Tapasztalat a nem tapasztalhatóról

Az építészek műleírásából

1964-ben John és Dominique de Menil (a Renzo Piano tervezte Menil Múzeumben és Cy Twombly Képtárban elhelyezett Menil-gyűjtemény társalapítói) felkérték Mark Rothkót egy helyhez kötődő, a festőművész műveivel megtöltött meditatív tér tervezésére. A feladatra Rothko munkatársaként Philip Johnsont választották, de kettőjüknek a megbízást illetően homlokegyenest különböző elképzeléseik voltak. Rothko ellenezte Johnson monumentális terveit, mert attól félt, hogy festményeiről elvonná a figyelmet. Emiatt a kápolna terveit sokszor átgondolták, a munkába több építészt is bevontak. Rothko Johnson után elsőként Howard Barnstone-hoz, őt követően pedig Eugene Aubryhez fordult, de a kápolna 1971-es elkészültét már nem érhette meg. A nagy erőfeszítések árán megvalósult épületet egy évvel a mélydepresszióba esett, New York-i stúdiójában 1970. február 25-én öngyilkosságot elkövető Rothko halála után adták át.

A két hustoni filantropista, John és Dominique de Menil megbízása Rothko felé eredetileg egy sorozat meditatív és transzcendentális műalkotás létrehozásáról szólt, amelyeket Philip Johnson segítségével egy szintén Rothko által tervezett, felekezetközi „szakrális” térben helyeztek volna el. Az új Rothko-kápolna helyét a Menil-gyűjtemény épülete és a Szent Tamás Egyetem alacsonyházas környezetének szomszédságában jelölték ki.

Rothko és Johnson konfliktusa után az építészeti feladatok továbbvitelét Howard Barnstone vállalta el, aki azidőtájt Johnson több texasi épületének felügyeletét is végezte. Barnstone és társa, Eugene Aubry Rothko kívánsága szerint alakították tovább a terveket. Nem sokra Rothko 1970-ben bekövetkezett halála után Barnstone is megbetegedett, Aubry pedig újra Johnsont kérte fel konzulensnek a befejező tervek elkészítéséig.

„Régóta hiszek abban, hogy a műalkotás önmaga médiumának keretein belül is tökéletesen életképes. Egy zeneműnek például, saját zenei szerkezete által kell érzelmeket felkeltenie és kielégítenie: hatásait nem valamilyen szóbeli magyarázatnak vagy programnak köszönhetően éri el. Egy vizuális műalkotásnak is közvetlenül a befogadó elméjéhez, sőt lelkéhez kell szólnia. Nem a címek meggyőző ereje vagy beágyazó szövegek közvetítésével, hanem úgy, hogy a vizuális érzékelést és képzelőerőt saját képi világa által ragadja meg. Végső soron egyetlen műalkotásnak sem lehet feladata, hogy a környező világot mutassa be: önmagukban és önmagukról kell szólniuk.”
(Christofer Rothko, Mark Rothko fia)

Rothko műveiben az érzékszervi közvetlenséget spirituális felhangok is kísérik. Kápolnája kapcsán a mester így nyilatkozott: „Mind a végest, mind a végtelen meg akartam festeni.”

Rothko úgy tekintett saját művére mint egy leendő kultusz- avagy zarándokhelyre mindazok számára, akik képesek elszakadni New Yorktól, a kortárs művészet akkori központjától, hogy felkeressék a mestert akár munka közben is. A kápolna építése hat évet vett igénybe Rothko életéből. Ez az idő lépésről lépésre átformálta művészetét, őt magát pedig a transzcendens lehetőségének keresőjévé és áldozatos tisztelőjévé tette.

Rothko munkája egy sajátos tanúságtétellel, spirituális tapasztalat, amely témája révén az emberi tudat mélyrétegeibe ad bepillantást. Megmutatja érzékszervi befogadóképességünk határait, hogy tudomást szerezzünk önmagunkról. Tizennégy nagy vásznának fekete, közel áthatolhatatlan, kontemplatív felülete az ürességet, a befelé figyelés állapotát jeleníti meg.

A kápolna festményei között három (egyenként 5x15 lábnyi táblából álló) monokróm barna triptichon alkotja a központi kompozíciót, amelyet két oldalról három-három matt fekete téglalapból álló triptichon keretez. A képek között négy (egyenként 11x15 láb méretű) egyedi festmény, és egy további, a középső triptichonnal szemközt állított vászon helyezkedik el.  A festmények együttesen a sötétség mély vízióját váltják ki a szemlélőből.

Rothko kívánságának megfelelően a kápolna egyszerű téglaburkolatú, lapostetős és egyszintes épület, ami gyökeresen eltér a Philip Johnson által eredetileg elképzelt vakolt fehér, piramisszerű betonépítménytől. A „Törött Obeliszk” névre hallgató Cor-Ten acélszobor mellett emelt kápolnát élő tölgyfák veszik körbe. Az építmény alaprajza szabálytalan nyolcszög, amelyet négy egymást váltó fő- és mellékfal alkot; apszisa sokszögletű, padozata süllyesztett, tetőbevilágítója kis emelvényen, tamburon áll. Rothko a kápolnán belül körültekintően határozta meg hét fekete és hét szilvakék színű vásznának elhelyezését; triptichon függ az északi, keleti és a nyugati oldalon, egy kép található a déli, és egy-egy festmény az átlósan futó falakon is.

A kápolna nemcsak a modern építészet kiemelkedő példája, de egyúttal fontos Rothko-gyűjtemény is, amely művészete mellett a mester végső lelki küzdelmeinek is tanúja volt. Mint olyan, a kápolna elmossa az építészet és képzőművészet, kozmosz és káosz közti határt. Kihívást jelent a hagyományos diszciplínák számára mind az esztétikai hatás, mind az emberi tapasztalatok felülmúlására tett kísérlet értelmében.


Megbízó: John és Dominique de Menil
Építészet: Philip Johnson, Howard Barnstone, Eugene Aubry
Művészeti koncepció: Mark Rothko
Helyszín: Houston, Texas
Megvalósulás éve: 1971
Fényképek: Chad Kleitsch, Adelaide de Menil Carpenter, Romano Cagnoni

Forrás: Oscar Lopez, AD Classics: Rothko Chapel / Philip Johnson, Howard Barnstone, Eugene Aubry. ArchDaily, 2011. szeptember 14.
Fordította: K.V.