kiállítás

Lechnerek régen és ma V.


pestimonika | 2015.08.28
Azt látom a családomon, hogy mindenki felelősséggel végzi a munkáját, önmaga elé magas mércét állítva, mindig a minőségre és a profizmusra törekedve – mondta Kismarty-Lechner Zita, akivel a Lechner 2015 – Kreatív erővonal kiállítás kapcsán Juhász Réka, a Lechner Tudásközpont munkatársa beszélgetett.

- Mi a hobbid, Zita, mi az, amit szeretsz csinálni?

- Amit én szeretek csinálni, az mindig a színekkel kapcsolatos. Ebben az is benne van, hogy szeretek gyönyörű, kevert színekkel lefesteni régi bútorokat, amikkel együtt élek, de szeretek horgolni is, és még sok minden mást is, amiben egy a lényeg, hogy szín legyen benne. Most például a kisfiam, Pongrác gyerekkonyhájába horgolok padlizsánt. De horgoltam már karalábét, sárgarépát és fehérrépát is, meg persze sálat és egyéb „rendes” horgolnivalókat. Ezek többnyire nagyon gyors eredménnyel bírnak, ugyanis Pongi mellett nincs sok időm, viszont nekem fontos, hogy valami produktum kikerüljön a kezemből. Szeretek viszonylag gyorsan eredményre jutni. Engem ez éltet.

A gyerekkonyhát is én készítem, ez is jól tükrözi, hogy mit szeretek csinálni, mert egy régi bútordarabból alakul át lassan. Cipős szekrény volt, eredeti rendeltetését tekintve, ami új értelmet nyer az által, ami most történik vele. Még gondolkodom a tökéletes színeken. Ha mindezt kicsit távolabbról, szakmai szemmel nézzük, akkor ez egyfajta téralakítás, és hozzá lehet kötni ahhoz, amivel én még amúgy szívesen foglalkozom a grafika és az illusztráció mellett.

- Akkor ezen a szép íven rá is kanyarodunk a munkádra. Mivel foglalkozol egyébként, hogyan indult a pályád, ki vagy te?

- Az Iparművészeti Egyetemen végeztem fotó szakon, de mindig is közel állt hozzám a grafika. A bátorságot azonban csak később szedtem össze ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak, ne a fotóval. Az a számomra nem elég, hogy kiállításokra képeket alkossak, hanem a társadalom számára is hasznos dolgokkal szeretnék foglalkozni - ez volt az alapfelállás, a kulcsmotívum.

Volt egy mondat, amire ma is emlékszem, talán ez volt az első lépés azon az úton, amit a magaménak érzek. Egy tanárom mondta az egyetemen egy előadáson, amikor arról beszéltünk, hogy milyen nagy felelőssége van a tervezőknek abban, hogy mi kerül ki a kezük közül, és ezáltal mennyi szemét jön létre. Ez a tanárom úgy fogalmazott, hogy a grafika és fotó szakra járók szerencsések, mert ők viszonylag kevés anyagot használnak, és hogy a három dimenzióból keveset vesz el egy papírkép. Az, hogy ez egy fontos mondat, nem ott és akkor fogant meg a fejemben, hanem folyamatában, ahogy múlt az idő.

Kísérleti jelleggel kezdtem el foglalkozni azzal, hogy hulladékból hozzak létre dolgokat. Füzeteket készítettem. Ez egy grafikai kísérlet is volt egyben, mert mindenféle csomagoló anyagokkal dolgoztam, s azokból hoztam létre felületeket, amiket aztán grafikai munkáknál használtam. Addig kísérletezgettem, amíg egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Szimpla piacon árulom a termékeimet, más tervezőkkel együtt.

- És mennyire „jött be” neked ez az árusítás?

- Az árusítás megmaradt kísérleti szinten, azonban úgy működött, mint egy névjegy. Ezen keresztül ismerkedtem meg ugyanis emberekkel, és csodálatos módon nagyon hamar, 1-2 hónapon belül ennek köszönhetően lett más munkám. Civil szervezeteknek lettem a grafikusa. Annak idején, húszas éveink kezdetén, a barátaimmal arról beszéltünk, hogy mi értelmeset tudnánk csinálni, ami nem csak nekünk jó. Akkor, ott, nagyon röviden megfogalmaztuk, hogy csinálnánk valamit együtt, úgy, hogy mindenki hozná a magáét. Van gyerekpszichológus, aki gyerekekkel szeretne foglalkozni, a szociológus érából jött a társadalmi hatás és a társadalmi felelősségvállalás, én a környezettudatosságot képviseltem, nyilván a gyerekekkel való foglalkozás sem esett nehezemre, és alapból mindnyájan alkotni vágytunk.

Mindez a Cellux csoportban öltött testet, aminek a küldetését el lehet olvasni a weboldalunkon. És hogy még csodálatosabb legyen ez a történet, mindezt elmeséltem egy lánynak, akit egy füzeten keresztül ismertem meg, méghozzá úgy, hogy ajándékba kapott valakitől a füzeteimből. Felhívott és munkát adott nekem. Ez a füzet, mint egy ösvény, vezetett tovább az úton.

- Ez hogyan történt?

- Ennek a lánynak egy esti bulin meséltem arról, hogy kitaláltunk valami nagyon jót, méghozzá a Cellux csoportot, és ő ugyanazon az estén bemutatott egy kollégájának a Zöld Fiatalok Egyesületéből, akivel együttműködve egy hónapon belül foglalkozásokat tartottunk a Tükörben a világ program keretében.

Ezen kívül egy füzetemet megvásárolta a Néprajzi Múzeum is az archívumába, ami szerintem nagy dolog, mert egy egész kicsike, szemétből készült füzetkéről van szó. Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum Kortárs gyűjteményének gondozója vette meg tőlem ezt az archívum számára, egyrészt mert ő is érzékeny a felelősségteljes világ és a környezettudatosság témájára, másrészt pedig azért, mert a Kortárs gyűjtemény ilyen vásárlások által gyarapszik és ő egy fontos üzenetet látott ebben a füzetben.

- A Cellux csoport fő üzenete a környezettudatosság?

- A Cellux csoportban az alkotás és a felelősségteljes gondolkodás üzenete egyformán fontos. Nem elég csak a környezettudatosság, hogy hová dobjuk a szemetet, hanem az is lényeges, hogy együtt kell működnünk. Kis csoportokban, a családon belül, lakóközösségen belül, falun, kerületen belül, mert csak így lehet egészségesebb a világ. Főleg gyerekeknek kommunikáljuk a foglalkozásainkon keresztül ezt az üzenetet, mert ők azok, akik a jövőnket meg fogják határozni.

A Cellux csoport nyomán kaptam felkérést Mandl Péter: Sári és Nemszemétke című meséjének illusztrálására, amelynek a cselekménye is az újrahasznosítás és a környezettudatosság témája körül forog. Pályáztunk vele a magyar gyermekirodalom rangos Aranyvackor-díjára, amit meg is nyertünk. A nyeremény részeként a könyvet ki is adták: a Cerkabella Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Az Aranyvackor pályázat, melyet gyerekkönyvek kiadói hoztak létre, azt a célt szolgálja, hogy olyan alkotók, akiknek még nincs kapcsolatuk könyvkiadóval, de van egy jó történetük, vagy megütnek egy színvonalat, ami az illusztrációkat illeti, kapcsolatba kerülhessenek egymással. Számomra hatalmas sikerélmény volt, hogy mindezt elértük.

- Megjelentek más könyvek is, amelyeket Te illusztráltál?

- Azóta még két további könyv illusztrálására kért fel a Cerkabella. Számomra szakmailag az illusztráció a csúcs, tehát ez egy nagy álom és nagy eredmény. Mindenképp megtisztelőnek tartom, hogy már illusztrátornak mondhatom magam. Nem rázom ki a kisujjamból, mert én nem művészeti középiskolába jártam, nem rajzoltam kicsi koromtól folyamatosan. Bár szerettem volna, de valamilyen félelem vagy rossz berögződés alapján nem tettem, így még mindig, folyamatosan tanulom ezt. Olyan ez, mint mondjuk a horgolás, amit egy éve tanultam meg és már meg tudok csinálni egy jó karalábét. Rengeteg minden van még előttem, amit meg kell tanulnom, és nem tudom, hogy még mit hoz az élet, de megpróbálom úgy csinálni, hogy mindig többet tudjak hozzátenni.

- Akartál valaha is építész lenni?

- Fel sem merült ez a gondolat, mert én nem vagyok egy reálgondolkodású valaki, ennek az is velejárója, hogy nem voltam egy matekzseni. Nem voltam belőle rossz, csak valahogy nem érdekelt, így szóba sem került, hogy olyan iskolába járjak, ahol ez fontos. Örülök annak, amilyen úton most vagyok.

- Érezted-e annak valaha előnyét, hogy a neved Kismarty-Lechner?

- Igen, az nagyon valószínű, hogy bármiféle affinitás, amivel én születtem, az innen eredeztethető. Persze nem a névből, hanem inkább a génből, az attitűdből. Az tehát, hogy én egy alkotó ember lehetek, nyilván valamilyen örökölt készségnek köszönhető. Ezen túl a nevemnek még azt köszönhetem, hogy mivel kevés van belőle, nagyon gyorsan megtalálnak, akik ismerik egy rokonomat, és ennek örülünk. Egyébként más előnyét a névnek egyáltalán nem élvezem, sőt még hátrányával is találkoztam már, például mikor az egyetemen azt mondták nekem évfolyamtársaim, hogy „Áh, hát ezzel a névvel úgyis sikerül”. Azt gondolom, hogy amit teszünk, az határoz meg minket igazán, nem a név, úgyhogy van előnye meg hátránya is.

Ha ezzel a névvel ellenszenves voltam valakinek, akkor ellenszenves is maradtam, ha szimpatikus, akkor pedig szimpatikus - nem hiszem, hogy ez számítana. Nagyon nehezen tanultam meg gyerekkoromban leírni és mindig vágytam egy egyszerűbb névre, mert nagyon égőnek találtam. Kifejezetten örülök, hogy az én fiamat Váczi Pongrácnak hívják, és hogy ő fogja meghatározni azt, ami ő maga. Én nem vágytam rá, hogy a Lechner név öröklődjön, szépen hangzik az övé is.

- Hogyan gondozzátok a család örökségét, foglalkozol-e ezzel gondolati szinten is akár?

- Nem része a mindennapjaimnak, ha nagyon őszinte szeretnék lenni. Viszont a gimnázium alatt vagy már utána, nem tudom pontosan, de amikor Kamzsi bácsi (Kismarty-Lechner Kamill) még élt, úgy döntöttem, hogy szeretnék hozzá járni, hogy meséljen. Inkább történeti és romantikus szinten vonzódtam a témához, a család történetéhez, az örökség gondozásához - ami neki szívügye volt -, de soha nem vágytam rá, hogy más munkáját feldolgozzam, mert inkább a saját utamat kerestem mindig. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy igen, van, akinek ez a feladata, és van, akinek az, hogy létrehozzon dolgokat. Fontosnak tartom, hogy az örökség - nemcsak a saját, hanem a világ öröksége - megfelelő gondozásban részesüljön. De aki ezt csinálja, az az ember nem én vagyok.

- Van példaképed a családon belül?

- Gondolkodtam ezen, de nem tudok mondani példaképet. Azt viszont látom a családom egészén, hogy mindenki felelősséggel végzi a munkáját, önmaga elé magas mércét állítva, mindig a minőségre és a profizmusra törekedve. Jó érzés ebbe belegondolni.


A Lechner 2015 – Kreatív Erővonal kamarakiállítás a Lechner Tudásközpont Budafoki úti kiállítótermében (1111 Budapest, Budafoki út 59. E/3.) tekinthető meg szeptember 30-ig, hétköznapokon hétfőtől csütörtökig 9-17 óra között. A kiállításra szeretettel várnak minden érdeklődőt.

A szerző legújabb cikkei




Hírlevél feliratkozás >>>>


Konferencianaptár




Építési megoldások