Milyen jövőt várhatunk a műemlékvédelemnek?

A FUGA – Budapesti Építészeti Központ adott helyet a kerekasztal-beszélgetésnek, amely az április 12. utáni első olyan alkalom volt, amelyen a műemlékekkel foglalkozó szakemberek és a műemlékek sorsát szívükön viselők összejöhettek és megvitathatták, merre tovább. Valószínűleg a szervező Régi Épületek Kutatóinak Egyesületét is meglepte az eseményt övező érdeklődés: sokan a termen kívülre szorultak, és a termen belüli is többen állni kényszerültek. 

Az eseményt Lászay Judit, a RÉKE titkára nyitotta meg, aki visszaemlékezett a műemlékvédelem intézményi hátterének számos átszervezésére, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal feltűnésétől (2001) megszűnéséig, majd pedig a Forster Központ hányattatott évein keresztül a mára kialakult helyzetig, amely holnaptól gyökeresen meg fog változni. Dr. Haris Andrea művészettörténész, a RÉKE elnöke kiemelte, hogy manapság könnyebb egy évtizedekkel ezelőtt levédett épület iratait megtalálni, mint egy az elmúlt években védelem alá vont épületét. Lővei Pál művészettörténész, akadémikus megjegyezte, hogy az utóbbi időben elkezdett fontossá válni a műemlékvédelem az általános kommunikációban, ami üdvözlendő, mindemellett fontos lenne az egyes műemlékek integritásának visszaállítása mint történelmi emlék, mert mostanában nem tűnt fontosnak egy-egy épülettel kapcsolatban, hogy az műemlék-e vagy sem. Kiemelte, hogy ha egy épületet törölnek a műemlékjegyzékből és lebontják, akkor is nyomon kellene követni, hogy mi épül(het) a helyére. Az intézményrendszer átalakítása kapcsán Bátonyi Péter művészettörténész a kétfokú hatósági struktúra visszaállítása mellett érvelt, és nem szakhatóságként, hanem (területi) főhatóságként képzeli el a műemlék-/örökségvédelmi hivatalt. Sarkadi Márton építész rámutatott, hogy az intézményi leépülés már 1990 óta tart, ez nem csupán az elmúlt évek egyenes következménye. Rácz Miklós régész, építész megjegyezte, hogy Európa-szerte jellemző egy helyi szintű és egy központi műemlékvédelmi hivatal, ami követendő példa lehet számunkra is. Nagy Gergely építész (ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság, tiszteletbeli elnök) felhívta a figyelmet arra, hogy a műemlékvédelem viszonya megromlott a politikával és a társadalommal is, és mindkettő orvosolandó. Azt is kiemelte, hogy nem csak a műemlékekkel, hanem mindenféle őrizendő értékkel foglalkozni kellene. Haris Andrea felvetette, hogy a közoktatásban nagyon kis arányban szerepel képzőművészet és művészettörténet, illetve a finanszírozás hiányát is fájó pontként említette. Klaniczay Péter építész, a MÉK Műemléki Tagozatának frissen megválasztott elnöke úgy gondolja, gondoskodó szervezetet kell létrehozni, amelyben megfelelően felkészült szakemberek tevékenykednek, és szakhatóságként csak az építésiengedély-köteles esetekben fellépni. Felhívta a figyelmet arra, hogy bár a BME-n és a pécsi építészkaron is képeznek műemlékvédelmi szakmérnököket, ez a végzettség nem követelménye a hatósági munkavégzésnek, pedig afféle "belépőszint" lehetne a műemlékekkel való foglalkozáshoz. Bátonyi Péter arra emlékeztetett, hogy a műemlékvédelem ereje a benne dolgozó emberek szakmai felkészültségében és eltökéltségében áll – mögötte pedig egy szakmai autonómiával rendelkező szervezet áll szakirányú végzettséggel rendelkező kollégákkal és vezetőkkel. Míg számunkra egy műemlék a tudományos érdeklődésünk tárgya is, addig egy nem szakmabelinek – használónak, tulajdonosnak, látogatónak – nemzeti és helyi identitásképző erővel bír.

Hozzászólóként Kosdi Attila építész felvetette, hogy problémás, amikor a műemlékvédelmi hatóságnak kész tervre kell véleményt mondania, és egy kiforrott tervre kell módosításokat kérni, célszerűbb lenne a műemlékes szakembert a tervezés korábbi szakaszában bevonni a munkába, előre rögzíteni a szakmai elvárásokat. Dévényi Tamás építész szerint kellene egyfajta közmegegyezés a műemlékekről, amely minimális elvárásokat is tartalmaz, és felidézte, hogy korábban a műemlékek tulajdonosai kaptak segítséget a szükséges karbantartások műemléki igényű végrehajtásához, amire ma is lenne igény, akár áfakedvezmény, akár dologi juttatás formájában. Molnár Ádám régész a társszakmákkal való együttműködés mibenlétéről érdeklődött: volt, aki szerint inkább lehúzzák egymást, mintsem segítik a munkában, míg mások a több szakmát – építészt, művészettörténészt, régészt, restaurátort, akár néprajztudóst is – összefogó örökségvédelem mellett érveltek.

Haris Andrea a finanszírozás lehetőségeiről kérdezte a résztvevőket, különös tekintettel a műemléktulajdonos magánszemélyekre. Sarkadi Márton szerint a műemlékvédelem a magánérdeket korlátozza, ezért kompenzációra szorul, erre német példát említett: bizonyos munkákat ingyen elvégeznek a műemlék épületeken. Rácz Miklós rámutatott, hogy a támogatás akkor jó, ha általánosan, nyilvánosan és rendszeresen elérhető a műemléktulajdonosok számára. Ausztriához vagy Szlovákiához képest sokkal kevesebbet fordítunk műemlékekre, pedig számos módja lenne a támogatásnak: például szja-kedvezmény, vagy ösztönzött adomány. Nagy Gergely megjegyezte, hogy a népi építészeti program a karbantartást is támogatja, és gyakran egy minimális mértékű támogatás is katalizátora lehet a műemlékkel való törődésnek. Az oktatás is szemléletmegújításra szorul, jó lenne, ha minden építész kapna szakszerű műemlékvédelmi oktatást, nem szorulna ez a szakterület a fakultatív tárgyak, illetve a posztgraduális képzés körébe. Bátonyi Péter arra emlékeztetett, hogy egy épület forgalmi értékét jelenleg csökkenti a műemléki védelem, nehezebben és olcsóbban lehet eladni, mint egy nem védett épületet. Klaniczay Péter felidézte, hogy pár évtizeddel korábban, a 90-es években még a műemlékvédelmi hatóság osztotta be a műemlékekre fordítható felújítási keretet, és azt is meghatározhatta, hogy a kapott összegből milyen felújítás történjen meg, és hogyan.

Utolsó témaként a szakmák közötti összefüggés korábban felvetett kérdéskörét járták körül. Bátonyi Péter a különálló régészeti, műemlékvédelmi és műtárgyvédelmi hivatal vagy részleg mellett érvelt, amelyeket összefoghat egy közös, nagyobb szervezeti egység, de a mindennapokban szerinte inkább rontják egymás érvényesülését. Ezzel szemben Sarkadi Márton és Nagy Gergely támogatnák a közös munkát, Lővei Pál viszont felidézte, hogy a KÖH idején a műemlékvédelem hátrányba került, mert a régészet sokkal nagyobb időtávot vizsgál (20 000 évet, 1711-ig), így felülreprezentált lett a hatósági munkán belül. Klaniczay Péter ehhez hozzáfűzte, hogy a régészeti munkák jelentős hányada nem műemlékekkel kapcsolatos, hanem út- vagy közműépítés során merül fel. Haris Andrea szerint a műemlékvédelem mindenképpen szakmák együttműködése, amelybe a fentebb említett szakterületek mindegyike beletartozik.

A közönség soraiból régészek, építészek, jelenleg vagy korábban hatósági munkát végzők is megszólaltak, látható volt, mennyiféle sokszor frusztráló, bosszantó üggyel kell foglalkozniuk, gyakran azért, mert a jogosultságok, hatáskörök nincsenek tisztázva. A hozzászólások sorát úgy rekesztették be este 8 órakor – mivel a termet eddig bocsátották a szervezők rendelkezésére –, hogy biztosan lettek volna még hozzászólók. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a beszélgetés folytatódott, először a terem előtt, majd az épület bejárata előtt, kisebb csoportokban – amikor negyed tízkor hazaindultam, még mindig több kisebb társaság beszélgetett a a járdán állva. Látványos volt a lelkesedés és a várakozás: most, ma végre megvitatjuk, kitaláljuk, merre induljunk tovább. Nyilván erre egy este szűk két órája nem elég, és talán a beszélgetés is túl hamar elkanyarodott a finanszírozás és a magánkézben lévő kisebb műemlékek speciális problémái felé, illetve a hatósági munkát végző résztvevők egyéni témafelvetései, esetbemutatásai felé. Könnyedén lehetne egy ugyanilyen estét eltölteni a műemlék épületek különböző használati módjaival kapcsolatos problémákról, a műemléki tervezésről vagy a hozzáépítések és rekonstrukciók stilisztikai alapjairól beszélgetve, és még számos olyan témáról, ami nekem – építészként, műemlékvédelmi szakmérnökként – eszembe sem jut, de fontos egy restaurátornak, egy régésznek, egy művészettörténésznek.

Jó lenne, ha ennek az estének, a rengeteg témafelvetésnek és a kiemelkedő aktivitásnak – mind a résztvevők, mind a hozzászólók számát tekintve – lenne folytatása. Lenne még mit megbeszélni a műemlékeink jövőjével kapcsolatban. Kíváncsian várjuk a további alkalmakat!

A beszélgetésről felvétel készült, amely ezen a linken megtekinthető.