Egy könyvtár súlya

Egy könyvtárat többféleképpen lehet megközelíteni: lehet mint épületről, lehet mint intézményről, lehet mint kulturális szimbólumról – vagy akár mint városról a városban írni. Egy korábbi írásomban az OSZK új, piliscsabai épületének gondolkodásmódja felől közelítettem: tömeg, szerkezet, rétegzettség, védelem, az a mérnöki és építészeti fegyelem, amely a könyvet – mint sérülékeny hordozót – körülveszi. Most más irányból lépek közelebb. Ez az írás a régiről szól, arról az épületről, amelyet használunk, bejárunk, amelynek ajtait kinyitjuk, lépcsőin felmegyünk, raktáraiba ritkán – de annál nagyobb kíváncsisággal – bepillanthatunk. A budavári OSZK tereiről, anyagairól, és azokról a rendszerekről, amelyek nem látszanak elsőre, mégis mindent meghatároznak.

A Magyar Kultúra Napjához kapcsolódó nyílt nap [01] alkalmat adott arra, hogy ez az egyébként zárt működésű intézmény rövid időre megmutassa magát. Nem reprezentatív gesztusként, működés közben: raktárakkal, folyosókkal, kézzel fogható tárgyakkal, súlyos ajtókkal és polcrendszerekkel.  Láthatóvá váltak olyan terek, ahol a könyv már nem metafora, hanem anyag. Ez a szöveg erről a tapasztalatról szól: arról, hogyan válik a tudás tömeggé – és arról, hogy egy könyvtár súlya nem csak átvitt értelemben mérhető.

A budavári könyvtári terek kialakítása nem egyetlen döntés vagy rövid korszak eredménye. A háború utáni évtizedek hosszú, rétegzett tervezési folyamata rajzolódik ki mögötte, amelyben a helyreállítás, az új funkciók keresése és az ideológiai elvárások egyszerre voltak jelen.  [02] A vár nem csak történeti örökségként jelent meg, egyben újraértelmezett kulturális térként, amelynek reprezentatív szerepet szántak az állami kultúrpolitika keretein belül. Ebben az összefüggésben válik érthetővé, hogy a könyvtár nem „beköltözött” a várba, vele együtt átalakult. A tervezés évtizedeken át tartó folyamata során fokozatosan alakult ki az a térstruktúra és anyaghasználat, amely ma természetesnek tűnik, valójában azonban tudatos koncepció eredménye. A közlekedők, lépcsők, előcsarnokok és reprezentatív terek megteremtettek egyfajta intézményi dramaturgiát is. Az intézmények – könyvtár, múzeumok, kiállítóterek – nem elszigetelten jelentek meg, szerves elemei lettek az állami reprezentációnak. Anyaghasználatuk is túlmutat a puszta tartósságon: fehér márvány, nemes kőfelületek, fém részletek jelölik ki azokat a pontokat, ahol a tér ünnepélyessé válik. Ezek az anyagok egyszerre hordoznak időtlenséget és tekintélyt; nem dekorálnak, hangsúlyoznak. Ebben a közegben jelennek meg a Fadrusz-féle atlaszszobrok is, [03] amelyek első pillantásra idegennek tűnhetnek egy könyvtári környezetben. Valójában azonban pontosan illeszkednek abba a gondolkodásba, amely a tudást nem absztrakt fogalomként, hanem fizikai teherként jeleníti meg. Az atlasz alakja nem olvas, nem tanul, hanem tart. Hordoz. A szobrok így nem illusztratív díszek, itt metaforikus erővel bíró térbeli jelölők: a tudás súlyát szó szerint a testre helyezik.

Ez a gondolat szervesen kapcsolódik ahhoz az építészeti nyelvhez, amelyet a KÖZTI tervezői a korszakban következetesen alkalmaztak. A kollektív tervezői gyakorlat nem egyéni gesztusokra épült, inkább egységes térfelfogásra: az anyag, a tömeg és az arány együtt alakítja a használat módját. A felelős tervezők – köztük Havassy Pál [04] – egy intézményi egészben gondolkodtak. Ezért a fehér márvány burkolatok – padlón, falon, korlátokon –, valamint a nehéz, fémmel borított ajtók mind egy korszak reprezentációjáról és biztonságkereséséről beszélnek. A könyvtár tereiben így az ideológia nem plakátokon vagy szövegekben jelenik meg, hanem anyagban és súlyban. A várbeli könyvtár annak a korszaknak a lenyomata is, amely a kultúrát egyszerre akarta hozzáférhetővé és tekintélyessé tenni. Mindez ma már óhatatlanul másként hat. Az a térstruktúra és anyaghasználat, amely a maga idejében magától értetődőnek és progresszívnek számított, ma részben nosztalgikus, részben merev benyomást kelt. A márványlépcső nem egyszerű közlekedőelem: tömege, tapintása és hideg felülete tudatosan lassítja a mozgást, ünnepélyessé teszi az áthaladást. A vörös futószőnyeg jelölés: a reprezentatív tengely hangsúlyozása egy olyan épületben, ahol a használat alapvetően nem ceremoniális, mégis annak látszik. Az ajtók hasonló szerepet töltenek be: súlyuk, anyaguk és arányaik nem a könnyű átjárhatóságot, hanem az átlépés tudatosítását szolgálják. Ma, a könnyű szerkezetek és áttetsző határok korában ez a gesztus már kissé idegen – ugyanakkor éppen ezért válik láthatóvá. A könyvtár tereiben jelen van egyfajta időréteg, amely nem akar eltűnni.

A KÖZTI tervezői gondolkodása ebben a részletvilágban válik igazán olvashatóvá: teljes rendszerré válik, amelynek minden darabja ugyanazt a gondolatot erősíti: a tudás hordozása felelősség, az intézmény pedig ennek a felelősségnek az épített kerete.

A reprezentatív terek mögött egészen más logika érvényesül. A hatvanas–hetvenes évek fordulójára világossá vált, hogy a növekvő állományt nem lehet hagyományos módon kiszolgálni. A könyv nem maradhatott a reprezentáció szintjén – rendszerré kellett szervezni. A palota egykori udvarai – amelyek eredetileg fényt, levegőt és tájékozódási pontokat biztosítottak – a könyvtár beköltözésével fokozatosan belső, zárt toronyraktárrá [05] alakultak át. A raktárak, amelyek kívülről nem láthatóak, az egész intézmény működését meghatározzák.

A tervezés során, már 1972-ben felmerült a könyvek raktári szintek és olvasói szintek közötti logisztikájának és kommunikációs kapcsolatának megoldása. 1972 februárjában döntöttek az „F” épületbe telepítendő könyvszállító berendezésekről. [06] Végül is így épült be az a több kilométer hosszú Telelift-rendszer, amely ma is működik. A rendszer logikája egyszerű és könyörtelenül racionális: a könyv nem „jár”, hanem szállítják. A raktár, az olvasó és a kiszolgálótér közötti kapcsolatot gépi logisztika biztosítja. [07] Ez a megoldás ma már önmagában is történeti dokumentum, egy korszak mérnöki mentalitásának lenyomata: amikor a rendszerek nem gyorsan cserélhetőek voltak, arra készültek, hogy túléljenek.

A könyvraktározás világában gyorsan kiderül, hogy nem egyetlen rend létezik. Az OSZK állománya időben és raktározási logikában is rétegzett. Két alapvetően eltérő szemlélet él egymás mellett, egymást kiegészítve.

A „müncheni” raktározás: a könyv mint tárgy. A régebbi állomány esetében a raktározás alapelve nem a tartalom, hanem a fizikai forma. A könyvek magasságuk, vastagságuk és kötésük szerint kerülnek a polcokra. A cél nem az áttekinthetőség, helyette a biztonságos és sűrű tárolás. Nincs üres hely, nincs levegő a könyvek között – minden centiméter számít. Ebben a rendszerben a raktár nem „olvasható”. A tematika nem a polcon, hanem a katalógusban jelenik meg. A könyv itt elsősorban tárgy, amelyet védeni kell: a kötést, a papírt, az anyagot. A látszólagos összevisszaság valójában szigorú rend következménye. Ez a logika egy olyan korszakból ered, amikor a könyv még ritkább, sérülékenyebb és nehezebben pótolható volt.

A mai raktározás: a könyv mint információ. A modernebb raktári egységekben egészen más kép fogadja a szemlélőt. Itt a könyvek tematikus vagy gyűjteményi egységekbe rendezve állnak, gyakran egységes kötésben, teljes sorozatokként. A polckép már önmagában is értelmezhető: rendet, összetartozást, struktúrát mutat.

Ez a rendszer a gyorsabb kiszolgálást, a nagy mennyiségű állomány kezelését és az információhoz való hozzáférést támogatja. A könyv itt elsősorban tartalom, amelynek fizikai hordozója ugyan fontos, de nem elsődleges szempont. A raktár ebben az esetben már nem csak megőrző tér, egyben az információáramlás aktív része.

Egy intézmény – két gondolkodásmód. A két raktározási elv nem egymás ellenpontja, a különböző könyvtári korszakok lenyomata. A „müncheni” rendszer a könyvet mint történeti tárgyat védi, a modern raktározás a könyvet mint használható tudást rendezi. Az, hogy ezek a rendszerek ma is együtt működnek, a következetlenséggel szemben az intézményi emlékezet. A raktár így most már gondolkodástörténeti tér is, megmutatja, hogyan változott a könyvhöz való viszony: mit tekintettünk értéknek, mit féltettünk, és mit akartunk gyorsan elérhetővé tenni.

A ritka, egyedi vagy pótolhatatlan dokumentumok – kéziratok, korai nyomtatványok, különleges példányok más – az általánostól eltérő – szabályok szerint léteznek. Ezek sok esetben kizárólag az adott forrásnak megfelelő körülmények között őrizhetők: speciális klímában, fénytől védve, korlátozott mozgatással. Nem kölcsönözhetők, csak felügyelet melletti tanulmányozhatók. Vannak anyagok, amelyek egyáltalán nem hagyhatják el az épületet. Ezek helyben olvashatók, meghatározott olvasóterekben, meghatározott időkeretek között.

Ezzel párhuzamosan a könyvtár másik arca a használhatóság felől szerveződik. Az olvasók egy részét ma már szabadpolcos rendszerben érik el a dokumentumok. Itt a könyv nem védendő tárgy, hanem aktív eszköz: kézbe vehető, lapozható, összehasonlítható. Ez a rendszer a hozzáférés demokratikusabb logikáját követi, de csak ott működik, ahol az állomány fizikai és jogi állapota ezt megengedi.

A két világ közötti átmenetet hosszú ideig az idejétmúlt kartotékcédulák jelentették. A kézzel írt vagy gépelt cédulák a keresés eszközei, a könyvtári gondolkodás lenyomatai. A tartalom, a szerző, a jelzet mind egy tenyérnyi papírdarabra sűrűsödött, és a keresés mozdulatsorrá vált: fiók kihúzása, lapozás, visszatétel. Ma a kartotékcédulák sokak szemében már egy korábbi működés emlékeinek tűnnek, valójában azonban nem veszítették el a jelentőségüket. A digitális katalógusok megjelenésével a keresés kétségtelenül gyorsabb. Ezeken a cédulákon ott vannak a használat nyomai: kiegészítések, pontosítások, helyi tudások lenyomatai. Az adatok így lettek a munkafolyamatok emlékei. Éppen ezért a kartoték és a digitális rendszer ma nem egymást kizáró eszközök, hanem egymást kiegészítő rétegek. Az egyik gyors és strukturált, a másik lassabb, de gazdagabb kontextust hordoz.

A hozzáférés szabályozásának egyik legletisztultabb példája a VERSHAZA kiállítás. [08] Itt a könyvtár tudatosan vállalja, hogy a legérzékenyebb anyagait – kéziratokat, emblematikus szövegeket kiállított dokumentumként mutatja meg. A dokumentumok láthatók, de nem érinthetők; értelmezhetők, de nem lapozhatók. A hozzáférés itt keretezett bemutatás révén valósul meg. A fény, a távolság, a magyarázó szövegek mind azt szolgálják, hogy a tárgy egyszerre legyen jelen és védett.

Ritkaságok – amikor az írás tárggyá válik

A raktárak és rendszerek után a könyvtár arca hirtelen megváltozik. Itt már az egyediség számít. Az írás ebben a közegben fizikai esemény: anyag, mozdulat, nyom az információhordozás mellett. A kéziratok esetében az első benyomás gyakran a méret. Két apró lap, vékony papír, halvány tinta – semmi monumentális. Mégis ezek a legsúlyosabb tárgyak. A lúdtoll vonása, az egyedileg kevert tinta tónusa, a papír rostjai mind arról árulkodnak, hogy az írás itt egyszeri és megismételhetetlen aktus volt. Nem javítható, nem optimalizálható, nem cserélhető. Tehát a könyvtár ritkaságai közelebb állnak az iparművészeti tárgyakhoz, mint a nyomtatott könyvekhez. Ugyanaz a figyelem érvényesül bennük az anyag iránt: a hordozó kiválasztása, a kivitelezés minősége, a használat nyomainak elfogadása.

A könyvtárnak ebben a részében az írás eszközei – toll, tinta, papír – ugyanúgy értelmezhetőek, mint egy gondosan megtervezett tárgy részletei. Nemcsak az számít, mit mond a szöveg, a szöveg, a tartalom mellett az is lényeges, hogy hogyan is jött létre. A történeti relikviák bemutatás módja – a távolság, a fény, a nézőpont – mind azt hangsúlyozza, hogy ezek az anyagok másként léteznek, mint a szabadpolcos könyvek. Nem forgathatók, nem lapozhatók, viszont „olvashatók” a felületükön: a kopásban, az elszíneződésben, a javítások nyomaiban. A könyvtár nem csak szövegeket őriz, tárgykultúrát is. Az írás története nem választható el azoktól az eszközöktől és anyagoktól, amelyekkel létrejött. A kézirat, a kötés, a tok, a tároló mind ugyanannak a gondolkodásnak a részei. A ritkaságok tere így egyszerre könyvtár és iparművészeti gyűjtemény, azért, mert megmutatja: volt idő, amikor az írás eleve tárgyként született meg.

A Nemzeti Könyvtár feladata: a nemzeti kultúra méltó elhelyezése és reprezentációja. A várbeli könyvtár tereinek emelkedettsége, anyaghasználata és szigorú rendje ezt az elvet szolgálta. A kultúra itt súlyos, komoly és időtálló dologként jelent meg – olyasvalamiként, amit meg kell őrizni, még akkor is, ha ez távolságot teremt a használó és a tárgy között. A mai digitális környezet ezzel szemben a bőséges hozzáférés logikáját követi. Az információ sokszorosítható, megosztható, kereshető; a szöveg leválik a hordozójáról. A könyvtár feladata azonban nem egyszerűen alkalmazkodni ehhez a világhoz, de egyensúlyt is tartani: miközben digitális szolgáltatásokkal széles körben hozzáférhetővé teszi a tudást, továbbra is felelősséget vállal azokért a tárgyakért, amelyek nem válhatnak puszta adatokká. Így a ritkaságok bemutatása tudatos gesztus. A kiállítás, a vezetett bemutatás, az ellenőrzött nyilvánosság mind azt szolgálja, hogy a dokumentumok egyszerre legyenek védettek és értelmezhetőek. A digitális környezet kiegészíti a működést: mást mutat meg, más tempóban, más mélységben. A könyvtár már nem csupán intézmény, de közvetítő a múlt és a jelen között. Őriz, de nem elzár; bemutat, de nem enged el; hozzáférést ad, de nem felelőtlenül. A digitális bőség és a tárgyi ritkaság ugyanannak a küldetésnek különböző eszközei.

Az OSZK gyűjtőköre a magyar kultúra teljességére irányul: mindarra, ami magyar nyelven, Magyarországhoz vagy a magyarsághoz kapcsolódva jött létre.  Amit a nemzeti könyvtár gyűjt és őriz, azt szakmailag hungarika, illetve hungaricum jellegű dokumentumoknak nevezzük: mindazokat az írott, nyomtatott vagy egyéb hordozón fennmaradt anyagokat, amelyek magyar nyelven készültek, Magyarországhoz kapcsolódnak, vagy a magyarság történetéhez, kultúrájához köthetők. Ez nem jogi címke: gyűjtőköri meghatározás, amely kijelöli az intézmény felelősségi körét. Ebben az értelemben a bemutatott ritkaságok nem elszigetelt műtárgyak, hanem a tudatosan felépített kulturális emlékezet részei is egyben. A könyvtár feladata így egyszerre a megőrzés és a közvetítés: a hungarika anyagok védelme mellett azok értelmezhető bemutatása is, akár digitális eszközökkel, akár ellenőrzött nyilvánosság keretében.

A nyílt nap során tapasztalható volt, hogy mindez nem elvont elv, hanem napi gyakorlat. A bemutató könyvtárosok szakmai lelkesedése és közlékenysége világossá tette: az őrzés nem elzárást jelent, a hozzáférés pedig nem felelőtlenséget. A hungarika – hungaricum jellegű dokumentumok megmaradása éppen azon múlik, hogy ez az egyensúly működni tudjon. A könyvtár súlya ma nem csupán a polcokon mérhető. Ott van a döntésekben, a rendszerekben, a bemutatás módjában – és abban a csendes munkában, amely lehetővé teszi, hogy mindez a jövő számára is hozzáférhető maradjon.

A szerző felvételeivel

Jegyzetek / Források

• [01]     A magyar kultúra napjához kapcsolódóan az OSZK 2026. január 24-én, nyílt napot tartott 10 és 17 óra között a nemzet könyvtárában. A nyílt nap látogatottsága 898 fő volt, melyet a helyszínen kézi számlálóval rögzítettek, az intézmény a részvételi adatot közösségi médiás kommunikációjában is jelezte.
• [02] Havassy Pál: Az új Nemzeti Könyvtár építészeti kialakítása. In: AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉPÜLETE A BUDAVÁRI PALOTÁBAN, szerk. Farkas László – Németh Mária, Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 9., Budapest, 1966, old. 24–35.
• [03]     „A földszinti középső lépcsőkar indulásánál Fadrusz János két, carrarai fehér márvány Atlasz-szobor remekműve állott, amely ma is látható, eredeti helyéről elmozdítva. Ezek eredetileg a két szélső lépcsőkar belső, rézsűt felmenő gerendázatát hordták.”   Uo., old. 18
• [04] Havassy Pál (1924. márc. 8. – 1985. júl. 23.): építészmérnök, Ybl-díjas (1983). A Bp.-i Műszaki Egy.-en 1950-ben kapott építészmérnöki oklevelet. Pályáját a Középülettervező Vállalatnál kezdte. ... Az 1950-es évek végén a Budavári Palota helyreállításának tervezésébe kapcsolódott be. Az OSZK részére kijelölt Krisztinavárosi szárny tervpályázatán első díjat nyert és a tervezés irányítására is megbízást kapott. Könyvtárépítéssel kapcsolatos szaktudását konzulensként itthon és külföldön is igénybe vették.– Irod. Horler Miklós: H. P. (Magy. Építőművészet, 1986. 1. sz.).
• [05] Havassy Pál „...az 1972. év végére elkészült - néhány raktári szint kivételével - teljes állványberendezéssel az épület belső udvarainak helyébe tervezett két toronyraktár, és azokat a könyvtár, minthogy raktározási körülményei akkorra már valóban elviselhetetlenekké váltak, 1973 júliusától kezdődően fokozatosan használatba is vette; az épület befejezetlenségéből adódó, igen nagy nehézségek között.”  Uo., old. 48
• [06] Havassy Pál: „A telelift könyvszállító berendezés létesítésének története” Uo., old. 81-84
• [07] A telelift a maga korában kifejezetten korszerű megoldásnak számított. Nem látványos, nem reprezentatív, viszont megbízható. A kis kocsik hangtalanul tűnnek el a falak, álmennyezet mögött, függőleges és vízszintes irányban egyaránt átszővik az épületet. A könyv útja láthatatlanná válik – de éppen ettől válik hatékonnyá. Külön figyelmet érdemel a rendszer technikai szíve: a hajtómotor. Nem véletlen, hogy a nyílt napon erre is külön kitértek. A rendszer egyik legizgalmasabb részlete a hajtás, az első hallásra meglepő megoldás, hogy a rendszer meghajtásához német autóbuszok ablaktörlő-motorját alkalmazták. Ez tudatos mérnöki döntés. Ezeket a motorokat eredetileg olyan környezetre tervezték, ahol a működés nem lehet látványos, viszont nem hibázhat. Egy autóbusz ablaktörlője nem akkor dolgozik, amikor kényelmes, hanem amikor esik, fagy, koszos az üveg, ráz az út, és a jármű éppen forgalomban van. A terhelés kiszámíthatatlan, az üzemi körülmények szélsőségesek – a működésnek mégis folyamatosnak kell maradnia. Pontosan ezek a tulajdonságok tették alkalmassá a könyvtári logisztikában való használatra. A motor nagy nyomatékra, alacsony fordulatszámra készült. Nem gyors, de erős. Nem finom mozgásra, hanem biztos indításra és megállásra. A telelift-kocsik terhelése változó: hol egy vékony folyóiratcsomag, hol több kilogrammnyi kötet kerül a rendszerbe. A buszablaktörlő-motor ezt a változékonyságot eleve kezeli. És van egy kevésbé látványos, de kulcsfontosságú szempont is: javíthatóság és pótalkatrész-ellátás. Egy tömeggyártásban készült járműipari motorhoz évtizedeken keresztül hozzáférhetőek az alkatrészek, a szerviztapasztalat, a dokumentáció. Egy könyvtári telelift esetében ez létkérdés. Nem lehet „leállni”, és nem lehet egyedi, egzotikus alkatrészekre várni. Így válik egy látszólag profán tárgy – egy busz ablaktörlőjének motorja – a tudás logisztikájának kulcselemévé. A könyvtár működésének ezen a pontján nincs esztétika és nincs reprezentáció. Csak megbízhatóság van, ismétlés és csendes működés a falak mögött.
• [08] „A VERSHAZA kiállítás bemutatja a három mű (A Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal) nemzeti könyvtárban őrzött kéziratát és legfontosabb szövegkiadásait, továbbá a megzenésítéseket és a különböző fordításokat felemlítve végig követi e versek emblematikussá válásának folyamatát. Kitér néhány jelentős történelmi pillanatra, amellyel a versek visszavonhatatlanul összeforrtak, és felidézi azokat a hatásokat, irodalmi utalásokat, amelyek az elmúlt idők klasszikusainak alkotásaiban éppúgy fellelhetők, mint a mai, kortárs alkotók műveiben. ... A megújult, elegáns kiállítótérben a költemények történetét bemutató érintőképernyők, valamint óriás kivetítőn követhető mozgó installáció is segíti az élményszerűséget és az elmélyülést. Tizenöt művésszel készült el Történeti Fénykép- és Videótárunkban a három költemény felvétele.” Kivonat: OSZK weboldal „Időszaki kiállítások”