pestimonika | 2015.12.17
„Építész, az igazán soha nem akartam lenni, hisztérikusan rettegtem a statikától, mégis mindig nagyon érdekelt és vonzott az építészet” – mondta Szüts Miklós festőművész, akinek nemrég jelent meg Esterházy Péterrel közösen alkotott könyve. Lechner Lajos dédunokájával Juhász Réka még a Lechner Tudásközpont kamarakiállítása kapcsán beszélgetett.

Lechner Ödön nevét és műveit jól ismerjük, azonban a többi Lechner már korántsem ilyen közismert. Arról pedig, hogy a család leszármazottai közül sokan ma is különböző kreatív területeken alkotnak, végképp keveset tudtunk. A Lechner Tudásközpont Budafoki úti kiállítótermében mutatta be a régi és mai Lechnerek munkásságát. A kamarakiállítás kapcsán interjúsorozat is készült a kiállító művészekkel, az alábbiakban utolsóként, ám nem utolsósorban a Szüts Miklóssal készült beszélgetést közöljük.

- Mivel szeretsz foglalkozni a munkádon kívül? Van-e bármilyen hobbid? Mi az?

- Azt hiszem, én a munkán kívül nem „foglalkozom”. Egyáltalán, mit értünk munkán? Munka a képek megfestése, újból és újbóli átfestése. És bizony munka a képeknek címet találni. De ugyanúgy munka az elkészült képek lefényképezése, bekeretezése, az elkészült reprodukciók felpakolása a weboldalamra… Munka képeket kiállításokra küldeni, azokat onnan visszaszerezni… Munka mások, kollégák kiállítását megrendezni, vagy megnyitni. Azt hiszem, munka mások képeit nézegetni is. Ezzel nagyjából el is telik az élet. A munkára fordított időn kívül, az ébren töltött órákban, kultúr-értelmiségi életet élek: igen sokat járunk színházba, koncertre, és aránytalanul sokat olvasok. Napközben, „munkaidőben” a műteremben, soha nem veszek könyvet a kezembe, az léhaság lenne: a világos órák nem arra valók. Mértékkel használom az internetet, nem nézek televíziót, mert az már az olvasástól venné el az időt. Az olvasás a hobbim? Talán. Vagy a fényképezés volt évtizedekig. Bár sok gépem van, ma már lusta vagyok magammal cipelni őket, elég a telefon. Kicsit tanítom is a fényképezést, pontosabban a képcsinálást.

- Érezted-e valaha előnyét annak, hogy Lechner Lajos leszármazottja vagy?

- Hogy származott-e előnyöm abból, hogy Lechner Lajos volt a dédapám? Hát, még hencegni sem igazán lehetett vele, mert jóformán senki nem tudja, ki volt ő. Amikor a legkisebb gyerekem (azóta már diplomás építész) felvételizett a MOME-ra, ott a beszélgetésen elmondta, ahogy tőlem hallotta, hogy a szépapja tervezte az Andrássy utat: hát a vizsgáztatók nagyon lehurrogták, hogy azt bizony az Ybl tervezte. Azt hiszem tévedtek, mert a házak jelentős részét (pl. Operaház) valóban Ybl tervezte, de az utat, azt a nagyon szellemes megoldást, hogy a Liget felé közeledve egyre szélesebb lesz az út, egyre alacsonyabbak lesznek a házak, megjelennek az előkertek stb., a sugárút fokozatosan kinyílik a Liget felé, nos, ezt bizony Lechner Lajos álmodta meg.
Szegeden valahogy nagyobb respektje van az öregúrnak: ott átmelegedett a szívem, amikor egyszer valaki azt mondta, hogy találkozzunk a Lechner téren. Az is tetszik, hogy megkapta a francia Becsületrendet, vajon miért? Ahogy itt ülök a laptopom előtt, velem szemben lóg egy gyönyörű 19. századi olaj portré, ez is valamelyik Lechnert ábrázolja, családi örökség, soha nem kerestem utána, ki is ez az ember, valami papírlapot tart a kezében, amin folyók láthatók… Talán folyószabályozó mérnök lehetett? Anyám szerint a kép Buda ostromakor 1849-ben kicsit megpörkölődött, ennek nyomát a restaurálás során meg is hagyták a restaurátorok.

- Érezted-e valaha hátránynak mindezt?

- Hogy éreztem-e valaha hátránynak? Inkább az itt a kérdés, hogy éreztem-e egyáltalán valaha? A Degré felmenőim sokkal többet voltak emlegetve; másik dédapámmal, a 48-as Degré Alajossal még megpróbáltam villogni az általános iskolában, hiszen ő szerepelt a tankönyvben, nagyon illusztris társaságban (Petőfi, Irinyi, Jókai, Degré!!!), de persze akkor is nagyon kiröhögtek…

- Akartál valaha építész lenni? Volt erre direkt vagy indirekt családi presszió?

- Építész, az igazán soha nem akartam lenni, hisztérikusan rettegtem a tanulandó statikától, mégis mindig nagyon érdekelt és vonzott az építészet. Talán nem véletlen, hogy a négy gyerekem közül kettő építész lett. Kitüntetett figyelemmel nézem kamaszkorom óta az építészet nyomait, rémülten látom a sok tehetségtelen vagy szerény képességű építész évtizedekre kitörölhetetlen környezetszennyezését, hiszen ha egy péknek rossz napja van, akkor egy kicsit esetleg sótlan lesz, vagy keletlen az aznapi kenyér, de egy rossz ízlésű építész keze nyoma generációk ízlését befolyásolhatja az olcsóság, kivagyiság vagy ki tudja milyen rémes irányba. Persze, amikor meg jót lát az ember, igazán invenciózus házakat, az igazi boldogság. Nap mint nap a városban sétálva ámulva csodálom a múlt századfordulón és utána épült pesti bérházakat, a formai, szerkezeti igényességüket, a sok-sok apró részlet gondos megformálását: nevenincs építészek százai alakították ezt a várost, sok figyelemmel és szeretettel. Példamutató.
És hogy egy kortárs csodát is említsek: tavaly Svájcban egy napot töltöttünk Peter Zumthor valsi fürdőjében, megrendítő élmény volt az építő-költészet egy ilyen szentélye.

- Hogyan gondozzátok a család jeles örökségét?

- Hogyan gondozzuk a család jeles örökségét? Hát én konkrétan sehogy. Jól elvagyunk az őseimmel.

- Van példaképed a családon belül?

- Az őseimről keveset tudok ahhoz, hogy bármiben is követni tudtam volna őket. Nem szeretnék a szükségesnél jobban affektálni: valahol a hátsó lebenyeim között biztos van egy jó érzés, hogy nyomot hagytak a felmenőim a magyar kultúrán. De az például számomra legalább olyan mulatságos volt, amikor apai nagynéném hagyatékában találtam egy fotót, mely apámat ábrázolta kétéves korában kéményseprő szerelésben (!), apám szerint azért, mert a családjuké volt a kéményseprési jog Pécs városában. Vagy olvastam Degré nagyapám visszaemlékezéseiben, hogy dédapáméké volt a Vasudvar, vagy a híres Kalapház a belvárosban, melyet később az Erzsébet-híd építésekor bontottak tán le.
Egy szó mint száz: az jó érzés, hogy a felmenőim sajátjuknak érezték ezt az országot, (a dédpapák mind harcoltak a szabadságharcban), hogy „ősi magyar neveikkel” (Lechner, Degré, Kaltnecker stb.) rendes magyar emberek voltak. Én is igyekszem.


SZÜTS MIKLÓS
Festőművész, apai ágon Lechner Lajos építész, várostervező, anyai ágon Degré Alajos író, 1848-as forradalmár dédunokája. Iskoláit 1959-63-ig a szentendrei Ferences Gimnáziumban, majd 1967-73 között a Képzőművészeti Főiskola, festő, illetve sokszorosító grafika szakán végezte.
A főiskola elvégzését követően a festés mellett önálló tervező grafikusként dolgozott. 1985-88-ig a József Attila Gimnáziumban rajzot és művészettörténetet tanított, 1991-ben létrehozta az AD Grafikai Stúdiót, melynek kreatív igazgatója, társtulajdonosa. Oktatott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen 1997-98 között. 2001-ben Párizsban dolgozott három hónapos ösztöndíjjal, azóta rendszeresen visszajár.

Kiállítások: valamennyi nagy országos kiállításon szerepel 1973 óta. Belföldön és külföldön több mint 30 önálló kiállítása volt (1977-), a legfontosabbak: Kunstforening, Bergen (Norvégia 1983), Magyar Intézet Párizs, Magyar Akadémia Róma (1996), Magyar Kulturális Központ Bukarest (1997) (mindhárom kiállítás közösen Vojnich Erzsébettel), Budapest Galéria, Budapest (2000), Cité des Arts, Párizs (2001), Kiscelli Múzeum Bp. (2003), Pannonhalma (2004), Rzeszow, Varsó (2004), Millenáris (Bp. 2005), Ráday IX Galéria Bp. (2006), Hamilton Aulich Art Galéria Bp. (2007)…

www.szm.hu
 

A szerző legújabb cikkei




Hírlevél feliratkozás >>>>


Konferencianaptár






Építési megoldások