Katona Vilmos | 2015.02.10
Herman Hertzberger holland építész (1932), a strukturalizmus egyik vezéralakja, a nyitott rendszerű, használóközpontú építészet művelője és propagálója. Az alábbiakban a Lessons for Students in Architecture című könyvéből következik újabb részlet.

A ‘közterek’ és a ‘privát terek’ különböző felelősségi szintekként való lefordítása az építész számára megkönnyíti annak eldöntését, melyik területek legyenek azok, ahol a használó/lakó megteheti a maga hozzájárulását a környezetének megtervezéséhez és hol van ennek kisebb jelentősége. Egy terv alakulása során az alaprajzoktól a metszeteken át a gépészeti szerelvények elhelyezéséig létrehozhatóak a nagyobb felelősségérzet kialakítlásának feltételei, ezzel együtt valósulhat meg egy tér elrendezésében és bútorozásában való nagyobb részvétel. Így válhatnak a puszta használók lakókká.


Montessori iskola, Delft

Ennek az iskolának a tantermeit autonóm egységekként kezeltük, mintha külön kis házak (otthonok) sorakoznának az aula, mint utca mentén. A tanár, az egyes házak mindenkori ‘anyukája’ a gyerekekkel közösen dönt a terem megjelenéséről, és hogy az ebből következően milyen atmoszférát fog sugallni.

A szokásos, fal mentén lógó fogasokkal kialakított, így semmi másra nem használható nagy közös ruhatár helyett minden osztályteremnek külön gardróbja van. Az is a gyerekek nagyobb felelősségérzetének kialakulását segítené, ha az egyes termeknek külön mellékhelyisége lehetne (ezt a felvetést az hatóság oktatási bizottsága arra hivatkozva utasította el, hogy akkor a fiúk és lányok számára külön vécéket kellene létesíteni - mintha legalábbis otthon is így lenne -, azaz így kétszer annyi mellékhelyiségre volna szükség). Az egyes tantermekben tanuló gyerekek számára jól belátható, hogy - mint a madaraknak a fészküket - tisztán kell tartaniuk az ‘otthonukat’, ami által kialakulhat a napi környezetükkel való érzelmi kötődés.

Maga a Montessori gondolat is szerepelteti a gyerekek napi programjában az úgynevezett ‘házimunkákat’. Így kap nagy hangsúlyt a környezetünk gondozása, így erősödik meg a gyermekek érzelmi kapcsolódása a környezetükhöz.

Az iskolába mindegy gyerek elhozhatja a saját cserepes növényét, amire aztán ő maga visel gondot. (A környezet és az azzal való törődés szükségességének tudatosítása világosan mutatja a Montessori elveket. Ennek egy tipikus példája a földön, egyedi szőnyegeken - a kis, mások által tiszteletben tartott átmeneti munkaterületeken - való munka hagyománya, és a tárgyak nyitott szekrényekben való tárolásával a rendrakás fontosságának összekapcsolódása). A gyermekek napi környezetének még személyesebbé tétele felé a következő lépés a központi fűtés osztályonkénti szabályozhatósága lenne. Ez a meleg jelenségével való viszonyt, a meleg fenntartásának feladatát, de magát az energiafelhasználás tényét is tudatosabbá tenné.

Egy ‘biztos fészek’ - az az ismerős környezet, ahol a dolgainkat biztonságban tudhatjuk, ahol másoktól nem zavartatva koncentrálhatunk - olyasmi, amire minden egyes embernek és embercsoportnak egyaránt szüksége van. Enélkül képtelenek lennénk másokkal együttdolgozni. Aki számára nincs olyan hely, amit magáénak mondhat, az nem áll biztos alapokon.

Senki nem kalandozhat biztos bázis, otthon nélkül: mindenkinek szüksége van a fészekre, ahova visszatérhet.

Egy embercsoport tulajdonát a ‘külsősöknek’ a legmesszebbmenőkig tisztelniük kell. Ezért olyan kockázatos minden multifunkcionális használat. Vegyünk például egy osztálytermet: ha a tanítási időn túl másra is használják, például lakóközösségi együttlétekre, úgy ott minden bútort átmenetileg át kell helyezni, amik aztán természetesen nem feltétlenül kerülnek vissza az eredeti helyükre. Ilyen körülmények között a száradni hagyott agyagfigurákat könnyen érheti ‘véletlen’ baleset, de levegővé válhat például valakinek a ceruzahegyezője is.

Fontos, hogy a gyerekek az általuk (például a kézműves órákon) készített tárgyakat a megrongálódástól való félelem nélkül kitehessék valahova, hogy a félkész munkáikat annak veszélye nélkül hagyhassák ott, hogy azokat esetleg valaki idegen elpakolja vagy ‘eltakarítja’. Az ember néha a saját ‘otthonában’ is elég elveszettnek érezheti magát másnap reggel, ha valaki előzőleg alaposan feltakarított.

Az egy bizonyos csoporthoz tartozó iskolai osztályterem képes lehet a saját identitását az iskola egésze felé közvetíteni, ha megvan a lehetőség azoknak a (gyakorlati, kézműves órákon készült) munkáknak a bemutatására, amelyek a csoport számára különösen fontosak. Ez egészen kötetlenül is megvalósítható az aula és az osztályterem közti határolófalat mint bemutató-felületet, azok nagy ablakait és széles ablakpárkányait felhasználva.

Egy (esetünkben megvilágított) kis vitrin már nagyobb kihívás a csoportnak önmaga hivatalosabb bemutatására. A terem külső oldala így egyfajta ‘kirakatként’ közvetíti azt, amit az osztály be kíván mutatni magából. Így tud minden osztály magáról olyan képet kialakítani, amihez a többiek viszonyulhatnak, és ami egyúttal kijelöli az aula közösségi tere és az egyes osztálytermek közti határt is.


Apolló iskola (1980-83)

Ha az osztálytermek közötti rész egyfajta ‘tornácként’ fogalmazódik meg, ahogy az amszterdami Montessori iskolában is, úgy ezek a területek egyfajta ‘munkahelyként’ is működhetnek, ahol a diákok egy kis saját kuckóban tanulhatnak - azaz nem is az osztályban de nem is attól elszakadva.

Ezt a részt egy megvilágított munkaasztal, illetve egy alacsony fallal határolt pad alkotja. Az osztályterem és az aula közötti kapcsolat szabályozására ‘fél-ajtókat’ szereltünk be, amivel szabályozható a közös területek felé való megnyitás mértéke, miközben az attól való szükséges lehatárolódás is biztosítható. A delfti iskolához hasonlóan az üveg vitrin az osztály saját miniatűr ‘múzeumát’, kiállítófelületét jeleníti meg.

Fordítás: Marosi Bálint
Forrás: Otthon a városban

Herman Hertzberger az idei Építészkongresszus vendége. A kongresszusra itt jelentkezhet.

A szerző legújabb cikkei




Hírlevél feliratkozás >>>>


Konferencianaptár




Építési megoldások