UNESCO világörökségi helyszínek Németországban 9.

Mi a közös Essen, Isztambul és Pécs városai között?

Biztosan még sokan emlékeznek rá, hogy hat évvel ezelőtt, 2010-ben mindhárom város párhuzamosan viselte az Európa Kulturális Fővárosa címet. Ennek kapcsán mindenütt számos kulturális és infrastrukturális fejlesztés történt, de az Európa Kulturális Fővárosok történetében talán Essen helyzete alakult a legérdekesebben. Itt ugyanis nem csupán egyetlen városra, hanem több mint 50 településre terjedt ki a kulturális év, hiszen a megnevezés szerint „Essen és a Ruhr-vidék” nyerte el a kulturális főváros megtisztelő címet.

Jelen cikkemben a 19. század második és a 20. század első felének jellemző építészeti stílusait elevenítem fel. Ez a korszak az ún. „Gründerzeit”, az „alapítások kora”, melynek folyamán többek között számos ipari épület jött létre. Ez eleinte a historizmus egy mellékágát adja, melyről fontos elmondani, hogy az iparosodás nagy, 19. század második felét jellemző időszakában Európa számos országára kiterjedt és alkotott valóban új és nagyszabású épületeket és építményeket, ahol egybeforrt a munkahely és a lakóhely (a Ruhr-vidék erre a legjobb példa, mint az európai szénbányászat egyik központja).

A Bauhaus stílusnak és korszaknak külön cikket szentelek e lap hasábjain a közeljövőben, de itt érdemes előrebocsájtani, hogy 1919 és 1933 között a Bauhaus olyan iskolát mutatott a jövő építészeinek, melynek hatása jószerivel ma is él, de az ipari épületek tervezésének terülén is megmutatta hatását. Itt érdemes megemlíteni a két kiváló építész – Fritz Schupp és Martin Kremmer – nevét, akik cikkünk helyszíneiként kiválasztott Essenben és Goslarban is kiemelkedőt alkottak.

Essenben közel 140 év után bezárt a bánya 1986-ban, ekkor került műemléki védelem alá az épületegyüttes (a szénfelvonó, a kokszolóüzem stb.). Említésre méltó, hogy pont Észak-Rajna-Vesztfália volt az a tartomány, ahol 1980-ban megalkották az első műemlékvédelemmel foglalkozó törvényt Németországban, melyhez éppen az ipari műemlékek karbantartásának igénye adta meg a kezdeti impulzust.

A Zollverein nevet viselő egykori szénbánya 2001-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára is, mint „az európai nehézipar fejlődését reprezentáló kiemelkedő példa”. Mára pedig egy egész napos időtöltést kínáló múzeumi környezet költözött az egykori bányaterület falai közé úgy, hogy közben sikerült megőrizni az ipari terület kereteit adó legfontosabb épületeket, és természetesen egy korabeli életet bemutató bányászati kiállítás is látható itt a Ruhr-múzeum régészeti gyűjteménye mellett.

Goslar fachwerk-épületekben páratlanul gazdag belvárosától jó 6 km-re található a Rammelsbergi ércbánya, melynek működéséről már a 11. századból vannak feljegyzéseink. A Harz hegységben működő ezüstbánya már a császár figyelmét is felkeltette, nem csoda, hogy itt építette fel uralkodói rezidenciáját.

Egy ércbánya esetében a leggyakrabban a föld alatti érdekességeket emelik ki, ezúttal tegyünk kivételt azzal, hogy mi a felszín felett látható épületekre koncentrálunk, melyek szintén a fent említett szerzőpárosnak egy, inkább a kései historizmus irányába hajló munkája.

Nagyon izgalmas meglátni ezekben a szigorú mérnöki szerkezetekben a szépet és a maradandót, mi több, az esseni szénbánya felvonótornyát egyesek a világ legszebb ipari emlékei közé sorolják. Ezzel remekül harmonizálnak a Bauhaus stílusban fogant 20. századi épületek. Ugyanez tetten érhető Goslar esetében is, a páratlanul szép természeti környezetbe sikerült úgy beilleszteni az épületegyüttest, hogy nem érezzük zavarónak az ember által alkotott elemeket.

Megítélésem szerint érdemes foglalkozni ezekkel az épülettípusokkal, hiszen a bányabezárások Magyarországot is érzékenyen érintették, csak tanulni lehet abból, ahogyan a németek ezeket az épületeket karbantartják és hasznosítják, sőt új dimenzióba emelik azokat a 21. századba illesztett funkciókkal.