Gehry „visszafogott mesterműve”

A Torontói Művészeti Múzeumot 1900-ban alapították, 1919-től Toronto, 1966-tól Ontario állam Művészeti Galériájaként (Art Gallery of Ontario, AGO) ismert. A nagyhírű múzeum kiállított tárgyai között több jelentős európai klasszikus szerepel, mint Tintoretto, Gian Lorenzo Bernini, Peter Paul Rubens, vagy Rembrandt, de Pablo Picasso, Edgar Degas és Vincent van Gogh sem hiánycikk. A múzeum büszkesége a Henry Moore szoborcsarnok. A szoborgyűjtemény első, gigantikus darabja, a „Két nagy forma” (1966-69) az épület sarkánál hangsúlyos plasztikaként szervül a kanadai utca színes forgatagába. Az első kiállítótér Pearson és Darling 1916-ban tervezett Beaux-Arts pavilonja volt, de az építkezés 1992-ig nem állt meg: a múzeum az 1920-as évek kezdetétől hat nagyobb átalakításon, bővítésen esett át. A város utolsóként a Barton Myers és Kuwabara Payne-féle posztmodern szárny megépülésének lehetett tanúja.

Toronto nemzetközi érdeklődésére és európai orientációjára jellemző a tárlatok összeállítása. Bár gyűjteményében a kanadai és az afrikai művészet is képviseli magát, a múzeumi látcső távolabbra tekint. Az együttes legutolsó átalakítása Matthew Teitelbaum nevéhez fűződik, aki a nyugati partok legismertebb amerikai dekonstruktivistájához, Frank Gehryhez fordult tervekért. A felkérés a bilbaói Guggenheim (1997) gyors konjunktúrája felől érthető, bár a szokatlan designra irányuló nemzetközi érdeklődés tartóssága a tapasztalatok alapján vitatható. Egy korszak lezárult, s a szenzáció inadekvátságára korunk világgazdasági eseményei is felhívják a figyelmet. Előtérbe kerültek az alkalmazkodás, a kötődés és a személyesség kérdései. Úgy tűnik, Gehrynél is.
A felkérésben meglepő, hogy a bővítés első Gehry Torontóba tervezett épületei közül, holott a fiatal Ephraim Owen Goldberg Ontario állam székhelyén, a galériától néhány háztömbnyire töltötte ifjúságát. Gehry Los Angeles-i építészként tért vissza szülőhazájába. A városhoz fűződő emlékek, az ifjúkori kötődések a helyhez az öncélú építészetéről hírhedt alkotót szokatlan megfontoltságra késztette. A művét népszerűtlennek kikiáltó sajtóvádak szerint a 2008-ban átadott épülettel Gehry nem hozta a tőle megszokott extravaganciát. Az efféle kritikák azonban nem vesznek tudomást a demiurgoszi karakter mögött rejtőző emberről.

A vádakat elutasító torontói Globe and Mail figyelemre méltó véleményt közöl az épületről:

„Gehry geniusának bizonyítéka attól vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy a nem mindennapi körülményekhez is megfelelően tudott alkalmazkodni. Saját vékájával mérve a rendelkezésre álló 276 milló dolláros büdzsé kifejezetten szűknek volt mondható. A múzeumigazgatóság és a financiális alaphoz kapcsolódó szervek hajthatatlanul állítják, hogy az egész városrészek vezető titánüzleteinek lebonyolításához szokott építész ezúttal egy szerény tervvel állt elő, amely a kontextus és a műgyűjtemény nagy múltja iránti érzékenységről tanúskodik.”¹

Az elismerők táborához sorakozott fel többek között a New York Times és a Washington Post is; Észak-Amerika megünnepelte a „visszafogott mesterművet”. Az AGO átalakítási munkáinak legfőbb donátora Kenneth Thomson, összesen 100 millió dollárt adományozott, míg Tony Gagliano, a múzeum jelenlegi vagyonkezelési elnöke további 13 millió dollárt gyűjtött huszonhat kanadai olasz család támogatásából. Az olasz donátorokra emlékezik az épület 180 méter hosszú, Dundas Street-re nyíló fő közlekedője, a Galleria Italia. Az Ellis Don sajtóarchívumában közétett interjúban Gehry aggodalmait fejezi ki a főhomlokzattal kapcsolatban:

„Aggódtam a Dundas Street-i homlokzatért. Féltem, nehogy túl erőszakosnak hasson. Ha most ránézek, kellően szerénynek látom, és úgy érzem, hozzáad valamit a Dundas Streethez.”²

Gehry tapintatosan közelített a tervezési feladathoz, és ez meglátszik átfogó koncepcióján is. Az épület háztömbnyi területet foglal el, melynek két fő határolója a Dundas és a Grange Park. A Grange területén 1817-ben emelt, György-korabeli majorság műemléképülete ma is áll, amely fokozta az óvatosság igényét. A megbízás két főbb probléma megoldását követelte Gehrytől: a közel száz éven keresztül bővített együttes darabokra eső épületrészeinek összekötését, a pavilonok és térrészek közti áttekinthető közlekedés megszervezését, valamint egy az épület léptékéhez illő bejárati előcsarnok tervezését. Az előbbire a Galleria Italia városra tekintő, finoman csavarodó fa-üveg konstrukciója bizonyult alkalmasnak, míg az utóbbi egy meglévő csarnok, a Walker Court felszabadításával valósult meg. A Walker Court egykor a kiállítóterek közt átlátást biztosított, de az élmény az udvar későbbi beépítésével elveszett. Az építész igyekezett visszaállítani a csarnok ifjúkorában tapasztalt levegősségét: a posztmodern szárny elbontásával itt vertikális közlekedőket alakított ki. Az udvart a múzeum centrumává tette, központi terét felülvilágítókkal és ünnepélyes lépcsőkarokkal kontúrozta. A múzeum aortája a csarnok falát is áttörő szabálytalan hélix alakú lépcső, amely a Court építészeti ‘műtárgya’.

A Dundas-i állásonként változó keresztmetszetű galéria mozgása a rendelkezésre álló utcányi hosszon finoman oszlik meg. Gehry a ház többi részének sem kívánt különleges karaktert kölcsönözni, hanem jellegtelenné, érdektelenné akarta tenni azokat. Bevallása szerint a tervezés folyamán szembesült vele, hogy a fehér-kékre festett titándobozok érdektelen kompozíciója végül mégis karakterként állt elő. A dobozok komponált, összefűzött együttesével erős, már-már elemi hatást ért el. Különösen igaz ez a Grange felőli világoskék titántoronyra, amely a kétszáz éves majorság cizellált téglaépülete fölé emelkedik. A részleteiben kimunkált ház és az arc nélküli óriás közti kontraszt Észak-Amerika nagyvárosainak történelmi központjaiban megszokott látvány. Kiegyensúlyozott arányokkal szerkesztett kék ernyője mégis olyan, mintha az ég helyébe akarna lépni. Archaikus tömeg-egységét csupán egy homlokzatra felfutó ezüstszínű spirállépcső töri meg. Az AGO a Grange Park díszletét adva egyúttal Will Alsop szürreálisan lebegő, hatemeletnyi ferde oszlopokra állított Ontario College of Art & Design (Sharp Centre for Design) épületével ‘társalog’. Mindkét épület célja volt, hogy kellő fényt engedjen a park területére. A Sharp Centre lábai között szabadon bejut a fény, míg Gehry tornya ernyőként fogja fel azt.

A bővítés a kiállítási területet 47%-al növelte meg, de több járulékos közönségszolgálati teret is biztosít befogadó-gesztust téve a látogatók felé: kávézók és üzletek, a Dundas felől széles információs pult és könyvesbolt áll rendelkezésre. A bejárathoz elnyújtott rámpa visz, amely a transzparens galéria dinamikáját követi. Ez utóbbi szerkezete magával ragadóan változatos ragasztott fa – fém – üvegkonstrukció, amely leginkább egy hajó árbocokkal tűzdelt fedélzetéhez hasonlít, s a McCaul Streetre néző terecskére vitorlaként kifut. A múzeum hátsó homokzata zártabb, osztottabb: a Beverley Street a torontói kínai negyed (Chinatown) határát is képezi.

Jegyzetek
¹ Restrained Masterpiece. The Globe and Mail, 2008. november 13, hozzáférhető: http://www.theglobeandmail.com/news/opinions/restrained-masterpiece/article722674/, utolsó belépés: 2011. augusztus 12.
² Art Gallery of Ontario reopens with Gehry's stamp. Ellis Don Media Archive, hozzáférhető: http://www.ellisdon.com/news/archive/special-feature-ago/AGO/Art-Gallery-of-Ontario-reopens-with-Gehrys-stamp-1641/, utolsó belépés: 2011. augusztus 12.

Megbízó: AGO (Art Gallery of Ontario)
Tervező: Gehry Partners, LLP.
Megbízás éve: 2004
Kivitelezés éve: 2008