A Svájci Turisztikai Szövetség (Schweiz Tourismus) nemrég átadott központi irodájának a története a múlt század elején kezdődött, amikor Zürich akkori külvárosában egy helyi üzletember 1 400 fő befogadására alkalmas szecessziós rendezvénytermet építtetett Oscar Brennwald tervei alapján. Az 1906-ban átadtott Stadthalle nagyterme akkor az ország legnagyobb oszlop nélküli csarnokának számított, melyet acél rácsostartóval merevített dongaboltozat fedett. Az épület a következő évtizedek során báloknak, kiállításoknak, sporteseményeknek, valamint jótékonysági és politikai rendezvényeknek adott helyet. A svájci történelemkönyvekbe egy 1939-es eseménnyel került be, ekkor tartották itt a nemzetiszocialista párt gyűlését, melyet a környező munkásnegyedben heves tiltakozások kísértek, végül a rendőrség oszlatta fel az ellentüntetést.
Az ezt követő évtizedben a környéken egy modernebb rendezvényterem, egy konferenciaközpont és egy tízezer fős stadion is felépült, így az épület fokozatosan elvesztette jelentőségét. A tulajdonos ekkor a kor igényeihez alkalmazkodva parkolóházat alakított ki az épületben. A csarnokba két köztes vasbetonfödém és egy autólift került, az falfestéseket pedig fehér festékréteggel fedték el. Az épület eredeti pompája ekkor már csak a felső szinten volt nyomokban felfedezhető, ahol a felülvilágítók indirekt fénye derengte be a dongaboltozat alatt parkoló autókat.
Ez a dicstelen korszak az épület 2016-os értékesítésével ért véget, amikor Marianne Burkhalter és Christian Sumi tervei alapján az időközben műemléki védettséget élvező épületben modern irodákat rendeztek be. A Stadthalle az aktuális állapotában került védelem alá, mivel – a hatóság indoklása szerint – az eredeti funkcióba ékelődő vasbeton váz egy olyan kor fontos lenyomata, melyben az automobilt az innováció és szabadság jelképeként ünnepelték. A köztes födémek eltávolítása és az eredeti állapot visszaállítása tehát elvi szinten sem jöhetett szóba, lehetőség nyílt azonban a födémek részleges kibontására, melyre a felüvilágítók alatt és a színpad előtti és a leghátsó mezőben került sor, biztosítva az alsó szintek természetes megvilágítását, és a szintek közötti összeköttetést. Elbontásra került a felső födém hosszfalhoz csatlakozó traktusa is, így kiszabadultak az ablakok és a felső szint, mely látszólag lebeg a boltozat alatt.
A homlokzat külső hőszigetelést kapott, az ablakok körül pedig üvegezett keretek biztosítanak hőtechnikailag kielégítő megoldást a kő nyíláskeretezések eredeti síkban való megtartásának. Az épület egy háztömb belsejében áll, rejtve a környező utcáktól. Bejárata mindig is a szomszédos utcafronti lakóház áthajtóján keresztül vezetett, mely most egy acélcsővel kibélelve nyert új hangsúlyt, és az alpesi ország alagútjainak hangulatát idézve vezeti a látogatót az utcáról a recepcióra.
Az alapvetően egyterű irodát kellemes arányban tagolják kisebb egységekre a fix bútorok és dobozszerűen elhelyezett tárgyalók. Az akusztikát a padlószőnyeg, a hangelnyelő álmennyezet és a mellvédfalak finoman perforált burkolata hívatott javítani. A belső terek anyaghasználatában következetesen nyomon követhető az épület három életszakasza. A főfalakon a fehér festékréteg eltávolítása után sok helyen előbukkantak az eredeti díszítőfestés részletei, melyeket fellelt állapotukban konzerváltak, illetve az egykori színpadot keretező motívum esetében helyreállítottak. A feltárt arany-szürke színvilág határozta meg az iroda anyaghasználatát és berendezését. A későbbi vasbeton pillérváz fehér festést kapott, a gerendákon jól látszik a nyers deszka textúrája, mely durvaságával kontrasztot alkot a térelválasztó függönyökkel, az akusztikus álmennyezettel és az üvegfelületekkel. Az elbontott traktusokban lépcsőház és üveglift, illetve egy – hegyi szerpentineket idéző – ívelt rámpa kapott helyet, az egykori színpad alacsonyabb belmagasságú földszintjén pedig egy étterem. A ház köztes funkciójára már csak az elbontott autólift gépházának ajtaja alatt felejtett "parkolni tilos" tábla emlékeztet.
Az épület ezen a linken virtuálisan is körbejárható.