Megtörténhet-e a magyar települések elindulása a klímareziliencia felé?

Totális zűrzavar a határtalan szabadságban

Új fogalmakat és másfajta működéseket kell megismernünk és megtanulnunk, ha élhető jelent és jövőt szeretnénk a gyermekeinknek, magunknak. A klímaalkalmazkodást már évekkel ezelőtt minden földi halandónak el kellett volna kezdenie, de nem ideális világban élünk, így tehát félre a naivitással!

Nem először került társadalmunk 180 fokos irányváltást igénylő szemléletváltoztatási kényszerbe. Ahhoz, hogy megértsük, miért olyan nehéz ez most, lépjünk vissza az időben.

A víz mint ellenség: A XIX. századi paradigma

Széchenyi István és Vásárhelyi Pál korában a magyar tájátalakítás legfőbb hajtóereje a modernizáció, a mezőgazdasági területszerzés és a katasztrofális árvizek elleni védekezés volt. A Tisza-szabályozással és a mocsarak lecsapolásával a korabeli mérnöktársadalom a világ egyik legnagyobb szabású tájátalakítási projektjét hajtotta végre.

Akkor a fejlődés, a biztonság és a tudományos haladás egyet jelentett egyetlen elvvel: a vizet a lehető leggyorsabban el kell vezetni a tájból.

Ez a szemlélet beépült a hazai mérnökképzésbe, a jogszabályi környezetbe és a településüzemeltetési gyakorlatba is. Több mint másfél évszázadon át a szürke infrastruktúra – a betonozott övárkok, a burkolt medrek és a zárt csapadékcsatornák – jelentette a "rendet" és a szakszerűséget. A cél az volt, hogy a leeső esőcsepp a lehető legrövidebb úton elhagyja a belterületet.

A paradigma csődje a klímaváltozás korában

A 21. század harmadik évtizedére ez a 150 éves beidegződés a saját visszájára fordult. A klímaváltozás következtében a csapadék eloszlása extrém módon megváltozott: míg a hosszabb száraz időszakok kiszárítják a talajt és lejjebb nyomják a talajvízszintet, a hirtelen lezúduló villámárvizek túlterhelik a hagyományos csatornahálózatokat.

A mai Magyarországon a víz elvezetése már nem a biztonságot, hanem a táj és a települések kiszáradását eredményezi. A probléma felismerése hátraarcot követel meg: a vizet nem kiűzni kell a településről, hanem helyben tartani, szikkasztani és a növényzet szolgálatába állítani.

Miért olyan nehéz a változás?

A klímaalkalmazkodás és a természetalapú megoldások elterjesztése nem pusztán mérnöki vagy pénzügyi kérdés, hanem mélyen pszichológiai és társadalomirányítási kihívás.

Az átbillenési pontok

Az emberi természet sajátossága, hogy amíg egy problémát nem érez a saját bőrén, hajlamos azt elméleti, elvont kérdésként kezelni. A szárazság, a talajvízszint süllyedése vagy a hőszigethatás sokáig láthatatlan folyamatok.

A klímarendszerek és az ökoszisztémák tragédiája viszont abban áll, hogy ha megvárjuk, amíg az ökokatasztrófa már az egyéni komfortérzetünk szintjén „nagyon fáj”, akkor már rég átbillentünk azon a kritikus ponton, ahonnan a folyamatok visszafordíthatók lennének.

A természet működése nem kockás papír, és nem lineáris. Ha a talajszerkezet végleg megsemmisül, ha a mikroklíma összeomlik, és a helyi vízciklus megszakad, a folyamat visszabillentése nagyságrendekkel több erőforrásba kerül – ha egyáltalán lehetséges még.

Nem a természetnek van szüksége ránk – nekünk van szükségünk rá

A természet alapú megoldások hangoztatásakor sokan még mindig úgy gondolnak a zöldfelületekre vagy a vizesélőhelyekre, mint a természet felé tett „nagylelkű gesztusra” vagy drága hobbira. A valóság ezzel szemben az, hogy a természetnek nincs szüksége az emberre – az ember nélkül is boldogulni fog. Nekünk van elemi szükségünk a természetre, hiszen teljes egészében az általa nyújtott ökoszisztéma-szolgáltatásokból élünk.

• Az élő, nedves talaj nélkül nincs élelmiszertermelés.
• A kék-zöld infrastruktúra nélkül a városaink élhetetlen katlanokká válnak a nyári hőségek idején, és elveszítjük immunrendszerünk stabilitását.
• A helyben tartott csapadékvíz nélkül kiszárad a táj és elnéptelenedik a vidék.

A vezetői felelősség és a kisvízgyűjtő szintű kormányzás

Mivel a lakosság jelentős része csak a közvetlen katasztrófahelyzetben eszmél fel, kiemelkedő szerepe van a vezetői kommunikációnak és a stratégiai iránymutatásnak. A döntéshozók – a polgármesterektől az intézményvezetőkön át a kormányzati szereplőkig – nem várhatnak arra, hogy a lakosság alulról kikövetelje a „szivacsosítást”. Nekik kell a témát bevinniük a közbeszédbe, értelmezési keretet adniuk, és megmutatniuk a követendő utat.

A cselekvési léptéknek pedig túl kell mutatnia a településigazgatási határokon: a megoldást a vízgyűjtő szintű, táj alapú kormányzás (landscape governance) jelenti. A víz nem ismeri a közigazgatási határokat; egy patak, egy szikkasztó hálózat vagy egy kisvízgyűjtő rendszere csak akkor működik, ha minden érintett, a teljes utca, a szomszédos települések, a vízügy, a közútkezelő és a gazdálkodók rendszerszemléletben, együttműködve irányítják azt.

Vásárhelyi óta azonban radikálisan megváltoztak a kommunikációs szokásaink

A kommunikációs tér és az információáramlás radikális átalakuláson ment keresztül az elmúlt 50 évben, és ez a helyes irányba történő szemléletváltozás útját igen rögössé teszi.

A 19. századi nagy folyószabályozások idején – de még a 20. század második felében is – a társadalom tájékozódási lehetőségei szűk, szigorúan szűrt és ellenőrzött csatornákra korlátozódtak. Néhány napilap, majd később egy-két állami rádió- és televíziócsatorna közvetítette a „hivatalos” tudományos és politikai konszenzust. Ha a szaktekintélyek és a mérnökállam eldöntötték, hogy gátat kell építeni vagy mocsarat kell lecsapolni, a narratíva egységes volt, a tudományos tekintély elve pedig ritkán kérdőjeleződött meg a széles nyilvánosság előtt.

Ma ezzel szemben a széttöredezett, végtelenített információs zaj korában élünk. Az internet és a közösségi média világában a kapuőri szerepek megszűntek: bárki lehet influenszerré, önjelölt szakértővé és véleményvezérré. A tudományos kutatások, a tájépítészeti és hidrológiai tények ugyanazon a felületen és pontosan ugyanazért a figyelemért versenyeznek, mint a felületes megérzések, a klímaszkepticizmus, a szándékos zöldre mosás (greenwashing), vagy éppen az átgondolatlan lakossági felháborodások.

A helyes válaszok megtalálását tovább nehezíti, hogy a fenntarthatóság jelszava mögé ma már számtalan felületes vagy kifejezetten káros kezdeményezés is beül. A lakosság és a településvezető egyaránt elbizonytalanodik abban, hogy kinek higgyen, amikor minden oldalról ellentmondó üzenetek záporoznak rá.

A kockázatvállaló polgármesterek és a törékeny bizalom

Ez az információs zűrzavar különösen sebezhetővé teszi azokat a helyi vezetőket, akik úttörőként próbálnak elindulni a klímareziliencia útján. Egy esőkert, egy szikkasztó park vagy egy természetalapú csapadékvíz-megtartó rendszer megvalósítása a mai médiakörnyezetben nem csupán szakmai, hanem komoly politikai kockázatvállalás is: a kivitelezéssel járó átmeneti lakossági kényelmetlenségek vagy a növényzet természetes képe azonnali kritika tárgyává válhat az online térben.

Amikor a KEHOP Plusz 2.2.1 pályázat keretében körülbelül 120 település vállalta ezt a lépést, a szakmai felkészültség mellett hatalmas társadalmi bizalmat fektettek be.

Sajnos azóta megtörtént az, amitől a legjobban tartottunk: 30–40 elhivatott település pályázatát elutasította az Irányító Hatóság. És ami a legszomorúbb, a döntések nem a szakmai tartalom érdemi elbírálása alapján születtek meg, hanem tiszta bürokratikus variálásból kifolyólag. A pályázók önhibáján kívüli, hatósági határidő-tologatások és a pályázati körök megnyirbálása vezetett odáig, hogy pusztán formai okokra hivatkozva söpörték le a kidolgozott terveket.

Ez a bürokratikus szigor nemcsak a tervezési forrásokat pusztította el, hanem az információs zajban amúgy is törékeny hitelességet rombolta porig. A szkeptikusok, a politikai ellenfelek és a cinikus hangok azonnal igazolva látják a narratívájukat („ugye megmondtuk, hogy erre kár volt pénzt áldozni”), ami hosszú évekre visszavetheti az amúgy is nehezen elindult hazai szemléletváltást.

Élő rendszerek és a valóság: A szürke és a kék-zöld infrastruktúra kötelező házasítása

A hagyományos mérnöki infrastruktúra és a természetalapú megoldások (NBS) közötti legmélyebb különbség a működésük időbeliségében rejlik. Egy betonalapú csapadékcsatorna a megépítése pillanatában van a legjobb állapotában, majd az idő múlásával fokozatosan amortizálódik. Ezzel szemben egy kék-zöld infrastruktúra-rendszer – egy esőkert, egy szikkasztó vegetációs sáv vagy egy vizesélőhely – a megépítésekor még csak a fejlődése kezdetén jár.

A természetalapú megoldás nem „kész termék”, hanem folyamat

Rendkívül fontos megértenünk: a természetalapú megoldás nem egy kulcsrakész, statikus műszaki műtárgy, hanem egy biológiai és hidrológiai beavatkozás. Egy élő rendszert nem lehet pusztán egy átadási jegyzőkönyvvel lezárni. Az ilyen típusú beavatkozások útját szelíden kísérni kell, és értő módon, folyamatosan finomítani, alakítani azt. A siker 80%-a a szakszerű kezelésben, fenntartásban és a folyamatos adaptációban rejlik.

A meglévő beépítettség korlátai: Miért nem működik a „tiszta” zöld megoldás?

A gyakorlati megvalósítás során látnunk kell a hazai településszerkezet adottságait: településeink meglévő, sűrű beépítettsége miatt a legtöbb esetben tisztán természetalapú rendszerek nem is megvalósíthatóak. Nincs elég szabad terület, hiányoznak a széles zöldsávok, a közműhálózatok pedig szorosan hálózzák be a földalatti tereket.

A megoldás éppen ezért nem a szürke infrastruktúra elutasítása, hanem a szakmai szemléletváltás: házasítani kell a szürke infrastruktúrát a kék-zöld megoldásokkal. Műszaki műtárgyak, zárt vagy szikkasztó beton- és szivárgóelemek kombinálása szükséges az élő növényi és talajalapú szivacsosítással.

Ennek a pályázatnak az egyik legnagyobb, leendő előnye és hozadéka éppen az volt, hogy – a fent részletezett összetett műszaki és ökológiai kihívások miatt – példátlan módon ösztönözte a szakmaközi együttműködéseket. Építőmérnökök, vízügyi szakemberek, tájépítészek és ökológusok kényszerültek és tudtak végre egy asztalhoz ülni, közös nyelvet beszélni és integrált megoldásokat tervezni.

Monitoring nélkül nincs klímareziliencia

Mivel élő és hibrid rendszerekkel dolgozunk, az adaptív kezelés feltétele a folyamatos monitoring. Mérés és adatgyűjtés nélkül a természetalapú és kombinált megoldások hatékonyságáról nem lehet meggyőződni. Folyamatosan követnünk kell(ene) például:

• a talaj nedvességtartalmát és infiltrációs (szikkasztási) kapacitását,
• a helyi mikroklíma hőmérsékleti változásait (hőszigethatás csökkenése),
• a vegetáció állapotát és a biodiverzitás alakulását,
• valamint a rendkívüli csapadékesemények alatti vízvisszatartási teljesítményt.

A láthatatlan infrastruktúra hármasa

Ez az élő szövet három egymásra épülő pillérből áll, amelyek szerves egységet alkotnak:

1. Kék infrastruktúra (Vízmegtartás): Esőkertek, szikkasztók, vegetációval borított vízáteresztő felületek és kedvező geometriájú lejtési viszonyok, amelyek nem elvezetik, hanem a helyszínen tartják az esővizet.
2. Barna infrastruktúra (Egészséges talaj): Az élő, nedves, biológiailag aktív talaj védelme és rehabilitációja, amely a teljes ökoszisztéma-szolgáltatás és a vízelnyelés fizikai alapja.
3. Zöld infrastruktúra (Biodiverz növényzet): Honos, szárazságtűrő növénytársulások és közösségi kertek, amelyek nemcsak hűtik a környezetet és szűrik a levegőt, de közvetlen szenzoros és immunológiai kölcsönhatásba lépnek az emberrel.

Összegzés és kiáltvány: A jövőálló települések nem veszhetnek el a bürokrácia útvesztőjében!

Történelmi válaszúthoz érkeztünk. Miközben a klímaváltozás hatásai közvetlenül fenyegetik településeink élhetőségét, a 150 éves vízelvezetési paradigma felülírása és a szivacsváros-koncepció meghonosítása nem halogatható tovább. Ebben az amúgy is túlszabályozott, információs zajjal terhelt és bizalomhiányos környezetben a KEHOP Plusz 2.2.1 pályázat elindítása az utóbbi évek legígéretesebb szakmai fejleménye volt.

A pályázat fantasztikus lehetőséget biztosított a települések számára viszonylag rugalmas keretek között arra, hogy a bel- és külterületeiken összefüggő, koherens, vízgyűjtő alapú beavatkozási csomagot valósítsanak meg. Finanszírozást kínált vízfolyások rehabilitációjára, tavak és vizes élőhelyek létesítésére, esőkertekre, fásításra. A támogatás részletei a kiíró oldalán olvashatók.

Magyarország több mint 3 100 településéből körülbelül 120 úttörő önkormányzat vállalta a felelősséget, a politikai kockázatot és az anyagi áldozatot (településenként 8–15 millió forintos tervezési költséget), hogy interdiszciplináris csapatokkal elindítsa a klímareziliens jövőt.

A bürokratikus abszurdum ára

A menet közben módosított határidők és a sűrített ütemezés miatt kialakult helyzetben most – bürokratikus indokok és formai hibák miatt – 30–40 elhivatott település pályázatát már vissza is dobta a hatóság. Ha az Irányító Hatóság továbbra is a formai szigort helyezi a szakmai tartalom és a valós társadalmi érdekek fölé:

• 300–500 millió forintnyi megfeszített önkormányzati és tervezési forrás megy közvetlenül a kukába.
• Jóvátehetetlenül megrendül a kockázatvállaló polgármesterek és a lakosság bizalma a nemzeti és uniós klímaprogramok komolyságában.
• Évekre visszavetődik a természetalapú megoldások és a zöld-kék infrastruktúra hazai terjedése, pontosan akkor, amikor minden csepp vízre és minden négyzetméter élő zöldfelületre égető szükségünk lenne.

Kiáltvány a szakmai elbírálásért!

Nem engedhetjük meg, hogy a magyar települések klímaalkalmazkodásának úttörőit bürokratikus, korántsem szakmai okok miatt büntessük. A természetalapú megoldások bevezetése tanulási folyamat a szakma, a bürokrácia és a társadalom számára egyaránt.

Kérjük a döntéshozókat, az Irányító Hatóságot, a Nemzeti Park Igazgatóságokat és a Vízügyi Igazgatóságokat, hogy tanúsítsanak rugalmasságot, és álljanak ki a KEHOP ZKI pályázatok érdemi, szakmai elbírálása mellett! Ne engedjük, hogy az adminisztratív határidők módosításán és bürokratikus zsákutcákon vesszenek el a jövőnk szempontjából életbevágóan fontos megoldások!

Ez minden szereplő közös érdeke – a településektől a szakmán át az egész ország klímarezilienciájáig.

Fodor Anita 
Green City akkreditált, okleveles tájépítészmérnök

Szilágyi Sándor 
Építőmérnök

Felhasznált történeti és szakmai források:

• Botár I. – Károlyi Zs. (1970): Vásárhelyi Pál, a Tisza-szabályozás tervezője. Vízügyi Történeti Füzetek 2., Budapest. (Hungaricana Közgyűjteményi Portál)
• Duna Múzeum (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum) Történeti Dokumentációja és Térképtára, Esztergom.
• KEHOP Plusz 2.2.1-25 felhívás dokumentációs anyagai és a Zöld-Kék Infrastruktúra (ZKI) szakmai tervezési útmutatói.
• Illusztrációk forrása: Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), Duna Múzeum és Fortepan.