájba illő lakótornyaira.
Mestia mellett Ushguli is igazi alpesi hangulatot áraszt, az 5 000 m fölé kúszó hegycsúcsok lágy lankái alatt a táj és az épített örökség egybeolvadásának látványa igazán páratlan élményt nyújt. Mint ahogy az is, hogy milyen helyeken, milyen körülmények között képesek lakni emberek még a 21. században is, hogy megőrizzék örökségüket! Ushguli Európa legmagasabban fekvő települése – feltéve, hogy elfogadjuk, hogy Grúzia Európa része –, de nem önmagában a 2 100 méteres magasság az elképesztő, hanem az odajutás nehézsége. Itt már négykerék-meghajtású dzsipekre van szükségünk, mivel olykor kilométeren át úthiányos, vízátfolyásos szakaszok nehezítik a közlekedést. A 40 kilométert olykor 4 óra alatt tesszük meg, de amikor eltakarítják az erős erózió miatt hirtelen lezúduló törmeléket, akkor a visszaút máris csak másfél órás.
A táj és a különleges építmények látványáért azonban minden nehézséget érdemes leküzdeni. Ushguli egy több részből álló település, az egyes falurészek elszórtan helyezkednek el, egymástól viszonylag távol. Párhuzamként a nyugat-magyarországi Őrség szeres települései említhetők meg. Önálló egységet képeznek a dombtetővel övezett, a magaslaton őrtoronnyal védett és a völgyben létrejött falucskák. Minden falurészben mindössze pár tucat ember lakik, de még ide is elért a turizmus! Az infrastruktúra részleges hiánya a legbátrabb hegymászókat, túrázókat nem riasztja vissza, ez a település a pihenőpont, ahonnan egy többnapos túrázás keretében jól megközelíthető a közeli gleccser és egyéb szép kilátópontok.
Ushguliban a csodálatosan egységes és általában egész jó állapotban lévő lakótornyok mellett a legbensőségesebb élményt a nagy paladarabokkal fedett, aprócska ezeréves templom jelentette, ahol megérkezésünkkor éppen zajlott a többórás ortodox rítusú mise. Szavakkal elmondhatatlan, ahogy átitatta a templom falait az 1 700 éves liturgiából áradó áhítat, de már csak ezért az élményért megérte ellátogatni erre az Isten háta mögöttinek látszó helyre, ahol Isten közelsége mégis tapinthatóvá vált.
/folyt. köv./
A Szerző fényképfelvételeivel
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
