A szakkarai piramismezőtől délre található Dahsúr, ahol jelenleg zajlik a mintegy 2-3 km-es útszakasz kiépítése annak érdekében, hogy a különböző helységekhez tartozó piramisegyüttesek közvetlenül elérhetőek és akár gyalogszerrel is meglátogathatóak legyenek. Amíg ez nincs így, addig a Szakkarához képest jócskán lepusztult Dahsúron kell keresztülhaladnunk a piramisok eléréséhez, ami autóval szerencsére nem nagy kitérő.
Dzsószer utódja, Sznofru nem csak egy új dinasztiát kezdett meg, szám szerint a negyediket – ez persze a történészek korszakolásának eredménye –, hanem építészeti szempontból is szintet lépett elődjéhez képest, amikor önmaga számára több piramist emeltetett. Folyik is a vita napjainkig, hogy vajon melyikben temethették el, de erre még nincs megnyugtató válasz. A lépcsős szerkezetet részben maga mögött hagyva egy igen nagy alapterületű piramis megépítésébe vágott első ízben, ez lett a vörös piramis. Alapanyaga vörös mészkő, a naplemenete különösen szép árnyalatot kölcsönöz neki, és magassága ugyan elmarad a „nagy” piramisoktól, a Kheopsz-piramis után ténylegesen ennek van a legnagyobb alapterülete.
Sznofru második piramisa azonban jóval érdekesebb. (Meg persze az is, hogy valószínűleg még életében elkészültek síremlékei.) Ez a konstrukció lett a tört vonalú piramis, amelynek vizsgálata felveti, hogy vajon szándékosan lett ilyen, vagy valami félresikerült a kivitelezés közben, hiszen egy markáns törésvonal látható az építmény középtáján, ami miatt semmiképpen sem beszélhetünk a klasszikus gúlaformáról.
Viszont ez az épület őrizte meg a leginkább a külső mészkőburkolatot az összes fennmaradt piramisépület közül. Tehát ez a sírépítmény nem vált kőbányává a középkor folyamán, mint ahogy sajnos a gízai nagy piramisok esetében történt.
Szinte csodával határos, ahogy a piramis külső felületének jó 40-50 százalékát borítja az eredeti simára csiszolt felületű kemény mészkő, amely a sarkokon és az éleken már jócskán csorbát szenvedett, vannak is látható modern kori megerősítések ezeken a részeken.
De a külső borítás és a belső kősorok összedolgozása az, ami igazán elkápráztató, és közelről nézve ezeket a többtonnás kőtömböket megértjük, hogy miért mondják egyes szerzők, hogy pont olyan nehéz lenne lebontani egy piramist, mint amilyen nehéz volt megépíteni.
Valószínűsíthető, hogy a külső burkolati elemeket valamiféle állványzatról fentről lefelé rakhatták fel az építményre, melyek az alsó sorok hiányában is magabiztosan állnak a helyükön immáron 4600 éve!
Az itt dolgozók a motorjukat is bátran a „lebegő” kövek alá helyezik, méltán bíznak az egyiptomi építészet eme konstrukciós csodájában.
Ami pedig a belső kialakítást illeti, itt vissza kell térnünk a lépcsős szerkezethez. A belső terekben járva álkupolás megoldásokat láthatunk, tehát az egymás fölé helyezett, szintén simára csiszolt kőtömbök lépcsős eltolással kerülnek egymáshoz egyre közelebb, és alkotnak végül egy álkupolát. Így joggal gondolhatjuk, hogy a piramisok belső szerkezete a már megismert szakkarai mintát, a lépcsőzetes megoldást követhette az építmények belső szerkesztésekor, majd ezt követően alakították ki a gúlaformákat, illetve a tört vonalú piramis esetében a gúlaformát közelítő romboid testet.
Ez a belső szerkesztési elv a gízai nagy piramisok esetében is követhető lesz.
/folyt. köv./
A Szerző fényképfelvételeivel
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
