Dunapark: a park, a város belép a házba!

A Dunapark-ház [01] a XIII. kerületben, a Pozsonyi út 38–40-42. alatt áll, a Szent István park északi oldalán a Dunaparton. Úgy tervezték, hogy a park látványa, fénye és terei a földszinti kávéházon, a galérián és a lakásokon keresztül az épület élményének szerves részévé váljanak.  A ház egyszerre jelenti a parkot, magát a lakóházat, üzleteket és ma már megint a kávéházat.  Az épületet Hofstätter Béla [02] és Domány Ferenc [03] tervezték. Források alapján 1935–1936 között épült a ház. A teljes használatbavételt 1937-re, míg a földszinti Dunapark Kávéház megnyitását 1937–1938 körülre helyezik.

Miért épült ide kávéház?

Az 1930-as évekre Újlipótváros a budapesti asszimilált zsidó polgárság egyik legfontosabb lakóhelyévé vált. Jelentős számban éltek itt orvosok, ügyvédek, mérnökök, újságírók, vállalkozók, művészek és más értelmiségiek. A fővárosnak az a polgári rétege választotta Újlipótvárost, amely életformájában villában lakott volna, munkája azonban a belvároshoz kötötte. A korszerű bérházak ezért a villalakás kényelmét, szolgáltatásait és téri minőségét igyekeztek városi környezetben megteremteni. Ennek eredményeként a negyedet a középosztály vette birtokba, amelynek tagjai élvezhették az új technológia nyújtotta előnyöket: többek között a központi fűtést és a csapból folyó meleg vizet, valamint a Margitszigetre néző panorámát. A dunaparti jó levegő, a parkra nyíló kilátás és a korszerű építési mód együtt pótolja a villalakás közvetlen kertjét és számos előnyét. [04] Az épület földszintjén a tervezők abból indultak ki, hogy ezen a helyen a kisebb üzleteken kívül kizárólag nagy tömeget vonzó vendéglátóhely jöhet számításba. Így jött létre a Dunapark Kávéház..

Ez a társadalmi réteg meghatározta a környék kulturális életét, kávéházait és üzleteit. Újlipótváros tengelye a Pozsonyi út lett kávéházaival, könyvesboltjaival és üzleteivel. Ha a Pozsonyi út a városrész szíve, a Szent István park a tüdeje. A Szent István park északkeleti sarkával szemben, a Pozsonyi út 38–40. szám alatt áll a kerület leghíresebb épülete, a Dunapark-ház. A Dunapark nem egyszerű vendéglátóhelynek, hanem a modern lakóház földszinti közösségi terének készült. Hofstätter Béla és Domány Ferenc a Tér és Forma hasábjain így foglalták össze építészeti programjukat:

"A tervezés legfőbb célja az volt, hogy a belső tér a levegővel, a napfénnyel és a természettel közvetlen kapcsolatba kerüljön."

A Pozsonyi út felől egy viszonylag kis előtéren (vestibül) keresztül jutott a vendég a kávéházba. Innen a tér hirtelen kitágult: az L alakú alaprajz egyszerre nem volt belátható, hanem fokozatosan tárult fel. A tekintet nem ért a terem végére, a vendég mozgás közben fedezte fel a különböző térrészeket. A vendég nem egyetlen nagy csarnokban ült, hanem a tér egészének részeként mégis saját helyet találhatott magának. Ezt a térformálást meleg anyaghasználat kísérte: a nagyterem sakktáblás faburkolatú mennyezete, a falak és az oszlopok faburkolatai, valamint a mintázatát visszaidéző Emergé gumipadló egységes, visszafogott hátteret teremtett a kávéház életéhez.

A bútorzat ennek a térnek szerves része volt. Az egységes karfás, nádfonatos Thonet-székek [05] és a könnyen átrendezhető négyzetes asztalok nem reprezentációs célokat szolgáltak, hanem a kávéházi életformát. Beszélgetésre, újságolvasásra, írásra, étkezésre vagy akár többórás ott-tartózkodásra egyaránt alkalmasak voltak. A bútorok nem uralták a teret, hanem alkalmazkodtak hozzá.

Az L alak töréspontjába került a felszolgálást szervező központi pult, amely egyetlen pontból képes volt kiszolgálni a két hosszú szárat. [06] A galéria végig követte a terem vonalát, mégsem lehetett egyetlen nézőpontból áttekinteni. Nem karzatként működött, hanem újabb térsorokat hozott létre. Nem külön emeletként működött, hanem a földszinti tér meghosszabbításaként. A korlát fölött végig megmaradt a vizuális kapcsolat a teljes kávéházzal, miközben az emeleti asztalok csendesebb, visszahúzódóbb helyeket kínáltak. A vendég választhatott: a nyüzsgő földszintet vagy a galéria nyugodtabb világát, anélkül, hogy kiszakadt volna a kávéház életéből. A harmincas évek kávéháza nem a gyors fogyasztás helye volt: reggeli találkozások, üzleti megbeszélések, újságolvasás, ebéd, délutáni társasági élet és esti beszélgetések ugyanabban a térben zajlottak. A bútorok ergonómiája, a közöttük hagyott távolságok és a pillérek által kialakuló kisebb téregységek egyaránt azt szolgálták, hogy a vendég akár órákon át is természetesen használhassa a kávéházat.

Az L alak két külső oldala szinte teljes hosszában üvegezett volt. A földszinten a mellvédig vagy a padlóig lefutó, nagyméretű nyílászárók a park és a Duna felé szinte megszüntették a határt a belső és külső tér között. A korabeli leírás szerint a helyszín kiválasztásánál is meghatározó szempont volt, hogy a Dunapark olyan nagy forgalmú közösségi hely legyen, amely a dunaparti környezet előnyeit használja ki.

Az egész tér egyetlen építészeti gesztusra épül: a kis, zárt előtérből egy hatalmas, fényben úszó, a város felé teljesen megnyitott térbe érkezünk, ahol a park, a Duna és a kávéház szinte egyetlen közös térré válik.

A Dunapark jelentőségét ma éppen ez az összetettség adja: egyszerre kapcsolódik a két világháború közötti Budapest modernizációjához, Újlipótváros polgári karakteréhez és a pesti kávéházi kultúra megújulásához. A ház, a kávéház és a városrész története együtt teszi olyan hellyé, amelynek múltja a mai Dunapark egyik legerősebb értéke.

Harminc évvel később ugyanaz a tér már egészen más feladat elé állította a belsőépítészt. A Dunapark kávéház alapgondolata változatlan maradt, de a vendéglátás, a bútorzat és a használat módja gyökeresen megváltozott. Erre a dilemmára keresett választ Mikó Sándor. 

1968 – Mikó Sándor dilemmája

Párbeszéd Hofstätterrel – Mikó Sándor újraértelmezett Dunaparkja

Harminc év alatt nemcsak a Dunapark, hanem a kávéház fogalma is megváltozott. 1968-ban Mikó Sándor [07] kezébe került a nem működő polgári kávéház. Mikó főiskolai pályafutása Kozma Lajos főigazgatói kézfogásával kezdődött, és Kaesz Gyula tanítványa volt.

Olyan építészeti teret kapott, amelynek szerkezete megmaradt, eredeti berendezése és a hozzá tartozó használati kultúra azonban eltűnt.

A kétszintes, galériás, Dunára nyitott belső tér, az oszlopsor, az íves korlátok és a központi kiszolgálóblokk továbbra is kivételes építészeti értéket képviselt, a harmincas évek polgári kávéházi világa azonban már nem volt visszahozható. 

Már az átalakítás előtt így fogalmazott:

„Megtisztítom a falakat az időközben rárakódott sallangoktól, de igyekszem megtartani a kávéház eredeti formáját, tiszteletben tartom az egykori építészek eredeti elgondolásait.”

Ez nem egyszerű felújítási program volt, hanem tervezői állásfoglalás: a múlt értékeit megőrizni, miközben a tér új funkciót kap. Később ugyanezt már tervezői hitvallásként fogalmazta meg:

„Kíváncsian vizsgáltam, hogy miből és milyen tényezőkből áll össze a KÁVÉHÁZ… és most egyet ismét helyreállítunk.”

Mikó tehát már nem egy működő kávéházat vett át, hanem egy húsz éve bankként használt épületet, amelyet újra vendéglátóhellyé kellett alakítania. Az interjúban [08] maga is elmondja: a vendéglátóipar „visszavette” az épületet, és az eredeti formát kívánta tiszteletben tartani. Viszont ugyanebben az interjúban egy egészen más mondat is elhangzik, amely sokkal fontosabb:

„A legtöbb vendég, amikor beül a kávéházba, nem is tudja, miért érzi jól magát... Az önkiszolgáló bisztrók, büfék után az ember vágyik az intim, közvetlenebb emberibb létképű terekre.”

Mikó gondolatai nem elméletként maradtak meg: a Dunapark új belső tere ezeknek az elveknek a gyakorlati megvalósítása lett. Nem azt mondja, hogy visszahozza a régi polgári világot, hanem azt, hogy a büfék és önkiszolgáló éttermek korában akar egy másik minőséget létrehozni. A hatvanas évek végére megváltoztak a városi étkezési és találkozási szokások. Az üzemi étkezdék és munkahelyi büfék mellett megjelent az eszpresszó, a gyors ebéd, a rövid nappali kávézás, ugyanakkor ismét igény mutatkozott az esti találkozásokra. A két világháború közötti polgári kávéház teljes rekonstrukciója nemcsak gazdaságilag, hanem ipari és társadalmi értelemben sem lett volna lehetséges. Nem álltak rendelkezésre az eredeti bútorok, lámpák, textíliák vagy az azokat előállító kisipari műhelyek. A két világháború közötti polgári kávéház teljes rekonstrukciója ezért nemcsak gazdasági, hanem ipari és társadalmi értelemben sem lett volna lehetséges. Mikó nem restaurált, nem rehabilitált, és nem is másolt. 

A Mikó-féle Dunapark valójában átmeneti műfaj.

Megőrizte a kávéház társasági szerepét, de már étteremként is működött; átvette az eszpresszó gyors kiszolgálását, ugyanakkor estére ismét találkozóhellyé vált. Bárpultja, presszógépe és süteményes vitrinsora a korszak vendéglátását idézte, miközben galériás tere továbbra is a hosszabb ott-tartózkodást szolgálta. Nem egyetlen vendéglátóipari típust követett, hanem azok sajátos ötvözetét hozta létre. A hosszú bárpult, az eszpresszógép, a hűtővitrinek, a süteményespult, a bárszékek és a kis négyszemélyes asztalok nem a Dunapark saját találmányai voltak, hanem a hatvanas évek magyar vendéglátóiparának általános eszköztárát képviselték. Mikó nem új stílust teremtett, hanem a korszak működő vendéglátási rendszerét illesztette be Hofstätter és Domány időtálló építészeti terébe.

Éppen ezért az átalakítás igazi értéke nem a bútorokban keresendő. A galéria íve, a korlátok, az oszlopsor, a tér arányai, a Dunára megnyitott üvegfalak és a belső tér folytonossága változatlan maradt. Mikó nem felülírta elődeit, hanem párbeszédet folytatott velük. Mikó Dunaparkja 1968-ban egyszerre őrizte a polgári kávéház emlékét és előlegezte meg a hetvenes évek modern városi vendéglátását. Ezért olyan nehéz besorolni – és talán éppen ezért olyan érdekes.

A bútorzat is ezt a kettősséget fejezte ki. Az eredeti Thonet jellegű, hosszabb időtöltésre kialakított kávéházi ülőbútorok helyett a korszak vendéglátóiparának sorozatgyártott székei és kis asztalai jelentek meg. Nem egyedi formatervezési tárgyak voltak, hanem praktikus, könnyen tisztítható és gazdaságosan üzemeltethető berendezések. Elrendezésük mégsem a gyors fogyasztást szolgálta, lehetővé tette a leülést, beszélgetést és az esti tartózkodást is. A bárszékek a pultnál, a galéria foteljei és az asztalos ülőhelyek együtt háromféle tartózkodási módot kínáltak ugyanabban a térben.

2026-ban a bútor ismét az élményt és a hosszabb ott-tartózkodást helyezi előtérbe. Ahogy 1937-ben a polgári kávéház, 1968-ban pedig a korszerű vendéglátás igényei alakították az enteriőrt, úgy ma a reggeltől estig működő városi találkozóhely életformája formálja újra a teret.

A megújult kávéházi tér a földszinten már nem egységes, hanem különböző tartózkodási módokat kínál: kávézás, beszélgetés, rövid találkozó vagy könnyű étkezés. A rózsaszín és terrakotta fotelek társalgásra hívnak. A zöld, folyamatos padok étkezésre is alkalmasak. A galérián hagyományosabb asztal–szék kiosztás fogad. Vagyis nem ugyanazt a használatot kínálja minden ülőhely, hanem a vendég választhat, hogyan szeretné használni ugyanazt a teret. Az oszlopok körüli folyamatos padok nemcsak ülőbútorok, hanem téralakító elemek is: kisebb, intimebb zónákra bontják a nagy teret. A galéria továbbra is a nyugodtabb, hosszabb tartózkodás helye maradt, akárcsak a harmincas években. A bár és a cukrászpult ismét hangsúlyos elemmé vált, de már a mai, egész nap működő kávéházi koncepció részeként, s nem önkiszolgálóként.

A hetvenes években Mikó a működést illesztette a térhez. A mai átalakításnál Hergenröder Ildikó [09] és a Waft stúdió az élményt illesztette ugyanahhoz a térhez. Tudatos cél lett egy reggeltől estig működő, élő városi találkozóhely, ahol a történeti karakter a mai vendégélménnyel kapcsolódik össze. 

Talán így foglalható össze a Dunapark belső tereinek története is: 1937-ben a tér volt a főszereplő, 1968-ban a korszerű vendéglátás működése, napjainkban pedig a hangulat és az élmény. Az építészet azonban mindhárom korszakban ugyanaz maradt: Hofstätter Béla és Domány Ferenc olyan teret alkotott, amelyet minden nemzedék a maga módján tudott újraértelmezni. 

A Dunapark megújulása azt mutatja meg, hogy ugyanaz az építészeti tér közel kilencven éve képes új jelentést kapni anélkül, hogy elveszítené önmagát: 1937: a tér megszületik; 1968: a tér alkalmazkodik egy új vendéglátási kultúrához; 2026: a tér ismét alkalmazkodik – de most már a 21. századi városi életformához, a változásban lévő gasztronómiához, a fine dininghoz, és az egésznapos működéshez. A nagy üvegfelületek változatlanul beengedik a parkot, a várost. Csakhogy ezt már nem az állami vendéglátóipar, hanem egy üzemeltetői lánc szervezi. 

A Dunapark ízei – a hely szellemének folytatása

A megújult Dunapark kínálata nem pusztán új étlap. A klasszikus közép-európai polgári konyha kortárs újraértelmezése jelenik meg benne, amely természetesen kapcsolódik Újlipótváros történetéhez és ahhoz a társadalmi közeghez, amely számára a ház eredetileg épült. A lassan készülő, hagyományos ételek és a modern tálalás egyszerre idézik fel a múltat és szólnak a mai vendéghez.

A sólet és a lecsó sem múzeumi emlékként tér vissza, hanem mai fogásként. A receptek, az alapanyagok és a tálalás XXI. századiak, mégis felismerhető bennük a pesti polgári konyha öröksége. Ahogy a belsőépítészet nem másolta le 1937-et, úgy a konyha sem rekonstrukciót készít, hanem kortárs módon értelmezi újra azt a gasztronómiai kultúrát, amely egykor természetes része volt ennek a városrésznek.

A ház – több mint kávéház

A Dunapark azonban soha nem csupán vendéglátóhely volt. A földszinti kávéház a lakóház közösségi tere, amelyet a felső szintek lakásai, a tetőteraszok és a különleges lépcsőházak egészítenek ki. A Tér és Forma alaprajza jól mutatja, hogy a két nagy lépcsőház és a központi csigalépcső nem egyszerű közlekedő, hanem a ház szervezőeleme volt. Már az eredeti tervekben is ugyanaz a gondolat jelenik meg, amely a kávéházban: a mozgás, a fokozatos feltárulás és a térélmény.

A Dunapark lépcsőházai ma is a magyar art deco építészet legszebb alkotásai közé tartoznak. A lebegőnek ható vasbeton lépcsőkarok, a folyamatosan ívelő korlátok, a felülről érkező természetes fény és a márványburkolatok ugyanazt a könnyedséget közvetítik, amely a földszinti kávéház íves galériáját is meghatározza. Nem véletlen, hogy ezek a terek önálló fotográfiai témává váltak: ugyanazt az építészeti gondolatot mutatják más léptékben.

A vestibülből induló út így nem ér véget a kávéházban. A vendég ugyanazon építészeti gondolat mentén juthat el a lakások, a tetőszintek és a park felé. A ház egészében válik érthetővé Hofstätter Béla és Domány Ferenc eredeti elképzelése: nem különálló funkciókat terveztek, hanem egyetlen összefüggő életteret, amelyben a lakás, a közösségi tér és a város egymás természetes folytatásai.

Elsődleges források

• Tér és Forma, 1937. – A Dunapark-ház és a Dunapark Kávéház eredeti bemutatása, alaprajzai és tervezői ismertetése.
• Frank János: Mikó Sándornál. Élet és Irodalom, 1968/2.
• WAFT Studio – A Dunapark Kávéház 2025–2026. évi belsőépítészeti megújításának tervismertetése és sajtóanyagai.

Online források

• Tervlap.hu – korábbi cikkek a Thonet-bútorokról és a kávéházi kultúráról.
• Wikipédia – Hofstätter Béla, Domány Ferenc, Mikó Sándor életrajzi adatai (ellenőrzött alapadatok).

Képanyag

• A szerző saját felvételei (2018–2026).
• Korabeli archív fotók és tervrajzok a Tér és Forma folyóiratból.
• FORTEPAN
• Eventrend Group

Jegyzetek

• [01] A luxusbérházat az Alföldi Cukorgyár megbízásából Domány Ferenc és Hofstätter Béla tervezte, majd Mann József építész vezetésével húzták fel az épületet 1935-36-ban. A maga idejében a Dunapark-ház Budapest legelegánsabb modern bérpalotájának számított.
• [02] Hofstätter Béla Jenő, (Bp, 1891. jan. 03 —  Bp. 1944. dec. 15. Hofstätter Guttmann több budapesti bérház építtetője és Infeld Fanni (Feige) fiaként született, nyolcan voltak testvérek. 1913-ban végzett a Műegyetemen építészként, 1914-től a Magyar Mérnök és Építész-Egylet tagja. 1921-ben alapította meg saját építészirodáját, majd 1927-ben kivitelező cégét, amit egy évvel később felszámolt. Korai megvalósult épületei historizáló jellegűek, néhol art deco vonásokkal. Tervezőirodája elsősorban bérház építésre specializálódott, Irodája a 30-as évek közepére az egyik legjelentősebb modernista bérháztervező iroda volt, különösen a Lipótvárosban és azon belüli is a Szent István park épületeinek tervezésében játszott vezető szerepet. 1936-ban társult Domány Ferenc építésszel, ebben az időben készültek a legjelentősebb bérházak tervei. Az irodának ekkor több tehetséges fiatal építész is tagja volt, mint Benkhard Ágost, Cserba Dezső és László István, akik részt vettek az épületek tervezésében. Domány 1939-ben Angliába emigrált, A Közraktár utcai nyugdíjintézeti bérház tervezésére társult a Barát és Novák építész irodával. 1944-ben vette feleségül Róth Editet. Apósa, Róth Bernát visszaemlékezése szerint a budakeszi gyermekotthonban bujkáltak a nyilas hatalomátvétel után, ott fogták el és végezték ki őket 1944 végén. (Wikipedia)
• [03] Domány Ferenc (Gyöngyös, 1899. ápr. 30. – London, 1939. szept.?) Domány Ignác rőfös kereskedő és Tausz Malvin fiaként született. A budapesti Műegyetemen tanult Hültl Dezsőnél, ezt követően a berlini műegyetemen végzett. 1925-től Berlinben több nagy szállodát (Woga-Hotel 1927–1930; Autohotel 1929–30), irodaházat és sportcsarnokot is épített, majd 1933-ban jelentős vagyonnal hazatért Budapestre. Hofstätter Bélával társulva építettek modern bérházakat. 1939-ben kiköltözött Londonba, az ottani postapalota pályázatán díjat nyert és megkapta a munkavállalási engedélyt. A korabeli tudósítás szerint 1939 őszén londoni lakásán luminállal megmérgezte magát és meghalt, azonban családja ezt vitatja, mivel úgy tudták, hogy jól ment a sora és folyamatosan kapta a megbízásokat. Meggyőződésük szerint véletlen baleset történhetett, több altatót vett be a szükségesnél. (Wikipedia)
• [04] A lakások túlnyomó többsége két és három szoba, hallos, de vannak négyszoba, hallos és garzonlakások is.
• [05] A Thonet-szék zseniális volt: nem fotel, nem étkezőszék, hanem 3-4 órás ülésre alkalmas bútor. Elemei: a kartámasz, az enyhén döntött, nádazott háttámla, puha ülőpárna tették lehetővé a kávéházi alkalmazást: újságolvasás, társalgás, étkezés, kávézás, akár több órás üldögélés kényelmesen.
• [06] A kávéház tere alatt, a pincében működött a teljes konyhai háttérüzem, így a vendégtér mentes maradhatott a kiszolgálás zavaró elemeitől. A pince alaprajza ezt jól mutatja: a konyha, előkészítő, mosogató és raktárak közvetlenül a kávéház alatt helyezkedtek el.
• [07] Mikó Sándor (Kistelek, 1927. ápr. 4. – Budapest, 2014. márc. 15.) kétszeres Munkácsy Mihály-díjas magyar belsőépítész, iparművész, bútortervező. 948-1953 között elvégezte a belsőépítész-bútortervező szakot a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ahol Kaesz Gyula, Juhász László, Németh István és Hornicsek László voltak szaktanárai, mesterei. 1953–1956-ig a Középülettervező Vállalatban (KÖZTI), majd 1957–1975 között a Kereskedelmi Tervező Intézetben (KERTI) dolgozott először osztály-, majd irodavezetőként, s ahol kereskedelmi és vendéglátóipari létesítményeket (vendéglőket, szállodákat), bútorokat, berendezéseket, egyedi használati tárgyakat tervezett, majd 1973–74-ben a Belvárosi Vendéglátóipari Vállalat művészeti tanácsadója lett. (Wikipedia)
• [08] „Mikó Sándornál” írta: Frank János I  Élet és Irodalom 1968/2
• [09] Hergenrőder Ildikó a WAFT Stúdió alapítója, vezető tervezője, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemi tanulmányokat követően, több mint tízéves rendezvényipari tapasztalattal 2015-ben alapította a  WAFT Stúdiót..