Egy ház, amit nem lehetett megmutatni

Ez a ház sokáig nem volt megmutatható. Nem azért, mert láthatatlan volt, hanem mert pontosan tudta, hol húzódnak a küszöbök: ki, mikor és meddig léphet be. Az építészet itt nem díszlet, hanem működő rendszer – fényből, hangból, kulcsokból és döntésekből felépítve. 

2025-ben a Béla király úti kormányvendégház megjelent az állami árverési listán, a közvélemény számára egy elhagyott, funkcióját vesztett ingatlan vált láthatóvá. Számomra azonban egy HÁZ került újra felszínre – egy épület, amelyet fiatal építészként terveztem, megépítettem, majd évtizedeken át nem mutathattam meg senkinek. Egy házat, amelyről hallgatni kellett. Ez az írás nem az árverésről szól, hanem arról, mit jelent egy ház akkor is, amikor nem lehetett látható – és mit jelent most, amikor végre azzá vált.

Egy ház általában azért épül, hogy látható legyen. Hogy jelen legyen a városban, a tájban, az emberek életében. A Béla király úti kormányvendégház ezzel szemben éppen az ellenkezőjére kapott megbízást: úgy kellett megépülnie, hogy ne mondjon el magáról semmit. Ne legyen jel, ne legyen ikon, ne keltsen kíváncsiságot. Legyen ott – és közben maradjon észrevétlen.

Ez volt a tervezés valódi kihívása: olyan házat létrehozni, amely kívül hallgat, belül viszont pontos rend szerint működik. Nem az, hogy milyen nagy, milyen drága, vagy milyen korszerű legyen az épület, hanem az, hogyan lehet egy házat úgy megformálni, hogy hallgatni tudjon. Olyan külsőt kellett adni neki, amely nem árul el funkciót, nem mutat rangot, nem sugall hatalmat – miközben belül pontos rend szerint működik, és minden részlete tudatos döntések eredménye.

Az épület ezért lett zárt, tömbszerű, fegyelmezett. A szerkezet nem látványt szolgált, hanem tartást; a homlokzat nem dísz volt, hanem szűrő. A vasbeton váz, a feszes raszter és az egységes felületek mind ugyanazt a célt szolgálták: hogy a épület kívülről ne beszéljen, belül viszont érthetően és egyértelműen működjön. Ez a kettősség – a láthatatlanság és a belső rend – határozta meg az egész gondolkodást a tervezés során.

1977-ben egy egészen különleges igénnyel kerestek meg: egy kormányvendégház megtervezésére kértek fel. Akkor még magam sem tudtam pontosan, mit jelent ez a szó. Aztán lassan megértettem. Éveken át tanultam a feladatot. Tereket rajzoltam, újra és újra, majd a kivitelező szerkezetépítő technológia szerint újrafogalmazottam. Egyre több szakági tervező kapcsolódott be, és lassan összeállt a HÁZ – nemcsak rajzban, hanem gondolatban is. Megértette a kivitelező, mit szeretnénk látni, és egyszer csak ott állt. Meg lehetett mutatni a használóknak. Meg lehetett tanítani, hogy hogyan működnek a protokolláris és vendéglátó terek, a tárgyalások és a biztonság pontos rendje, hogyan fér meg egymás mellett a biztonság és az elegancia.

Olyan volt, mint amikor egy gyermek megszületik, majd járni kezd.Aztán elvették.

                 Nemcsak tőlem, mindenkitől.

                 Nem lehetett megmutatni.

                 Nem lehetett beszélni róla.

                 Nem lehetett elmondani, mit oldottunk meg,

Az ajtó becsapódott mögöttem ......! Csend ....! Mit csináltam nyolc évig? = semmit??

Ez sokáig bennem maradt. Építésztársaim között nem mondhattam el mit is tettem, mit is alkottam, alkottam? Egy ház volt, amely létezett, de amelyről hallgatni kellett.

Negyven évvel később mintha visszakaptam volna a gyermekemet!

               Szétszedve, elhagyatva –de mégis az enyém!

               Meg akartam érinteni.

               Le akartam fényképezni.

               Meg akartam mutatni: ez az én munkám volt 40 éve.

Most először beszélhetek róla. Megmutathatom, mit és hogyan képzeltem el, és miért voltak megelégedve vele azok, akik használták.

A külső megformálása nem esztétikai kérdésként merült fel, hanem erkölcsi és funkcionális döntésként. A Scan-Form zsaluzattal készült vasbeton váz adott volt: feszes raszter, pontos szerkezeti logika, amely önmagában is fegyelmet sugalt. A kérdés az volt, milyen homlokzat illik ehhez a szerkezethez úgy, hogy az ne áruljon el semmit abból, ami mögötte történik. Nem reprezentálhatott, nem hívhatott, nem jelezhette, hogy ez egy kivételes rendeltetésű épület. A homlokzat feladata az lett, hogy elfedjen, tompítson, visszafogjon.

Ezért született meg a zárt, tagolt, mégis egységes külső. A tömör betonelem felületek váltakozva ablaksávokkal. Az elemek aránya tudatosan került kialakításra: se túl sok fény, se túl kevés, se látványos gesztus, se teljes elzárkózás, de a belső terek védése. Az ablakok nem néznek, inkább figyelnek; nem megmutatnak, hanem szűrnek. A homlokzat ritmusa követi a belső rendet, de kívülről nem magyarázza azt. A ház nem akar „szép lenni” a hagyományos értelemben – inkább arányos, pontos, visszafogott és következetes.

A környezethez való illeszkedés szintén nem formális gesztus volt, hanem állásfoglalás. A épület nem kívánt uralkodni a Béla király út lejtős, zölddel átszőtt világán, inkább a százéves fák közé simult. Nem magasodott, nem kiabált, nem vált jelképpé. Úgy viselkedett, mint egy jól nevelt vendég: jelen van, de nem tolakodó. Ez a hallgatag külső tette lehetővé, hogy belül pontosan működjön mindaz, aminek működnie kellett – a protokoll, a biztonság, az elkülönülés és a találkozás rendje.

A ház valódi jelentése nem a homlokzatnál kezdődött, hanem a belépés pillanatában A bejáratok, az átmenetek, a küszöbök pontos rendje határozta meg, hogy ki, mikor és milyen módon léphet be ebbe a „nem látható” házba.

Az érkező delegációkat fogadó előtető szintén nem gesztus, hanem funkcionális eszköz volt: védett érkezési zóna, ahol a fogadott és fogadó találkozott. Ez a terület jól megvilágítva, itt nem látványt teremtett, hanem biztonságot, tájékozódást és nyugalmat – azt az első benyomást, amelyben a épület már az érkezés pillanatában „csendesen működni” kezdett.

A mozgások vonalai nem találkoztak véletlenül: a vendég, a tárgyaló fél, a kiszolgáló személyzet és a biztonság útvonalai elkülönültek, mégis észrevétlenül kapcsolódtak egymáshoz. Amint valaki belépett, a tér már egyértelműen „beszélt”: zavarmentesen, felesleges gesztusok nélkül vezette tovább.

Amint valaki átlépte ezt a küszöböt, a ház „megszólalt”. Odabent minden világos rend szerint működött: az útvonalak, a terek kapcsolatai, a funkciók egymáshoz való viszonya. Minden ennek a rendnek volt alárendelve. Egyedi tervezésű bútorok, kifejezetten ide készített világítótestek és lámpák szolgálták azt a tevékenységet, amelyért a ház létrejött. Nem díszítésről volt szó, hanem használatról: minden tárgy, minden felület a működést segítette, láthatatlanul.

A belső terek szervezésének középpontjában a plenáris terem állt. Reprezentatív világítást kapott, ugyanakkor eseti hangulatvilágítással is szabályozható volt. A tanácskozást fentről tolmácsfülkék, lent az egyedileg tervezett, forgatható székek és az akusztikailag kezelt felületek mind azt szolgálták, hogy a tárgyalás egyszerre legyen kényelmes, pontos és érthető.

A terem alatt egy hasonló alapterületű, de rugalmasan, öt részre osztható étterem kapott helyet. Emellett számos kisebb tárgyaló és szalon készült, ahol a textiltervezők hangnyelő burkolatai oldották a tér feszességét.

A technika mindezt észrevétlenül támogatta. A fény- és hangrendszer középpontjában a tizenöt nyelvű tolmácsolás állt, de ugyanígy kiszolgálta a klubhelyiségeket, vetítőket, zártkörű megbeszéléseket is. A technológia nem mutatta magát — csak működött.

És végül ott volt a kulcs. A biztonság nem látványként, hanem rendszerként volt jelen. Mindenki egyetlen kulcsot kapott, amely csak az általa használt lakó- vagy munkaterületeket nyitotta. A vezetői kulcs viszont mindent. A ház nem kérdezett — tudta, ki hol lehet jelen.

Az elnöki lakosztályok előtt kialakított tetőterasz – valójában -  tetőkert a ház egyik legcsendesebb tere volt. A növények egyedi megvilágítást kaptak, a teraszvilágítás rejtve futott a zöldfelületek alatt. Öntözőrendszerek akkor még nem álltak rendelkezésre: a locsolást kézi rendszerrel, előre kialakított csatlakozások biztosították. A kert nem dísz volt, hanem használható, élő tér. A mellvéd üveggel a kint ülők védettségét adták, ugyanakkor állva látványt biztosítottak a városra, Budapestre.

A épület egyik legbeszédesebb tere végül a konyha volt. Nem reprezentációs tér, nem látható homlokzat, hanem a működés magja. Itt dolgozott az a technológia, amelynek pontosnak, gyorsnak és észrevétlennek, szagtalannak kellett lennie – ugyanúgy, mint az egész háznak. Az ipari konyha berendezései a kor legkorszerűbb szintjét képviselték, az asztalokra pedig zöld Apponyi mintás herendi készlet került. Ez a tárgyegyüttes – amelyet 2007-ben már külön, egy árverésen értékesítettek – ma talán csak porcelánként létezik tovább. Akkor azonban a ház rendjének része volt: annak a világnak a kelléke, amelyet meg kellett teremteni, de nem volt szabad megmutatni. Amikor ezek a tárgyak elkerültek innen, valójában nemcsak egy készlet tűnt el, hanem a ház egyik utolsó, kézzelfogható emléke is.

Ez volt a HÁZ, most már a ház beszélhet

Építészként ritkán adatik meg, hogy egy házat visszakapjon az ember. Nem rajzként, nem emlékként, hanem valóságosan. Ez a ház sokáig nem tartozhatott hozzám. Most már igen. Nem azért, mert újra használható, hanem mert végre elmondható. És talán ez a legtöbb, amit negyven év után egy ház még adhat.

Tervezők és alkotók

A Béla király úti kormányvendégház nem egyetlen építész munkája volt, hanem sok szakterület összehangolt alkotása. A tervezésben és megvalósításban részt vettek:

KÖZÉPÜLETTERVEZŐ Vállalat:

• Építészeti tervezés:              Polinszky Tibor
• Statika, szerkezet:               dr. Petró Bálintné
• Belsőépítészet, bútorok:     Schinagl Gábor
• Épületgépészet:                   Klinda László
• Elektromos terv, hang- és
  fénytechnika:                       Villányi László

(A lista nem teljes: a ház létrejötte több tucat tervező, mérnök és kivitelező közös munkája volt.)