Milyenek lennének városaink, ha...?

Mi lenne, ha olyanok terveznék a középületeket, tereket, városrészeket, akik valóban használják a tömegközlekedést, vagy toltak már babakocsit életükben, és szembesültek az előlépcsők, magas küszöbök, szűkre szabott folyosók okozta nehézségekkel? Mi lenne, ha az építészek között több lenne a kisebbséghez tartozó? Nem csak úgy, mint más nemzetiséghez, etnikumhoz tartozó, de egyszerűen úgy, mint idős, kerekesszékes, vagy – például – nő.*

A cikk szerint nem csak a nők, de a nemzetiségiek is alulreprezentáltak az építész szakmán belül (Nagy-Britanniáról van szó, ahol sok nemzetiség él régóta egymás mellett, és mégis ez a helyzet), ráadásul a helyi statisztikák szerint a nők aránya csökkenő tendenciát mutat (feltehetően nem a végzett építésznők, hanem a  szakmagyakorlók száma csökken, bár erről nem kapunk pontosítást).

Milyenek lennének a városaink, ha az anyáknak nagyobb beleszólása lenne a kialakításukba? – teszi fel a cikk a kérdést. Feltehetően mindenhol lenne rámpa, ahol szükség van rá, és az állomásokon üdvös lenne lifteket elhelyezni. Amikor a tervező – már diákként – megrajzolja a kötelező rámpát a középülethez, általában a kerekesszékes felhasználók lebegnek a szeme előtt. Majd néhány év múlva, saját családjának köszönhetően döbben rá, hogy ez valójában ugyanúgy szolgálja a babakocsival közlekedő szülőket, de az időseket is, akiknek biztonságosabb a rámpa, mint akár egy-két lépcsőfok megmászása.

Ha nyugdíjasok terveznék a városainkat, biztos minden köztéren, állomáson, várakozóhelyen le lehetne ülni, nem lennének „támaszkodós” villamosmegállók és olyan vasútállomások, ahol csak fogyasztás ellenében lehet leülni, egy kávézó vagy büfé teraszán. Hogy lehetséges, hogy lépten-nyomon lehet kávét venni, utcán cipeljük az elviteles kávéspoharat magunkkal, de a mosdóba már nem engednek be olyan könnyen? – Egy gyroszosnál vagy pékségben általában nincs is olyan vécé, ami a vásárlókat szolgálná ki. Kisgyerekkel egy kicsit egyszerűbb – e sorok írójának volt már szerencséje pl. bankban „elszaladni” a gyermekkel, mert „nagyon kell, most!”, de ez messze nem általános, sőt, egyes helyeken akár büntetés is jár a bolt üzemeltetőjének, ha kitudódik a dolog.

Ha tinédzserek terveznénk a városainkat, bárhol feltölthetnénk a telefonjainkat, és a parkokat valóban arra lehetne használni, amire valók: ücsörögni a fűben, beszélgetni, szaladgálni, labdázni – na, és felmászni mindenre. Megenni egy otthonról hozott szendvicset a padkán ülve anélkül, hogy valaki ránk szólna: Ez itt, kérem, turistalátványosság, arrébb tessék falatozni!

Az lenne csak a jó világ!...

Nem biztos. De valahol a két véglet között dereng az igazság.

* Persze a nők nem egy kisebbség, hiszen jó esetben a társadalom 50%-át nők alkotják. De a várostervezők között kisebbségben vannak.

Forrás: Christine Murray cikke, The Guardian Online