De ki volt az a Kotsis Endre?

Kotsis Iván alakja építész körökben elég jól ismert, elsősorban több évtizedes műegyetemi tanári munkájának köszönhetően. Építész generációk sokaságát nevelte fel, hallgatói szerették, az építész hallgatók korabeli diáklapja, a Megfagyott Muzsikus oldalain sokszor versbe és rajzba foglalták legendás alakját:

„Mint a Rados feje középkori órán
Messziről világít sugarait szórván,
Kotsis Iván képe úgy lobog fel nékem,
Halálfélelemtől reszket tervezésem.
Megdöbbenve látom égbenyult növését
És az indexemben a felfüggesztését,
Hallom dübörgő hangjait szavának,
Látom rémült arcát a hallgatóságnak.”
(Megfagyott Muzsikus, 1929/3.)

Az ötvenes években a Felvonulási tér kialakításakor a mozgalmi rendezvények útjában álló és a korszak szellemiségébe egyébként sem illeszkedő Regnum Marianum templom lerombolása a szakmán kívül is ismertté tette tervezője, Kotsis Iván nevét. Paradox módon az épület éppen a megsemmisítése révén kapott szimbolikus jelentőséget, a diktatúra lelki és anyagi pusztításának ikonikus jelképévé vált.

A Lechner Tudásközpontba került Kotsis Iván-hagyaték gerincét közel hetven építészeti szakkönyv és album alkotja. Ezekkel együtt azonban hozzánk került két, első látásra jelentéktelennek tűnő dolog is: egy fényképalbum épületfotókkal és egy nagy, szürke kartondoboz (benne ceruzarajzok skiccpauszon és gépelt oldalak) mindkettő a szerző megjelölése nélkül. Mivel Kotsis Iván-hagyatékról volt szó, kézenfekvő volt a feltételezés, hogy ezek is az ő munkáit tartalmazzák. Amikor azonban az épületfotók részletesebb átnézése során eljutottunk a Vörösmarty tér 5. alatti bérházig, egyértelművé vált, hogy Kotsis Iván hagyatékában az öccse, Endre épületeire bukkantunk.

De ki is volt ez a Kotsis Endre? Korai halála miatt (1954-ben, 57 éves korában hunyt el) a szakmai emlékezetben sokkal kevesebb nyoma maradt, mint bátyjának, holott sem épületeinek kvalitása, sem tanári működése sem maradt el a testvére teljesítménye mögött. Kotsis Iván így ír róla az önéletrajzában:

„A tanári együttes működésében szoros kapcsolatot tartottam Endre fivéremmel, aki a magasépítési tanszék professzora volt, s akivel nézeteink állandó harmóniában állottak. Adottságaink és pályafutásunk egészen párhuzamos volt. Építőművészi beállítottsága mellett ösztönös gyakorlati érzéke az épületszerkezetek felé vezette. Tanszékének tárgyai a szerkezettanból, valamint másik tárgykörből, a mezőgazdasági építészetből állottak. Ez utóbbiban úttörő munkásságot végzett, és elméleti valamint gyakorlati tevékenységével megalapozta a korszerű magyar mezőgazdasági építészet tudományát. Világos felismerését a dolgok felől, valamint ösztönös ítélőképességét atyánktól örökölte, éppúgy széles körű aktivitását, szervező- és munkaképességét. Alapelve volt az épületszerkezeteket a művészet és viszont, az építőművészetet a szerkezetek szolgálatába állítani. A kettő csakis együttesen az igazi (…).”

Ahogy a tanári pályán fej fej mellett haladtak, ugyanúgy a tervezésben is hasonló elveket vallottak: a historizmus által befolyásolt kezdőévek után egy olyan higgadt, tárgyilagos, letisztult stílust alakítottak ki, amely funkcionalizmusában talán túlment a modernizmus funkcionalizmusán is. Csak az alaprajzból, az éghajlati és környezeti adottságokból és a jó kivitelezhetőségből indultak ki, semmilyen divatirányzatot sem voltak hajlandóak követni, így elutasították a modernizmus formalista megnyilvánulásait is.

A II. világháború utáni kommunista hatalomátvétel mindkét testvér pályáját megakasztotta, mindketten nem kívánatossá váltak a Műegyetemen, ahonnan különböző ürügyekkel el is távolították őket. A szakmai túlélés egyetlen esélye az állami tervezővállalatokba való integrálódás volt mindkettejük számára. Endre 1952-ben súlyosan megbetegedett, majd két évvel később elhunyt, Iván 91 éves koráig, 1980-ig élt és majdnem az utolsó pillanatáig tervezett. Bár a szakmai közéletből tudatosan visszavonult, ebben az időszakában is nagy hatást gyakorolt fiatalabb kollégáira, akik tisztelettel vették körbe.

És hogy mit rejtett a nagy, szürke doboz? Ezt egy következő cikkben áruljuk el.

A kiállításon bemutatjuk a Kotsis Endre fényképalbum épületeit és velük párhuzamosan Kotsis Iván azonos korszakból származó munkáit; a nagy, szürke doboz tartalmát (egy kis humoros játékkal kiegészítve); valamint ízelítőt adunk Kotsis Iván szakkönyvtárának köteteiből. De látható lesz Kotsis Iván legendás kalapja is, Hauszmann óráin készített egyetemi jegyzete, rajzokkal illusztrált útinaplója, diplomája (ami akkor még nem egy műbőrkötésű kis könyvecske volt) és több, képzőművészeti értékkel bíró ceruzarajza. Mindezt a történelmi eseményeket és az emberi kapcsolatokat is józanul szemlélő gondolkodását tükröző önéletrajzi részletek fogják kísérni.

Hogy érdemes-e ma, a gyors, digitális hatások korában építészeti kiállítást szervezni, nem virtuálisat, hanem kézzelfoghatót, lassan, szemlélődve körbejárhatót? Érdemes-e régi építészeinket megeleveníteni? Meglátjuk. Reméljük. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Pesti Monika – Lechner Tudásközpont