Múzeum könnyed ruhában

A homokszínű betonpaneleket a szögletes homlokzaton olyan mintázatba rendezték, amely a V és A betűket idézi, ahogyan az épület piramisszerű felületei is. A V&A márka minden szögből jelzi érkezését Stratfordba.

Ha sikeres lesz, a V&A East Museum bevonzza majd a látogatókat, arra ösztönözve őket, hogy felemeljék tekintetüket, el a képernyőktől, az épületben kiállított fizikai értelemben is létező tárgyak gazdagsága felé.

A V&A East Museum egyike lesz azoknak az utolsó épületeknek, amelyek befejezik az egykori 2012-es olimpiai park területét. Ez egy olyan intézményegyüttes része, amelynek célja, hogy megvalósítsa a játékok ígéretét: lehetőségeket és társadalmi változást hozni a ma már East Bank néven ismert környező kerületeknek. Sok minden megváltozott azóta, hogy London 21 éve elnyerte az olimpia rendezési jogát. Felnőtt egy teljes generáció. A múzeum kifejezetten ezt a közönséget célozza: a 16–35 év közötti fiatal londoniakat, akik közül sokan idegenkedhetnek a hagyományos múzeumok monumentalitásától és formalitásától, bár a szinte mindíg zsúfolt kensingtoni V&A Múzeumról ez aligha mondható el.

Az elmúlt évtizedekben a kulturális befogadás sokat változott, és a múzeum fogalma is átalakult. Ma már nem csupán a történelem megőrzésének helyszínei, hanem a múlt vizsgálatának és a kortárs kultúra gazdagságának tükrözői is. A V&A East Múzeumnak nemcsak ezekre a prioritásokra kell reagálnia, hanem közvetlen környezetére is: a főváros egy olyan részére, amelyet történelmileg egyszerre jellemzett a nélkülözés és a kulturális pezsgés, majd újabban egy intenzív, de egyenetlen dzsentrifikációs folyamat, amely átalakította, sterilizálta és megosztotta a környéket, gyakran a szegényebb közösségek és kreatív szereplők rovására. Egy ilyen létesítménynek szembe kell néznie azzal a kockázattal is, hogy egy új kulturális negyed tovább mélyíti azokat az egyenlőtlenségeket, amelyeket a városmegújítási projektek elvileg megoldani kívánnak.

Ez olyan szimbolikus és programbeli terhet jelent, amelyet egyetlen építészeti alkotás sem képes egyedül hordozni. Egyszerre kell az inklúzió, a regeneráció, a fiatalok megerősítése és a közösségi megújulás eszközének lennie, miközben informál, szórakoztat és bevételt termel.

Az a törekvése, hogy Kelet-London kreatív energiáinak központjává váljon, részben választ ad ezekre a kérdésekre. Ígéretet tesz arra, hogy nemcsak a turistákat és a gazdag kulturális elitet szolgálja ki, hanem azokat a közösségeket is, amelyek régóta itt élnek.

Ennek az ígéretnek a megvalósítása egyszerre kurátori és építészeti kihívás. A múzeum állandó kiállítása, a Why We Make (Miért alkotunk) azt kívánja megmutatni a látogatóknak, hogy a kreativitás közös emberi tevékenység. Az épület ezt a gondolatot térben is megerősíti, különösen a fiatalok számára kínálva befogadó teret, ahol időt tölthetnek, találkozhatnak és pihenhetnek anélkül, hogy produktívnak, aktívnak kellene lenniük vagy pénzt költeniük.

Az új nézőpont már a bejáratnál elkezdődik, hiszen a V&A történelmi, South Kensington-i épületével ellentétben – amely impozáns oszlopcsarnokával és gazdagon díszített homlokzatával hat –, itt az egyszerűségre és a nyitottságra törekedtek a tervezők. Az ablakok a földszinti kávézó köré simulnak, azonnali vizuális kapcsolatot teremtve a járókelőkkel, míg az anyaghasználat folytonossága, a homlokzat tapinthatósága és a belső padló tömörsége elmossa a kint és bent közötti határokat.

Az átláthatóság, folytonosság és átjárhatóság a kortárs építészet szókincsének mindennapi részévé váltak és gyakran a demokráciára utalnak, mintha a vizuális nyitottság egyenlő lenne a befogadással. Ez a megközelítés ritkán kerül kritikai vizsgálat alá, holott a nyitott irodákat is hasonló módon vezették be egykor, mielőtt kiderült, hogy a láthatóság és a társas jelleg nem egyformán szolgálja mindenki igényeit. Hasonlóképpen, egyesek a múzeumokat a visszavonulás, magány és csendes elmélkedés helyeként keresik fel, ami persze Londonban a legnépszerűbb kiállítóhelyek esetében ritkán valósul meg.

Hogy az elmúlt évtizedek számos intézményére jellemző társas múzeumi tipológia tartós marad-e, vagy inkább ennek a korszaknak a lenyomatává válik, még kérdéses. Mindenesetre előremutatónak tűnik egy olyan korban, amelyben a digitális világ vonzereje egyre inkább atomizál bennünket.

Ezen a területen a V&A East Museum építészei nagy tapasztalattal bírnak. John Tuomey és Sheila O’Donnell tervezték a London School of Economics 2014-ben RIBA-díjat nyert diákközpontját, amely szintén egyszerre kínált tereket csendes tanuláshoz és társas találkozásokhoz. 2014-ben kezdtek dolgozni az East Bank projekt átfogó tervezésében részt vevő csapat tagjaiként, és elmondásuk szerint azóta számos egyeztetést folytattak a helyi lakosokkal.

A végső épület olyan, mint egy váz, amelyre egy ruhát terítettek. Kívülről a homlokzat egészen a földig ér, helyenként finoman fellibben, hogy betekintést engedjen a belső életébe. Középpontjában a lényegi funkciók állnak, mint kiállítóterek, bolt, valamint rejtett elemek, például menekülőlépcsők és gépészeti rendszerek.

A külső réteg és a belső mag között helyezkedik el az, amit az építészek a japán „ma” fogalmával írnak le: egy olyan negatív tér, amely nem pusztán üres, hanem jelentéssel teli. Ez egy tágas lépcső formájában jelenik meg, amely felfelé haladva kilátásokat kínál az épületből, és bőséges helyet biztosít a megállásra.

A ruházatra való utalás találó, hiszen a szomszédos, szintén az O'Donnell + Tuomey tervezésében megvalósult Saddler Wells táncművészeti iskola és a London College of Fashion több szintről is látható, és egy közvetlenül mellette található bejáraton keresztül el is érhető.

A kiállítótereket úgy rendezték el, hogy az önálló felfedezést ösztönözzék. Az egységek olyan negyedekké válnak, amelyek között szabadon lehet mozogni, míg a nagyobb installációk tájékozódási pontként szolgálnak, akárcsak a városi közlekedés során. A megvilágított V&A feliratok a bevásárlóutcák hangulatát idézik, miközben eligazodási pontokat is nyújtanak. Az anyaghasználat részben olyan londoni fákból származó faanyag, amelyeket ki kellett vágni, míg a kiállítás építészeti kialakítása a rugalmasságot és ezáltal a tartósságot szolgálja.

A múzeumépítészetnek napjainkban új fókuszpontokat és jövőbe vetett optimizmust kell kínálnia, de a valódi kérdés az marad, hogy digitális világunkban segít-e megérteni, mi a különbség virtuális és valódi értékek között. Megértik, megélik-e a látogatók a valós alkotás fontosságát, a benne rejlő közösségi élményt a folyamatosan pörgő digitális élményáradat közepette?

Képek: Sebes Péter