Skanzenek Észak-Európában 1. rész

Bevezetés

A skanzenek, vagy más szóval szabadtéri néprajzi múzeumok a mai Európában már a 19. század vége óta léteznek, így történetük lassan százhúsz évre tekint vissza. De miben különböznek a skanzenek a többi múzeumtól? És vajon felfedezhetünk-e néhány ország néprajzi múzeumából származó épületet összehasonlítva olyan szerkezeti formákat, melyek ősi szerkezetekre mutatnak vissza?         

Az elmúlt esztendőkben külföldi tanulmányutakon módomban állt több skanzent végiglátogatni, az ott látott a példákból válogatva kívánok néhány összehasonlító elemzést elvégezni, s a fenti kérdésekre válaszokat adni.

Skanzenek pro és kontra

A műemlékes szakemberek körében megoszlik a vélemény arról, hogy a skanzenek mennyiben szolgálják a népi műemlékek hosszú távú fennmaradását, illetve mennyiben hatnak a műemlékek ellen.

A skanzenekkel szembeni elsődleges érv, hogy a megszokott környezetéből kiragadva, lebontás után precíz összeszerelést követően új környezetben „éled újjá” az adott népi műemlék, mely ezzel a helyváltoztatással elveszti műemléki védelmét. Megismerve egy-egy épület történetét világossá válik, hogy az in situ megőrzés csak nagyon kevés esetben lehetséges, a múzeumi környezetben azonban mód nyílik a népi építészet elemeinek szisztematikus megőrzésére, egy-egy tájegység építészeti arculatának rendszerezett bemutatására.

A szabadtéri múzeumokban kiállított épületek és tágabb környezetük az in situ megőrzés szöges ellentéteként írhatók le, de a múzeumi körülmények hosszú távon garantálják a műemléki értékek fennmaradását, és ezzel mód nyílik korábbi korok építészeti szerkezeteinek beható tanulmányozására is.

Észtország fővárosában, Tallinnban az 1950-es évek végén jött létre az Észt Szabadtéri Múzeum, a Rocca al Mare, ahol az élet minden szegmenséből válogattak épületeket: megtekinthető itt lakóház, parasztház, különböző tárolók, szélmalmok, iskola, kocsma százötven év vidéki építészetének keresztmetszetét adva, Észtország valamennyi tájegységéről felvonultatva példákat. A legidősebb épület, mely a gyűjteményben jelenleg megtalálgató, egy 1699-ben épített kápolna.

Az épületegyüttesek újbóli felépítésére festői környezetben, a városközponttól 7 km-re, közvetlenül a tengerparton került sor. Egy 19. századi tipikus észt falu belső szerkezetét vették mintául, s arra törekedtek, hogy a portákon belül is megmaradjon a hiteles elrendezés. Napjainkban hetven-nyolcvan épület látogatható, melyek többnyire nádfedeles faépületek, de néhány Dél-Észtországból származó zsindelyfedésű, részben kőből épített ház is bemutatásra került. A házak azonban alapvetően boronaházak, a balti országok 50-60%-át mind a mai napig erdőségek fedik, ez a korábbi századokban is így volt, ez a magyarázat a fában rendkívül nagyvonalú építészeti megoldásokra.

Az épületekben nyitvatartási időben kézműves tevékenységet folytatnak az ott dolgozó idegenvezetők, kézművesek, valamint számos épületszerkezettani tudnivalót is megosztanak a látogatókkal. Egyébiránt egyes belső terekben épületszerkezeti kiállítások, modellek láthatók, máshol autentikus berendezési tárgyakkal találkozhatunk.

A skanzen tengerpart melletti elhelyezkedése csodálatos környezetet biztosít az épületeknek, a gyalogos közlekedés mellett nagy élményt ad a választható kerékpáros bejárhatóság. A kerékpárbérlés a helyszínen megoldott.

A kiállított épületek közül különös figyelmet érdemelnek a szélmalmok, melyek érdekessége, hogy az építmény a tengelye körül is elfordul, hogy szélirányban álljon.

A lappföldre jellemző, a honfoglaláskori magyarság életében is meglévő gúlaszerű épületek jelenléte érdekes színfolt, akárcsak a hazánk egyes néprajzi területein megszokott "füstlikas" kialakítás az épületek oromfalain.

Összességében megállapítható, hogy egy skanzen 1,5-2 órás bejárása megfelel egy néprajzra koncentráló országbejárásnak is, hiszen valamennyi tájegységből hiteles építészeti információkat nyerhetünk. (folyt.köv)

A fényképeket a Szerző készítette.