Új építészet felé: a Perzsa-öböl

Az iszlám és műemlékek viszonya nem felhőtlen, és nem is kell ehhez fanatikusok, például az iszlám Állam barbár pusztítását idézni világörökségi helyszíneken, hiszen időről időre esnek neki más vallások épületeinek, síremlékeinek, vagy akár csak szobrokkal díszített történeti épületeinek. Gyakran bálványimádást látnak, idegen kultúra fenyegetését vagy éppen a díszítések „világi hiúságát” értékes többszáz vagy ezer éves épületeknél. Különösen, ha a baloldaltól kölcsönzött „múltat végképp eltörölni” politikai célja is beszűrődik, ennek rombolás a vége.

Ugyanakkor, különösen a Perzsa-öböl gazdag, fiatal államainál még ennél is több pusztítást végez a szédületes fejlesztés, beépítés, városiasodás. A nyolcvanas évektől a korábbi szegény államok meg akarták – meg akarják – mutatni, milyen gazdagok, és egymásra licitálva építenek felhőkarcolókat, luxushoteleket, ikonikus épületeket. Itt a többség számára a múlt épületei a szegénység mementói, esetleg a gyarmati sors emlékei, vagy egyszerűen más nép él már ott, mint akik egykor ezeket építették: vendégmunkások, bevándorlók. Ráadásul a régi épületek gyengék, korallkőből, vályogból épültek, olykor elég magukra hagyni őket, hogy eltűnjenek örökre, és helyükön a fejlődés jelszava alatt legtöbbször globális arctalan épületszörnyek, vagy éppen a sztárépítészek ikonikus jelképei emelkedjenek.

2010-ben valami elkezdődött, méghozzá a Velencei Biennálén. Először mutatkozott be egy apró szigetállam a Perzsa-öbölből, Bahrein, néhány „buherált” tengerparti kunyhó kiállításával, és rögtön elhozta az Arany Oroszlánt. A kurátor, Noura Al-Sayeh maga is „kulturális forradalomnak” nevezte kiállításukat, mely egyszerre tiltakozott a partszakaszok privatizációja ellen (a tenger az ő Balatonjuk…), a tengertől elhódított („Reclaim”) területek magáncélú beépítése, és az épített örökség elherdálása ellen.

2019-re a Noura Al-Sayeh által elkezdett harc első sikerét könyvelhette el: Aga Khan-díjat nyert a „Gyöngyök Útja” világörökségi helyszín fejlesztése. Nemcsak azért volt ez rendhagyó, és az egész világ számára tanulságos, mert egy iszlám országban kifejezetten örökségvédelmi projekttel nyertek – ilyen projektek azért Katartól Szaúd-Arábiáig sokfelé vannak –, hanem mert a történeti épületek mellett kiváló minőségű kortárs építészettel készültek el a kiszolgáló funkciók épületei. Valerio Olgiati és Christian Kerez svájci, Kersten Geers David Van Severen belga, Anne Holtrop holland építészek izgalmas, rendhagyó formálású és anyagú épületekkel értékelték fel a történeti épületeket.

Anne Holtrop az anyagra és helyre koncentrál – akárcsak Peter Zumthor –, nem a formára. Vastag, hatalmas öntött üvegek, a helyi föld gödrével „zsaluzott” betontömbök, korallkő-szerű, nyers vakolatok: minden épülete meglepetéseket hordoz, de soha nem a formából kiindulva, hanem a nyersen, kopottan, radikálisan használt anyagokból.

Lina Ghotmeh, az utóbbi időben sikert sikerre halmozó, Párizsban élő, libanoni születésű építész szintén képes arra, hogy a helyet és az örökséget beépítse kortárs épületeibe. Képes arra, hogy az épülete (Stone Garten, Bejrút) megidézze az ország háborús emlékeit, reflektáljon a környező háztetőkre, betongyárra, Pierre El Khoury-irodára, vagy hogy pavilonja egyszerre képviselje a közösséget és a fenntarthatóságot (Serpentine-pavilon, London), vagy hogy egy könnyed faépülettel egy ország hajóépítési kultúráját bemutassa, kortárs eszközökkel újraírva azt. (Expó Osaka, az aranyérmes bahreini pavilon).

Aziz Al Qatami és Khalid al Gharaballi svájci-kuvaiti építészek is egyfajta kortárs kritikai regionalista építészetet művel, mely az örökséget folytatja és „újraaktiválja”. Klímatudatos, tömbszerű családi házat alkotnak (White Fortress House, Kuvait), tudatosan használják az árnyékot (Rimayah House, Kuvait), emberléptékű, közösségközpontú lakóegyüttest terveznek (Wafra Living, Kuvait).

Az Öböl építészeti állapotát Sophia Al Maria fogalmazza meg legpontosabban installációiban, performanszaiban. (Gulf Futurism) Nála a tér „nem-hely” (augé): fogyasztási gép, legyen az felhőkarcoló, mall, repülőtér (Black Friday, 2016). Az emberi test az utolsó „örökséghordozó” (Virgin with a Memory, 2019), ami ellenszegül a steril globalista tereknek. Számára az Öbölben „túlgyorsult” a jelen: ez a felszínes fejlesztések diagnózisa.

A témával bővebben foglalkozik az idei MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszus. Program és jelentkezés itt.