Katona Vilmos | 2015.01.05
A zenei múzeum akkor szép, ha feloldódik természeti környezetében, és minél több szálon kötődik hozzá. A zenét, csakúgy mint a természetet áramlásként foghatjuk fel: áramló közegként, mely testünket kívül-belül bejárja. Lehet-e olyan építészetet művelni, mely hangulatában ezt az áramlást közvetíti?

Veres Bálint írása

A 19. század zenekultúrájának egyik legnagyobb hatású figurája a kozmopolitaságában is magyar, magyarságában azonban megingathatatlanul kozmopolita Liszt Ferenc 1835-ben olyan követeléssel állt elő a párizsi Gazette musicale hasábjain, amely egyszerre volt különös és szerfelett logikus: „követeljük egy új múzeum, egy zenei múzeum megalapítását!” Liszt a maga javaslatában azt indítványozza, hogy a Louvre évenként egy hónapon át zenei előadások helyszínévé váljon.

E javaslatával Liszt tulajdonképpen arra érez rá, hogy a zene előadásának helyszíne nem csupán a zene fizikai megszólaltatásának feltételeként, hanem a zenei jelentés megalkotásában is szerepet játszik. A múzeum tehát maga is hangszer: s nem csupán fizikailag, hanem szellemi-szimbolikus értelemben is lehetővé teszi a zene visszhangozását.

Pályaművünk ezt a belátást bontja ki a maga 21. századi kontextusában. A filigrán oszlopok sokaságán nyugvó, lebegő hatást nyújtó beton tetőszerkezet hasasodásával és perforációival maga is hatalmas hangszerként képes működni, ha egy audio szerkezetből vagy más forrásból származó hangokkal „töltjük fel”, melyek áthaladva a rezonátortesten az épületen kívüli világba távoznak tovább. Ennek a gesztusnak nem csak abban a szimbolikus értelemben van jelentősége, hogy általa a modern zene egyik legmélyebb belátása: a zenei és nem-zenei hangok közötti határ bizonytalansága válik kifejezhetővé, hanem talán még ennél is izgalmasabb, hogy az épületből kiszűrődő hangzás a látogató számára olyan kérdést vet fel, amelyben zene és építészet szerves összefüggésbe kerül. Ez a kérdés egészen egyszerűen is megfogalmazható: hol kezdődik egy zenemúzeum? Azon a fizikai küszöbön, ahol a köztérből (a Ligetből) átlépünk a múzeum belterébe? Vagy már az épületet környező térségben is, ahol fokozódó intenzitással érzékelünk egy olyan hangzást, amit sem a Liget természeti hangjaival, sem a város lüktetésével nem tudunk azonosítani? Ám ha a zenemúzeum tetőszerkezete maga is egy hangszer, akkor mi tekinthető a koncertteremnek, ahol e hangszer elővezetheti valőrjeit?

A feladat, ami szemünk előtt lebegett a múlt és a jelen egyensúlyának megteremtése volt: a pavilon mint műfaji döntés – a maga urbanisztikai-tájépítészeti racionalitásán túl – a tradíció jelentőségére szeretne rámutatni, ám ebben a pavilonban nem egy historikus idillnek, hanem a megjósolhatatlan jövőnek is helyet szeretnénk adni: valamiképpen annak az optikai-téri metaforának az értelmében, ahogyan a súlyos, földbe süllyesztett tömb felett, a filigrán oszlopok erdején támaszkodva a tetőszerkezet az ideiglenesség érzetét keltve lebeg és hullámzik.

A zene múltja stabil és biztos fundamentum kulturális identitásunk számára, a jövője azonban másféle halmazállapotú, s ezért a társművészetekkel és a tudományokkal történő lehetséges kooperáció és a rugalmas átalakíthatóság szempontjai mentén gondolkodtunk ennek építészeti megfogalmazásáról.

Tervünk a városi szövet felől tekintve egy zenepavilont határoz meg, olyan épületet, amelyet mindig is a nyitottság és a zártság viszonylagossága jellemzett. A zenepavilon nem koncertterem, ahol minden épített mozzanat azt a célt szolgálja, hogy a lehető legzavartalanabb és legtisztább legyen a hallgatói élmény; hanem olyasmi, ami a zene láthatatlan terét közvetlenül kapcsolja össze a külvilág (a zajok világának) tereivel. A tisztaság helyett itt inkább a keveredés, a folytonosság a mérvadó.
 

A tervezőktől

A Városliget urbánus erdő, a belváros sűrűjéből kiszabadulva úgy érezzük, hogy a természeti elemek uralkodnak. A liget kapcsán a legkülönfélébb természeti asszociációk merülnek fel bennünk: ködfátyol, gomolygás, pára. Ködpára ül be a liget mélyen fekvő részeibe. A fák susogása elnyomja a város zaját. A lombok kiszűrik a város porát. A lehullott levelek közt sétálva kellemes illatok terjengenek.

Ezek az asszociációk nem a komponált zenére, hanem annak eredetére irányítják figyelmünket: a hang ősisége, az őshang, a hang keletkezése mint rezgő légoszlop, a ritmus jut eszünkbe. Mindez inkább atmoszférát teremt, semmint a műzene élvezetét juttatja eszünkbe. Ez az az irány, mely az épület tervezésénél vezetett minket.

A zenei múzeum akkor szép, ha feloldódik természeti környezetében, és minél több szálon kötődik hozzá. A zenét, csakúgy mint a természetet áramlásként foghatjuk fel: áramló közegként, mely testünket kívül-belül bejárja. Lehet-e olyan építészetet művelni, mely hangulatában ezt az áramlást közvetíti?

Lehet-e olyan építészetet kitalálni, mely ebben az áramlásban nem akadályként, sokkal inkább annak segítő társaként jelenik meg? Lehet-e olyan építészetet csinálni, amely minél inkább eltűnik a fák törzsei, a lombok közegében?
A Zenemúzeum tervezésekor mind a zene, mind a természet atmoszférateremtő erejére támaszkodunk. Ezért az épület egyszerűségén felül csupán egy szimbolikus gesztussal él. Olyan tetőt képzeltünk el, amely valószerűtlenül lebeg a ligetben, és vékony pálcák támasztják alá.

Stockhausen szerint a zene leírja a kozmoszt. A zenét mindig is foglalkoztatta a léptékváltás: a nagyon apró és a kozmikus lét ellentéte. Híres modern és kortárs szerzők művei már címükben is utalnak erre - Bartók Béla: Mikrokozmosz, George Crumb: Celestial Mechanics (Macrokosmos) c. műve. A zenében sokszor az egészen kicsi és az elképzelhetetlenül nagy egyszerre jelenik meg, csakúgy mint a természetben. A kicsi leképezi jellegében az egészet, előrevetíti annak gazdagságát. A pavilont fedő tető ezt szimbolizálja. A természetben megjelenő apró élőlények organikus leképezését jelzik a tető síkjai közé eső üregek, amelyeken keresztül a pavilon megnyílik az ég, a kozmosz irányában.
 

Kiíró: Szépművészeti Múzeum / Városliget Zrt.
Projekt: Zenemúzeum, Városliget
Típus: nyílt, kétfordulós nemzetközi tervpályázat
Eredmény: 2. forduló (173 pályázóból a legjobb 6)
Generáltervező: 3h építésziroda
Felelős tervező: Csillag Katalin, Gunther Zsolt
Munkatársak: Garay Dorottya, Oszlányi Soma, Fehér Zsombor, Berze András
Tartószerkezet: Hegyi Dezső
Épületgépészet: Bukovics János (G&B Plank Kft.)
Épületvillamosság: Komlósi Tibor (Hungaroproject Mérnökiroda Kft.)
Szobrász: Csurgai Ferenc
Látványterv: Kozma András, Franczia Zsolt, Varkoly Márton (Axionvisual Kft.)

A szerző legújabb cikkei




Hírlevél feliratkozás >>>>


Konferencianaptár


Építési megoldások