2011-ben levelet kaptak a londoni Balfron Tower bérlői. El kell hagyni a lakásokat, mivel az épületet luxuspiacra tervezik átépíteni. A 146 ingatlanból álló épület minden korábbi lakóját, bérlőket és tulajdonosokat egyaránt kiköltöztették. A fejlesztő, a Londonewcastle jól csengő építészeket és belsőépítészeket, a Studio Egret West és Ab Rogers (Richard Rogers fia) irodáit bízta meg a „21. századi színvonalra” történő korszerűsítéssel.
A lakások mellé színvonalasan kialakított mozi, klub, zeneterem, kreatív műhely, könyvtár, edzőterem és a nagyobb összejövetelek befogadására alkalmas rendezvényterem jól szituált szakembereket, nem titkoltan a kőhajításnyira lévő Canary Wharf pénzügyi negyed pénzügyeseit célozták vevőkör gyanánt.
A belső tereket is 21. századi színvonalra alakították át, megnövelt hangszigetelés, sprinkler és hővisszanyerős szellőztető rendszer biztosítja a tökéletes komfortot. Goldfinger lakó-, főző- és étkezőhelyiségekre bontott lakásai egyterűek lettek, kivéve néhány örökségvédelemmel felcímkézett lakást, amelyeket eredeti állapotukra állítottak vissza, gondosan beszerzett korabeli elemekkel, például eredeti csapokkal és kapcsolókkal. Az igazi értékesítési szempont éppen az lett volna, hogy mennyire hű az újjáépítés az eredetihez.
Valójában a Balfron igazi értéke az ingatlanpiacon a szimbolikája, mert ez a torony jobban magában foglalja London elmúlt 50 évének történetét, mint szinte bármely más épület. Fennállásának minden évtizede megragadja a kor szellemét. Benne van az út az 1960-as évek optimista önkormányzati bérlakásaitól a hetvenes évekig, amikor brutalista szörnyként szidalmazták a hasonló épületeket, az 1980-as évek vásárlási jogos individualista lakástulajdonosi álmától az 1990-es évek bűnözési gócpontjáig. A 2000-es években a pusztán profitorientált fejlesztések célpontjává vált sok korabeli lakótelephez hasonlóan, majd a 2010-es években a dzsentrifikáció művészek által belakott, leromlásnak indult monstrumainak megtestesítőjévé vált.
A Balfron 27 emeletét időközben elhomályosíthatták a magasabb tornyok, de továbbra is hatalmas fizikai és metaforikus átjáróként szolgál London számára – észak és dél között, a Temze alatti Blackwall alagút fölött uralkodva, Kelet- és Nyugat-London között, ahol testvérépülete, a Trellick-torony magasodik.
Tükrözve azt a módot, ahogyan London újjászületési története az egyéni dzsentrifikációtól a hatalmas kerületi arculatfelújítások felé tolódott el, Balfron saját ráncfelvarrása egy sokkal szélesebb terv központi eleme lett. A tervek szerint nem kevesebb, mint ennek az egész kerületnek a nagyszabású és hosszú távú regenerációja.
Az építészek és a fejlesztők tisztában voltak az ilyen tervben rejlő feszültséggel, és igyekeztek hangsúlyozni közösség iránti elkötelezettségüket. Fontosnak tartották, hogy ez ismét egy közösségformáló épület legyen valós, bentlakó tulajdonosokkal.
Goldfinger Ernő, a Magyarországon született modernista építész meggyőződéses marxista volt, és ennek szellemében is alkotott, az épületek használóit helyezte a középpontba. 1963-ban kezdte el tervezni a tornyot a tágabb, barnamezős tanácsi városfejlesztési terv részeként. A Balfron „ollós alaprajzú” volt, a lakások egymásba kapcsolásának módja a hely maximalizálása érdekében történt, és a kialakítás nagyvonalú volt. Minden lakás két irányba tájolt, a napfelkeltét a hálószobájukban, a naplementét pedig a nappalijukban fogadták. Ennek az elegáns, mégis impozáns, termetes, mégis bonyolult toronynak láttán elállt a lélegzet, akár tetszik, akár nem, és az arra járók a mai napig megcsodálják, fotózzák.
Amikor 1968-ban átadták, Európa egyik legmagasabb tornya volt. Maga Goldfinger is itt lakott feleségével, Ursulával, amikor 1968-ban társadalmi kísérletként két hónapra beköltöztek az épületbe, ahol pezsgős partikat rendeztek, hogy visszajelzéseket gyűjtsenek a lakóktól. A válasz többnyire pozitív volt, és Goldfinger felhasználta a visszajelzések egy részét, beleértve egy extra lift építésének igényét is, amit aztán beillesztett a magasabb, 1972-ben Nyugat-Londonban épült Trellick Tower terveibe.
Elkötelezett marxistaként arra szánta nagyszerű betonkastélyát, hogy pontosan az emberi kapcsolatoknak teret adva társadalmi keretet biztosítson mindenkinek, az élet minden területéről. Asztalitenisz- és biliárdszobákat, „jazz/pop termet”, valamint egy hobbiszobát is kialakított, amellyel az idősebb lakókra gondoltak. Amennyire lehetséges volt, a családokat a toronyban, utcánként helyezték át, hogy megőrizzék a szomszédsági kötelékeket az új „égi utcákon”, amelyeket az East End járdái inspiráltak.
60 év elteltével Balfron utcáit kisuvikszolták, a lakók tereit pedig felturbózták, de azt a fajta egymásra utalt, napi kapcsolatban élő közösséget, amelyet Goldfinger elképzelt, már rég kilakoltatták. Az egyik legkiemelkedőbb példája annak, amikor egy pénzszűkében lévő lakóegyesület elvert egy befektetésre vonzónak tűnő toronyházat, hogy kifizesse a közeli új lakások beszerzését, és művészeket használ fel az ingatlanok értékének emelésére. A 146 lakást kibelezték és feldúlták, hogy gazdag vevőknek adják el. Ahol egykor a Balfron kinézett a hanyatló dokkokra, most a Canary Wharf tornyaira kacsingat, amelynek bankárjai lettek volna az eladásra kerülő új lakások célközönsége.
Tekintettel arra, hogy a fejlesztés legfőbb értékesítési pontja az, hogy a Balfron a brutalizmus kedvelt ikonja, és hogy a potenciális vásárlók közül sokan valószínűleg a stílus rajongói lennének, furcsa, hogy a hat, korhűen felújított egységen kívül az összes lakást eredeti részleteitől teljesen megfosztva újították fel. Nem csak a válaszfalakat távolították el, hogy egybenyitott lakótereket alakítsanak ki, amelyek a legtöbb új építésű lakótömbben megszokottak, míg a berendezési tárgyak és szerelvények az általános kortárs stílust tükrözik, helyenként talán némi enyhe retro beütéssel.
Mindezt annak ellenére tették, hogy 2014-ben azt a lakást, amelyikben egykor a tervező maga is lakott, korabeli bútorokkal, tárgyakkal rendezték be, és nagy sikerrel mutatták a korabeli életstílust a torony rajongóinak.
A lakásokon kívül, az épület közös helyiségeiben az építészek a lehetőségekhez mérten kötelességtudóan helyreállították az eredeti felületeket, a különböző utcák falához hasonló színű csempéket, a bejárati előcsarnokba pedig gazdag zöld márványt terveztek. Ez alól kivételt képeznek az új ajtószámok: a tipográfusok szívrohamot kaphatnak, amikor meglátják a Comic Sans-ra gyanúsan hasonlító (de amiről kiderült, hogy Ryan Gander egyedi tervezésű betűtípusa, Ursula Goldfinger naplójában szereplő kézírása alapján). Ez egy apró részlet a műemlék épület legkirívóbb átalakításához képest, amely magán a homlokzaton található. Ahol egykor a Goldfinger fehérre festett fa ablakkereteinek feltűnő rasztere volt meghatározó, Christophe Egret itt sem tudott lemondani kedvenc ablakszínéről, így most barnára eloxált alumíniummal keretezett, "elegáns" ablakzónák töltik ki a homlokzatot, mintha egy 1980-as évekbeli irodaépületről mintázták volna. A mai kor szellemét szándékoltan felvevő ablakok ráadásul nem is nyithatóak – a tervezők a zajvédelemre hivatkoznak.
Catherine Croft, a Twentieth Century Society igazgatója szerint ez egy tragikusan elszalasztott lehetőség, amely sikeresen kampányolt a torony műemléki státuszának 2014-ben II-es fokozatáról II-re* emeléséért. A brutalizmusnak van elég rajongója ahhoz, hogy a Balfront meg lehetett volna őrizni, és sikeresen piacra dobni, mint egyedülálló lehetőséget, hogy egy igazán ikonikus brutalista remekműben élhessenek a szerencsések. Így csak egy imitált hibrid másolat maradt fenn.
David Roberts, a University College London kutatója, aki a Grade II* kampány egyik vezetője volt, aprólékos részletességgel dokumentálta az épületet, és annak regenerálási folyamatát. Díjnyertes PhD-kutatásának részeként több tucatnyi dokumentumot gyűjtött össze öt évtizedből egy erre a célra szolgáló weboldalon, köztük egy bizalmas életképességi jelentést, amely magabiztosan és egyértelműen kijelentette, a Balfron Tower-nek kizárólagosan bárlakásokként kellene működnie, az ingatlanfejlesztők céljaival ellentétben.
Annak ellenére, hogy a Goldfinger Ernő által tervezett, brutalista Balfron Tower mind a 146 lakásának magáncélú eladását célzó két nagy horderejű marketingkampány zajlott 2019-ben és 2022-ben, a felfokozott érdeklődés ellenére valós vevői szándék hiányában kénytelenek voltak az összes lakást kivonni az értékesítésből.
Bár a projektet időközben átvevő Harca azt állította, hogy több mint 1200 érdeklődő vevő jelentkezett be náluk, valójában olyan csekély az érdeklődés az építészetileg megcsonkított lakások megvásárlása iránt, hogy értelmetlen lenne az értékesítés.
Az érdeklődők hiába keresik az eredeti részleteket, melyek valóban vonzóvá tennék egy ingatlan büszke birtoklását a brutalista ikonban, pusztán olyan részleteket kínál az épület, melyek bármelyik más vadonatúj, esetleg jobb fekvésű lakótömbben is megtalálhatók. A reménybeli vevők elveszítették lelkesedésüket, mikor szembesülniük kellett azzal, hogy lényegében csak a csupasz szerkezet, a csontváz maradt eredeti, minden egyéb részlet utánzat, másolat, vagy – még éppen – divatos retró nosztalgia.
Az angolokat ugyanis nem érdekli a másolat. Ha régi, legyen eredeti, ha új, legyen kortárs. Ahogy épületmásolatokat sem építenek, régi konnektorok másolatára sincs szükségük, mert mindenből fellelhető eredeti, mindegy, hogy ötven, száz, százötven vagy kétszáz éves, legyen szó használati vagy dísztárgyról. Persze ezt a fejlesztők és a tervezők is tudhatták volna, de talán fontosabbnak éreznék saját kézjegyük elhelyezését az épületen.
A 2022-ben kútba esett eladás eredményeként a fejlesztő úgy döntött, hogy bérlakásokként fogja kiadni az ingatlanokat, ami fényévnyi távolságra van Goldfinger koncepciójától. Az ideig-óráig bent lakó, állandó mozgásban lévő bérlők ugyanis soha nem fognak közösséget formálni, ami a Balfron szellemének teljes kiüresedését eredményezi. Az önkormányzat mindeközben némi bevételhez jutott az egykori bérház eladásából, de szegényebb lett egy közösséggel, mely valamikor a városnegyed aktív részét jelentette. Helyette néhány havonta, jó esetben évente bőröndökkel ki-be költöző vendégekkel lett gazdagabb, akik soha nem válnak a helyi közösség aktív szereplőivé. Goldfinger meg talán csalódottan állapítja meg, hogy a profit világa hogyan rombolják le emberbarát marxista gondolatait.
Képek: Sebes Péter
*Goldfinger Ernő építész (1902 szeptember 11. Budapest – 1987. November 15. London), a Royal Acadamy of Arts tagja, 14 műemléki védettséget élvező épülete áll az Egyesült Királyságban.
Üzenet a szerzőnek
Nyomtatás
Vissza a lap tetejére
